Magyarország és a Nagyvilág, 1870 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1870-10-23 / 43. szám

506 XI. A temetésnek vége volt, a nép szétoszlott, a koporsót hantok borták már s Czeczilia most már csakugyan anya nélkül volt a világon. A Karmokyné ájulása, lehet hogy szintén hozzá járult életéhez. Minden senyvedőnek ajánlva van a légváltozás — s ha egy rész irányt vett érzelem egy ellenkezőnek folyama által megzavartaték, — az is hasonlít a légváltoztatáshoz. Lehet mondani, hogy Czeczilia az asszony elájulása után üdébb volt, mert annak ápolása mintegy kötelességéül rovatott föl. Amint Karmokyné magához tért, maga mellett látá a leányt. A kastélyban voltak. Az asszony egy pamlagon feküdt, Czeczilia nem messze Leonától mellette ült, az orvos kezét fogta., Tóni jeges vizet rakott a hölgy homlokára, míg Karmoky és az otthon levő úri család több tagja egy ablak mélyedésében beszélgetett. Az eszméletét visszanyert hölgynek, hogy tájékozhassa magát, néhány pillanat elég volt. Mondják, hogy az aléltság sokaknál ugyanazon hatással van, mint kimerítő fáradság után az erőt visszaadó, álom. Ezt lehetett tapasztalni itt is. — Mindennek vége ? — kérdé a hölgy bágyadt hangon. — Isten nevében! — válaszold az orvos. Czeczil mellére csüggeszté fejét. Karmokyné az orvosra nézett: — Hogy aléltságom alatt mi történt, következőleg képzelem : a Leona kíséretében engemet fölhoztak ide ; önök jelen voltak a szertartás utolsó pillanatáig, aztán visszatértek hozzám. — Úgy van , mondá az orvos. — Ön bizonyosan szeretne nyugodni, — szólt a hölgy Czeczilia felé fordulva. — Nem . . . susogd az. Van önnek elég ereje, hogy velem nehány szót beszélhessen ? — Talán . . . van. . . — Orvos úr, gondolja ön, hogy ez nem fog ártani betegének ? — Sőt ellenkezőleg, — azt hiszem, hogy használni fog. : — Én azt hiszem, hogy ön az, kinek képzelem. Én igen jól ismertem az ön anyját. Ugyan kérem önöket, hagyjanak kissé magunkra. Pusztán a kisaszszony családi ügyeire vonatkozik az, amit vele közölni akarok. Parkay úr, — szólt most a Tóni kezét megfogva és megszorítva : — köszönöm az ön fáradságát. — Orvos úr ! — ön lesz oly szives, és a másik szobában fog maradni. XII. Karmokyné és Czeczilia egyedül voltak. Karmokyné tökéletesen magánál volt már, míg Czeczil, a meglepetések, szokatlanságok, s rendkivüliségek e zavarában tájékozatlanul szédelgett és az anyja halálával jött csapást; az azt talán pótolható eseményeket, — halált vagy életet, szerelmet vagy fájdalmat kellően se fölfogni, se érezni nem birt. Ott ült a gyönyörűen bútorozott teremben, mintegy ezer egy éjszakai álomkép, melyet megtestesített a bűvölet. — Jöjjön közelebb, — mondá neki az asszony. — Üljön ide mellém és ne féljen tőlem. Én igen jól ismertem az ön anyját és most helyette anyja akarok lenni önnek. Mi az ön neve ? — Czeczilia............... — Kosner Czeczilia nemde ? — Az ... . A hangok kiejtését mindig valami nyögés követte. — Koszul van ön ? Ön bizonyosan gyenge. Ön velem fog hálni, és én vigyázni fogok önre az éjjel. Nemde önnek nehezére esik a beszélgetés ? — Fejem szédül egy kissé. Karmokyné csengetett. — Kérem az orvost hogy legyen szives bejönni, — mondá a belépő szobaleánynak. Vilmos azonnal megjelent. — Talán jó lesz, ha betegét lefektetjük ? Amint mondja: fejszédülése van. Az ifjú Czeczilia mellé lépett, megfogta annak kezét. A leány arczát halvány pir futa végig. — Ha akar ön feküdni ? — kérdé tőle a fiatalember. — Amint ön akarja. Amit ön mond, az bizonyosan jót fog tenni nekem. Karmokyné és Vilmos az egész éjen át fölváltva virasztottak Czeczilia mellett, kinek érvelése reggel felé már tökéletesen nyugodt