Magyarország és a Nagyvilág, 1871 (7. évfolyam, 27-53. szám)
1871-11-26 / 48. szám
618 XJL-L sietett Németországba, mert a mozgalom itt is nagy mértékben megindult. Kölnbe érkezvén, régi bajtársaival újból kiadta a hatóságok által néhány év előtt elnyomott lapot s szenvedélyes hangon hirdeté a forradalom elveit. Ugyanez év őszén, midőn a porosz kormány szétkergette a berlini nemzetgyűlést s kimutatta reactionarius terveit, Marx fegyveres ellenállásra szóbta föl a népet, az adó megtagadására, a hatóságok elkergetésére izgatott s ennek folytán lapja másodszor is betiltatott, ő maga pedig őrökre száműzetett. Marx eleinte Párisban keresett menedéket, majd később, midőn Napoleon Lajos mindinkább hatalomra vergődött, Londonba tette át lakhelyét s azóta állandóan ott tartózkodik. Az 1848 -i mozgalmak után következett reactio korszaka egyelőre lehetetlenné tett minden politikai agitatiót s Marx Londonban csendes visszavonultságban élt, angol lapokba levelezett, de főleg nemzetgazdasági és társadalmi tanulmányoknak szentelte idejét és itt kezdődik működésének második, nevezetesebb szaka. Részint tanulmányai, részint az angol munkás viszonyok, körül tett személyes tapasztalatai ellenállhatlanul a tőke és munka közti ellentétre irányozák figyelmét. Nemes lelkét mélyen megható a tömeges nyomor a pazar bőség és pompa szomszédságában s mint annyian mások, úgy ő is azon eredményre jött, hogy a társadalomnak most fennálló rendje nem helyes, azon változtatni kell. Sok évi tanulmányainak és elmélkedéseinek eredményét végre 1869 ben közrebocsátó „A tőke“ czímű művében, mely kirívó színekkel ecseteli a munkás osztály helyzetét és szenvedélyes támadást intéz azon nemzetgazdasági iskola ellen, mely a tulajdonjog legszigorúbb szentségének és a gyakorlatilag oly kevéssé érvényesülhető szabadságnak hangoztatása mellett mindent úgy tart legjobbnak, amint van jelenleg. Irodalmi tevékenysége melltt fáradhatlanul működött a munkásosztály érdekében a gyakorlati életben is. Sokszoros kísérletek után 1864-ben sikerült létrehozni a munkások nemzetközi szövetségét, melynek igazgató választmányába Marx természetesen megválasztatott. Ő dolgozta ki a nemzetközi szövetség alapszabályait is, melyek az 1866-ks genfi congressuson végleg helybenhagyattak, s ez idő óta ő szerkeszti a londoni központi bizottság minden fő iratát s ő lelke, főnöke az egész szövetségnek. Marx socialistikus tanai sokban különböznek más socialisták tanaitól. Ő nem kíván mindent egyszerre fölforgatni, ellenkezőleg azt hirdeti, hogy a mai társadalomban megvannak egy leendő, helyesebben szervezett társadalom magvai s hogy ezen új társadalom természetszerűen fog kibontakozni az osztályok egymás elleni küzdelmeiből; e küzdelmekben rövid időre a munkásosztály fog korlátlan uralomra jutni, hanem aztán minden osztályok összeolvadnak egy egészszé és az uj társadalom alapját a szabad munka, de közös földbirtok és a munkaeszközök közössége fogja képezni. Ennek elérését pedig csak úgy lehet remélni, ha minden nemzetnél egyaránt megindul a mozgalom s ennek ápolására és vezetésére van hivatva a hírhedtté lett .Internationale.“ Azon férfiu tehát, ki napjaink e nevezetes mozgalmának élén állt mint látjuk, nem valami vérszomjas szörnyeteg, sem nagyravágyó forradalmár, hanem gondolkodó filosofus, ki ha talán félelmes, roppant szervező tehetsége, bámulatos tudománya, rendíthetlen ki tartása és ügye sikerébe helyezett majdnem vakbuzgó hite által lehet az. A czélok, melyekre Marx s az általa vezetett nemzetközi szövetség törekszik, talán elérhetőnek, a távolban fölmutatott orvosság talán, — sőt szerintünk bizonynyal nem az igazi, hanem a baj, melyre mutatnak, kétségkívül létezik, a seb, melyet az alsóbb osztályok nyomora képez a társadalom testén, mindig fájdalmasabban sajog s