Magyarország és a Nagyvilág, 1871 (7. évfolyam, 27-53. szám)

1871-11-26 / 48. szám

618 XJL-L sietett Németországba, mert a mozgalom itt is nagy mértékben megindult. Kölnbe érkezvén, régi bajtársai­val újból kiadta a hatóságok által néhány év előtt el­nyomott lapot s szenvedélyes hangon hirdeté a forrada­lom elveit. Ugyanez év őszén, midőn a porosz kormány szétkergette a berlini nemzetgyűlést s kimutatta reac­­tionarius terveit, Marx fegyveres ellenállásra szób­ta föl a népet, az adó megtagadására, a hatóságok elkergeté­­sére izgatott s ennek folytán lapja másodszor is betil­tatott, ő maga pedig őrökre száműzetett. Marx eleinte Párisban keresett menedéket, majd később, midőn Napoleon Lajos mindinkább hatalomra vergődött, Londonba tette át lakhelyét s azóta állan­dóan ott tartózkodik. Az 1848 -i mozgalmak után következett reactio korszaka egyelőre lehetetlenné tett minden politikai agitatiót s Marx Londonban csendes visszavonultságban élt, angol lapokba levelezett, de főleg nemzetgazdasági és társadalmi tanulmányoknak szentelte idejét és itt kezdődik működésének második, nevezetesebb szaka. Részint tanulmányai, részint az angol munkás viszonyok, körül tett személyes tapasztalatai ellenállhatlanul a tőke és munka közti ellentétre irányozák figyelmét. Nemes lelkét mélyen megható a tömeges nyomor a pazar bőség és pompa szomszédságában s mint annyian mások, úgy ő is azon eredményre jött, hogy a társada­lomnak most fennálló rendje nem helyes, azon változ­tatni kell. Sok évi tanulmányainak és elmélkedéseinek eredményét végre 1869 ben közrebocsátó „A tőke“ czímű művében, mely kirívó színekkel ecseteli a mun­kás osztály helyzetét és szenvedélyes támadást intéz azon nemzetgazdasági iskola ellen, mely a tulajdonjog legszigorúbb szentségének és a gyakorlatilag oly kevéssé érvényesülhető szabadságnak hangoztatása mellett min­dent úgy tart legjobbnak, a­mint van jelenleg. Irodalmi tevékenysége melltt fáradhatlanul mű­ködött a munkás­osztály érdekében a gyakorlati élet­ben is. Sokszoros kísérletek után 1864-ben sikerült létrehozni a munkások nemzetközi szövetségét, melynek igazgató választmányába Marx természetesen megvá­lasztatott. Ő dolgozta ki a nemzetközi szövetség alap­szabályait is, melyek az 1866-ks genfi congressuson végleg helybenhagyattak, s ez idő óta ő szerkeszti a londoni központi bizottság minden fő iratát s ő lelke, főnöke az egész szövetségnek. Marx socialistikus tanai sokban különböznek más socialisták tanaitól. Ő nem kíván mindent egyszerre fölforgatni, ellenkezőleg azt hirdeti, hogy a mai társa­dalomban megvannak egy leendő, helyesebben szerve­zett társadalom magvai s hogy ezen új társadalom ter­mészetszerűen fog kibontakozni az osztályok egymás elleni küzdelmeiből; e küzdelmekben rövid időre a munkásosztály fog korlátlan uralomra jutni, hanem aztán minden osztályok összeolvadnak egy egészszé és­­ az uj társadalom alapját a szabad munka, de közös föld­birtok és a munkaeszközök közössége fogja képezni. Ennek elérését pedig csak úgy lehet remélni, ha min­den nemzetnél egyaránt megindul a mozgalom s ennek ápolására és vezetésére van hivatva a hírhedtté lett .Internationale.