volt. Az asszony folytonos figyelmével kiséré az orvos magatartását, s bár az hivatásához méltó komolysággal cselekedett mindent, néha egy-egy megdöbbenésével, vagy olykor előtűnő, s az orvosoknál szokatlan aggodalmával eláruló, — sőt egyszer véletlenül kiejtett ezen szavaival: „Inkább én szenvednék mint ő“! — bebizonyító, a leány iránt érzett forró vonzalmát. — Orvos úr már régibb idő óta ismeri őt ? — kérdé tőle. — Nem nagyság , csak három nap óta. — Tehát mióta e faluban van. Képzelem, hogy szánandó helyzetben érkeztek ide. — Oh igen szánandóban. — És amint hallottam, a leány fiúnak volt öltözve. — Igen. Anyja nem akarta, hogy kellemetlenségeknek legyen kitéve. Egy fiú mindig bátrabban utazhajik mint egy leány. — Futólagosan így mondá nekem.10 valóban angyal! — Orvos úr részvétet érez iránta ? Vilmos elpirult: — Nem tagadom asszonyom, — sőt megvallom, én szeretem őt! E szóváltás igen halkan történt. Már világos reggel volt. Czeczilia néhány pillanat múlva fölnyitá szemeit. Az orvosra nézett és mosolygott: — Anyám felől álmodtam, s ő azt mondta nekem hogy most igen boldog. — Bizonynyal igazat mondott Czeczilia, — nyugodjék meg szavaiban. — Megnyugszom, — mondá a leány, és elpirult. — Azt is mondta, hogy szeressem önt, mert ön is szeret engem. — Most észrevette hogy Karmokyné is ágya mellett áll is némi zavarral süté, le szemeit. — Jobban van ön? — kérdé tőle az asszony. — Úgy gondolom . . . nagyságos asszonyom!... — Én nénje vagyok önnek. Hívjon ön Laura néninek. A leány megrezzent e név hallatára. — Honnan jöttek most önök édes leányom ? — Komáromból. Szliácsra akartunk menni, a szliácsi fürdő volt javasolva anyámnak. — És gyalog jöttek? — kérdé az asszony elszorult lélegzettel. — Többnyire gyalog. Ahhoz, hogy kocsin jöjjünk, nem volt elegendő pénzünk. Mindössze kétszáz váltó forintot bírtunk összecsinálni, és hat hétig kellett volna maradni Szliácson, pedig azt mondják , hogy az a fürdő igen drága. Az asszony szemeiből sűrűn peregtek a könyek. „Hány ember van ott, ki puszta mulatságból egy éjjel ezreket veszt el a kártyán, míg mások messze távolból betegen, orvosi utasítás után indulnak oda, nyolczvan forintocskával s a nyomor áldozatai lesznek az utón. Ti ott a kártya asztal mellett, gondoljatok a szegényekre! “ — És mindig Komáromban laktak önök ? — kérdé néhány másodpercznyi szünet után a hölgy. — Mindig. — És miből tartották fönn magukat ? — Leánykákat tanítottunk várni. — Ön is ? — Mióta varrni tudok, azóta én is. — És meg bírtak élni ? — Oh igen. Egy hónapban néha száz váltó forintra is rámentünk. Már volt is ötszáz váltó forintunk, csupa ezüst és arany, de ellopták tőlünk. A leány most sírásra fakadt. Szegény anyám akkor kezdett betegeskedni. Nagyon a szivére vette! Most a szobaleány lépett a szobába, s egy tálcán névjegyet hozott. — Ez az úr már reggeli négy óra óta járkál az udvarban, s az éjjel ott járkált egész éjfélig. Nagyságoddal óhajtana beszélni. A névjegyre ez a név volt írva: „Keresztény Pál.“ XII. Karmokyné a látogató terembe ment s alig leküzdhető izgatottsággal várta azon ember fiának belépését, mely ember őt meggyalázta, s mely fiú, testvérét meggyalázottan megölte. Oly érzelmeket keltöttek fel benne e gondolatok, mely érzelmeket férfi kebelben csak egy golyónak lehetett volna lecsillapítani, érje az szívén őt — vagy ellenfelét. Az asszony a pamlagon ült, és tekintetét a belépőre szegezé. Leírhatatlan a gyűlölet s az elkeseredés, mely e tekintetből elsugárzott, bár egy megtört agy, előre görbült vállakkal, ősz fejjel és halványan jelent meg előtte, — hanem évek hosszú sorának fölzaklatott emlékezetét hozta magával. — Ott küzdött egy meggyalázott, anyává tett nő, azon rettentő fájdalmak ellen, minő ellen egy erényét, s utána gyermekét vesztett nő, — kinek ezeken kivül csak egy sivár élet égető homokja marad hátra, — küzd Magyarország és a nagyvilág. 