az európai kormányoknak és törvényhozóknak szent kötelességek, hogy ne csak régen álljanak az „Internationale“ merész kísérletei ellen, hanem behegeszteni is igyekezzenek azon sebeket melyeknek orvoslását nem akarják az „Internationale“ végzetes gyógyszereire bízni! Bukovina és lakossága a monarchia legkevésbbé ismert részei közé tartozik. E kis tartomány 1775-ben került az osztrák uralkodóház jogara alá, midőn a török kormány azt önkényt átengedte, csakhogy az orosz befolyás ellen biztosítsa. A tartomány sajátságos helyrajzi fekvése, lakosságának minden más törzstől elütő jellege mindez ideig megóvták nem csak a beolvasztástól, hanem részben még a kultúrától is. Most azonban e részben is nagy változás van folyamatban, mióta a tartomány fővárosa, Csernovicz vasúti összeköttetést nyert Lemberggel s igy a nagy világgal; a kereskedelem nem sejtett lendületet nyert ezen még ki nem aknázott vidéken s Csernovicz most már határozottan fölötte áll Szuczavának, a szomszéd moldva fővárosnak. A tartomány őslakosai a moldvák vagyis inkább oláhok; a 14-ik században vándoroltak ide nagyrészt Marmarosból s más határos tájakról; erős, magas termetű, egészséges nép ez, mely szokásaiban és viseletében még sokat megőrzött a török uralom idejéből. Bő ujja ing, őr, szűk nadrág, hegyes orrú csizma képezik öltönyét, haját rövidre nyírja s a nők arczvonásai egészen keleti jellegűek. A lakosság másik része, a huzulok, tarkább s elárulja orosz származását; széles karimáju kalapját pávatollakkal s más cziczomákkal ékíti és általában a külső ékességben leli örömét. Ezeken kívül laknak még itt lipovánok, vagy filipovánok is, görög származású törzs, úgyszintén örmények, magyarok stb. mindnyájan békés egyetértésben élve eddig a Dnieszti, Pruth és Szereth termékeny völgyeiben. " TTI " T T Г 41N 11 I Bukovinai népfajok. (Képpel az 621-dik lapon.) Az osztrák kormány által kinevezett statistikai bizottság a közelebbi években egy térképet készített, melyen e soknyelvű birodalom egyes nyelvszigetei különböző színekkel vannak feltüntetve. E tarka térképen sok kevéssé ismert, de fölötte érdekes néptörzszsel találkozunk, minek p. o. a bochezek, a vendek, grednakek, hannákok s a bukovinai oláhok és huzulok. Magyarország és a Nagyvilág. 48. Szám. 1871. Az ELZÁSZI FRANC—TIREUR NEJE. — Francziából. — (Képpel az 620 dik lapon.) Saarbrükkennél zúg lösz csata Halatt, vészt szór az ágyú torka. Bömböl, dörög, villáma sújt És pusztulásit szerte hordja. A düh, harag és gyötrelem Kémhangjai vegyülnek ottan S az élet bibor folyama A szív sebéből földre csorran. Egy ifjú nő a domb fokán A vad tusát remegve nézi. A karcsú test előhajol, A hulla lent egymást tetézi. „Csak egyet kérek Istenem Tartsd meg a drága jeget nékem, S ne tedd árvákká gyermekim . . . Oh szent atyám ott lön az égben!“ S a harezmezőn lankad a düh; Aláhagy vad, ádáz haragja. Megfogy a franczia erő, Zászlóit ellenkéz ragadja. Alárohan a gyönge nő Liliom gyanánt reng ifjú teste, Es szétrepül bomlott baja — — A férjet haj ! — hol, hogy’ keresse? Ott fekszik feje mereven — A sejtelem reá Vezette. „Oh, hadd tegyem, hős kedvesem Kezem még egyszer hült kezedbe ; Még egyszer hadd ölelem át Atyját elárvult gyermekimnek, Meg mielőtt a többivel Egy nagy gödörbe eltemetnek ! Te élését ёз szivemen A mély sebet misem hegeszti, Kő s gyermek férjet és atyát Egyellen támaszát vesziti. Én, özvegyen és gyermekim Árván följudulunk, hogy elhalsz: Nemcsak atyát s férjt siratunk — Anyát is — ledőlt, meghalt Elzász! PLET-HALALHARCZ. (Képpel a 624. lapon.) A fiumei kikötőben ezelőtt 25 évvel nagy embertömeg tolongott s a mólóról a tenger felé nézett nagyfeszülten. A vihar ordított, a tenger vadul háborgott, s mivel épen dagály volt, a hullámok bőszülten torlódtak egymásra és zúgva morzsolódtak szét a