“ Azon férfiu tehát, ki napjaink e nevezetes moz­galmának élén állt mint látjuk, nem valami vérszomjas­ szörnyeteg, sem nagyravágyó forradalmár, hanem­­ gondolkodó filosofus, ki ha talán félelmes, roppant szer­­­­vező tehetsége, bámulatos tudománya, rendíthetlen ki­­­ tartása és ügye sikerébe helyezett majdnem vakbuzgó hite által lehet az. A czélok, melyekre Marx s az általa vezetett nemzetközi szövetség törekszik, talán elérhet­őnek, a távolban fölmutatott orvosság talán, — sőt szerintünk bizonynyal nem az igazi, hanem a baj, melyre mutatnak, kétségkívül létezik, a seb, melyet az alsóbb osztályok nyomora képez a társadalom testén, mindig fájdalmasabban sajog s az európai kormányok­nak és törvényhozóknak szent kötelességek, hogy ne csak rég­en álljanak az „Internationale“ merész kísérletei ellen, hanem behegeszteni is igyekezzenek azon sebeket melyeknek orvoslását nem akarják az „Internationale“ végzetes gyógyszereire bízni! Bukovina és lakossága a monarchia legkevésbbé ismert részei közé tartozik. E kis tartomány 1775-ben került az osztrák uralkodó­ház jogara alá, midőn a tö­rök kormány azt önkényt átengedte, csakhogy az orosz befolyás ellen biztosítsa. A tartomány sajátságos hely­rajzi fekvése, lakosságának minden más törzstől elütő jellege mindez ideig megóvták nem csak a beolvasztás­tól, hanem részben még a kultúrától is. Most azonban e részben is nagy változás van folyamatban, mióta a tartomány fővárosa, Csernovicz vasúti összeköttetést nyert Lemberggel s igy a nagy világgal; a kereskede­lem nem sejtett lendületet nyert ezen még ki nem aknázott vidéken s Csernovicz most már határozottan fölötte áll Szuczavának, a szomszéd moldva­ fővárosnak. A tartomány ős­lakosai a moldvák vagyis inkább oláhok; a 14-ik században vándoroltak ide nagyrészt Marmarosból s más határos tájakról; erős, magas ter­metű, egészséges nép ez, mely szokásaiban és viseleté­ben még sokat megőrzött a török uralom idejéből. Bő ujja ing, őr, szűk nadrág, hegyes orrú csizma képezik öltönyét, haját rövidre nyírja s a nők arczvonásai egé­szen keleti jellegűek. A lakosság másik része, a huzulok, tarkább s elárulja orosz származását; széles karimáju kalapját pávatollakkal s más cziczomákkal ékíti és általában a külső ékességben leli örömét. Ezeken kívül laknak még itt lipovánok, vagy fi­­lipovánok is, görög származású törzs, úgyszintén örmények, magyarok stb. mindnyáj­an békés egyetértés­ben élve eddig a Dnieszti, Pruth és Szereth termékeny völgyeiben. " TTI " T T Г 41N­ 11 I Bukovinai népfajok. (Képpel az 621-dik lapon.) Az osztrák kormány által kinevezett statistikai bizottság a közelebbi években egy térképet készített, melyen e soknyelvű birodalom egyes nyelvszigetei kü­lönböző színekkel vannak feltüntetve. E tarka térképen sok kevéssé ismert, de fölötte érdekes néptörzszsel ta­lálkozunk, minek p. o. a boch­ezek, a vendek, gred­­nak­ek, hannákok s a bukovinai oláhok és huzulok. Magyarország és a Nagyvilág. 48. Szám. 1871. Az ELZÁSZI FRANC—TIREUR NEJE. — Francziából. — (Képpel az 620 dik lapon.) Saarbrükkennél zúg lösz csata Halatt, vészt szór az ágyú torka. Bömböl, dörög, villáma sújt És pusztulásit szerte hordja. A düh, harag és gyötrelem Kémhangjai vegyülnek ottan S az élet bibor folyama A szív sebéből földre csorran. Egy ifjú nő a domb fokán A vad tusát remegve nézi. A karcsú test előhajol, A hulla lent egymást tetézi. „Csak egyet kérek Istenem Tartsd meg a drága jeget nékem, S ne tedd árvákká gyermekim . . . Oh szent atyám ott lön az égben!