43. szám, 1870. hetett. — Fölmerültek előtte ama számtalan álmatlan éjek, kínzó perczek, melyek bár az anyagi jólét közepett, nem hagytak neki egyetlen nyugodt pillanatot. — Nem koldus-e most gyermekem ajtók előtt ? — Van-e jólét, mely ily gondolat szörnyét kiölhetné. Keresztény Pál belépett s e tekintettel lesujtottan állt meg, alig nehány lépésre az ajtótól. — A hölgy észrevette ezt s hah ! — lelkében fölébredt a vágy, megragadni e pillanatot, le a posványig, de egészen a posványba alázni ezt az embert! — Velem kívánt ön beszélni uram. — Mivel lehetek az ön szolgálatára ? Oly zsarnoki gőggel, a boszu megérkezett pillanatának annyi önhitt dölyfével voltak kiejtve e szavak, hogy Keresztény megrázkódott. — Egy kérelemmel bátorkodtam nagyság előtt megjelenni, — mondá bizonytalan hangon. — S szabad tudnom , — hogy miből áll e kérelem ? A férfi még inkább zavarba jött, s a mely gondolat eddig is leginkább nyugtalanitá, megkezdett győződni arról, hogy e nő ismeri őt s bizonyosan ismeri azon tettét, mely nők előtt, a leglázitóbb s legmegbocsáthatlanabb, — mert csak ők tudják tökéletesen fölfogni hogy: mi az ! — A tegnapi temetési jelenetből, — kezdé keresztény akadozott hangon, azon meggyőződésre kelle jönnöm hogy . . . hogy . . . nagysád ismerte ... a nőt ... a férfi hangja itt megakadt, s valami különös bágyadtságot kezde érezni. Szék után nézett, de a nő nem hatalmazta őt föl a leülésre. Remegve bár, de állva kellett maradnia. Karmokyné igen jól tudta hogy a szavak folytatása épen onnan válik legnehezebbé, ahonnan elhagyatott, és így semmi kincsével nem lehetett volna reábízni, hogy egy megelőző felelettel segélyére legyen, látta hogy remeg, hogy leülhetésre volna szüksége, oh de nem íigy remegve, meggörnyedve, ingadozva akarta őt látni. Miféle szenvedés volt ez a helyett, melyet neki éveken át kellett éreznie, avagy azon szenvedések helyett, melyeket testvérének okozott! — A férfi időnek előtt megtört, meggörnyedt alakja, nem a szánalmat, sőt épen az undort és megvetést ébreszté föl a hölgyben: „Ah hány szerencsétlenné tett nő élete nehezedik nyomorult válladra, s nyomja azokat a pokol felé!“ (Vége következik.) Hulló levelek. ii. Nekünk nincs kire váddal nézni, S e sorsnál szörnyűbb nem lehet! A gyilkos is, ha némán vérzik, Okozhat embert, végzetet. Mi ? ah! mi is, ugye szép hívem — A természetre utalunk-ez volt, ki minket vont szelíden, És megejtő akaratunk? Ő a hibás és nem mi! ugye ? Mi csak szolgák s ő volt az ur. Ő ság állá, hogy hajoljunk le, Gyönyört lopkodni egymás ajkirul. Mért hallgatók az ő beszédét ?! A szolgaságnak dija az. Hogy szomojan töltse élte végét, S kisérje önvád, árvaság, panasz. Benedek Aladár. A szív. — Dr. Büchner L. után. — (H. J.) A szív ! — mily fontos és sokszor emlegetett szó ! Mily különböző gondolatok — nézetek — és érzeteket kelt csak egyszerű megnevezése is lelkünkben ! Van e oly pillanata életünknek, melyben a szív valamely módon ne szerepelt volna ? Hányszor szerettünk, sirtunk, reméltünk és gyűlöltünk szívünkkel ? hányszor említettük nevét, hogy kimutassuk, mi hozta mozgásba bensőnket életünk különböző helyzetében ? És mégis oly ritkán, talán soha sem kérdeztük magunktól, vajon mi lehet ezen fontos, létünkben oly nagy szerepre hivatott tárgy ? S valóban nem is oly könynyű erre a felelet, mint első pillanatra látszik, mert mily végtelen elütőleg fog az hangzani, a szerint, mely szempontból felel a kérdezett!