kőparton A közfigyelem tárgya egy naszád volt, mely a habokkal viaskodott, vagyis inkább kétségbeesetten tánczolta gyeplőeresztett elem tajtékos taraját. Néhány szegény halász egy tengeri kalauz vezetése alatt nekineki szegült, hogy a naszádnak segélyt vigyenek, de ladikjukat a szélvész mindannyiszor visszaverte. Egy öreg, fölötte szikár férfiú, vedlett matrózöltözetben a legelső sorba fúródott. Sutított és botra támaszkodik. Csak néhány fehér huszál lengett tar halántékai körül. Bélszemü volt. Homlokába mély, piros barázdákat vont az öregség s a nyomor. Az öreg élesen tekintett a veszendő naszád felé. — Nincs segedelem, — mondá köbicsélve a kalauznak. Azon az irén kormány sincs. — Ugyancsak meg van tépázva, — viszonzá a másik. Ha még fél óráig így hajt, vége —a perduto, el van veszve! — Árva lelket sem látok rajt. Emberei tán el is hagyták már ? — Nem jól szolgál az a félszem, öreg ! — kiáltá egy durva hajóslegény. Öt ember eszeveszetten ugrál a fedélzeten — ahá, megvan! Most a kis csolnakot eresztik vízre — valóságos dióhéj! Most beleszóltak — per la santa madonna, a ficzkók a part felé igyekeznek! Hanem nini! . . uczczú! . . puff! Megfeneklettek! Nem sok időbe telt s a naszád szétbomlott teljesen, s a romok különféle irányban hajtottak a kikötő felé. A jelenvoltak közül többen távoztak, mások meg bő találgatásokba bocsátkoztak s beszélgettek a hajótörés különféle nemeiről. — Ez mind gyermekjáték! — kiálta az öreg félszemű. Én egész más veszedelmeket értem a vizen, olyan dolgokat, hogy égnek áll tőlök az ember üstöke. — No, ez kendnél nem sokat jelent, Anzelmo! — gunyolódék a nyers hajóslegény. — Fogd be a szádat, süvölvény ! — viszonzá haragosan az öreg. Ha a hajó elmerül s a legénység megmenekedik, ez csak bliktri. A holt fát s a legdrágább terhet is még helyre lehet pótolni, azért vannak biztosító intézetek. De ha az embert szorítja a halál, ha az ember életéért viaskodik — ha az ember saját édes testvérét kénytelen megölni,hogy hitvány életét tovább tengesse... — Mit? Megölni? — kiáltá több hang. Az öreg köhintett s egy perczig hallgatott. S aztán halk hangon, mintegy magának beszélve, folytatá: — úgy bizony . . . megölni — hm! Ez szörnyű! — No, húzd föl hát horgonyaidat, vén czápa! Halljuk hát! — kiáltá több halász kiváncsian. — Beszéljen, Anzelmo bácsi, beszéljen! Hogy is volt hát ? — biztaták őt a körülállók. — Akár hogyan volt, biz annak siralmasan esett meg az ő sorsa, — felelé az aggastyán, egy nagy kőkockára lebocsátkozva. Ha nem bomoltok, akár el is mondjuk. Vagy tizenkét éve, hogy mint legöregebb matróz szolgáltam a „Minothauruson“, mely gyakran úszott el Guineába s onnan a gyarmatokból, honnan czukrot, kávét, fűszerszámot és börzsönyfát hoztunk vissza. Novemberben Jávába kerültünk. A hajón harminczan voltunk matrózok s három hajós fiú. Még jóformán a csatornán sem eveztünk át: az ördög már közénk fészkelte magát. Aztest borús volt s a levegő nyirkos. Egyszerre csak felhangzik, hogy: „Hahó, tűz!“ Megijedünk. — Hahó, tűz! — ordítja a kapitány. Hol ég? — A legalsóbb osztályban! kiáltja vissza egy matróz. S valóban, összes kőszén-készletünk meggyűlt. Fojtó gőz és bűz kavargott föl hozzánk. De alig hogy munkához látnak a szivattyúk s alig öntjük le a kőszéntorlaszt, néhány vödör vízzel: a gőz és füst lélegzetünktől kezdett megfosztani. Legelöl volt a kapitány. — Fiúk, segítsetek, segítsetek! dörgő. Hátha beléfojthatjuk még a szuszt! Ha azonban a láng kitör és csoragóiinkat és az olajos hordókat éri el, akkor közösen a vízbe kell ugrálnunk. Azért hát, kapaszkodjatok bele fiúk! Kista! A derék ember nedves kendőt göngyölítő feje és arcza kétés legközepére ugrott le a gomolygó gőznek. A legbátrabbak utána s én, isten tudja legjobban, nem tartoztam az utolsók közzé, noha nálamnál akadtak