“ S a harezmezőn lankad a düh; Aláhagy vad, ádáz haragja. Megfogy a franczia erő, Zászlóit ellenkéz ragadja. Alárohan a gyönge nő Liliom gyanánt reng ifjú teste, Es szétrepül bomlott baja — — A férjet haj ! — hol, hogy’ keresse? Ott fekszik fe­je mereven — A sejtelem reá Vezette. „Oh, hadd tegyem, hős kedvesem Kezem még egyszer h­ült kezedbe ; Még egyszer hadd ölelem át Atyját elárvult gyermekimnek, Meg mielőtt a többivel Egy nagy gödörbe eltemetnek ! Te élését ёз szivemen A mély sebet misem hegeszti, Kő s gyermek férjet és atyát Egyel­len támaszát veszi­­­ti. Én, özvegyen és gyermekim Árván följ­udulunk, hogy elhalsz: Nemcsak atyát s férjt siratunk — Anyát is — ledőlt, meghalt Elzász! PLET-HALALHARCZ. (Képpel a 624. lapon.) A fiumei kikötőben ezelőtt 25 évvel nagy ember­tömeg tolongott s a mólóról a tenger felé nézett nagy­­feszülten. A vihar ordított, a tenger vadul háborgott, s mivel épen dagály volt, a hullámok bőszülten torlód­­tak egymásra és zúgva morzsolódtak szét a kőparton A közfigyelem tárgya egy naszád volt, mely a habokkal viaskodott, vagyis inkább kétségbeesetten tánczolta gyeplőeresztett elem tajtékos taraját. Néhány szegény halász egy tengeri kalauz vezetése alatt neki­­neki szegült, hogy a naszádnak segélyt vigyenek, de ladikjukat a szélvész mindannyiszor visszaverte. Egy öreg, fölötte szikár férfiú, vedlett matróz­öltözetben a legelső sorba fúródott. S­utított és botra támaszkodik. Csak néhány fehér h­uszál lengett tar ha­­lántékai körül. Bélszemü volt. Homlokába mély, piros barázdákat vont az öregség s a nyomor. Az öreg élesen tekintett a veszendő naszád felé. — Nincs segedelem, — mondá köbicsélve a ka­lauznak. Azon az irén kormány sincs. — Ugyancsak meg van tépázva, — viszonzá a másik. Ha még fél óráig így hajt, vége —a perduto, el van veszve! — Árva lelket sem látok rajt. Emberei tán el is hagyták már ? — Nem jól szolgál az a félszem, öreg ! — kiáltá egy durva hajóslegény. Öt ember eszeveszetten ugrál a fedélzeten — ahá, megvan! Most a kis csolnakot eresz­tik vízre — valóságos dióhéj! Most beleszóltak — per la santa madonna, a ficzkók a part felé igyekeznek! Hanem nini! . . uczczú! . . puff! Megfeneklettek! Nem sok időbe telt s a naszád szétbomlott telje­sen, s a romok különféle irányban hajtottak a kikötő felé. A jelenvoltak közül többen távoztak, mások meg bő találgatásokba bocsátkoztak s beszélgettek a hajó­törés különféle nemeiről. — Ez mind gyermekjáték! — kiálta az öreg fél­­szemű. Én egész más veszedelmeket értem a vizen, olyan dolgokat, hogy égnek áll tőlök az ember üstöke. — No, ez kendnél nem sokat jelent, Anzelmo! — gunyolódék a nyers hajóslegény. — Fogd be a szádat, süvölvény ! — viszonzá ha­ragosan az öreg. Ha a hajó elmerül s a legénység meg­­menekedik, ez csak bliktri. A holt fát s a legdrágább terhet is még helyre lehet pótolni, azért vannak biztosító intézetek. De ha az embert szorítja a halál, ha az ember életéért viaskodik — ha az ember saját édes testvérét kénytelen megölni,hogy hitvány életét tovább tengesse... — Mit? Megölni? — kiáltá több hang. Az öreg köhintett s egy perczig hallgatott. S aztán halk hangon, mintegy magának beszélve, folytatá: — úgy bizony . . . megölni — hm! Ez szörnyű! — No, húzd föl hát horgonyaidat, vén czápa! Halljuk hát! — kiáltá több halász kiváncsian. — Beszéljen, Anzelmo bácsi, beszéljen! Hogy is volt hát ? — biztaták őt a körü­lállók. — Akár hogyan volt, biz annak siralmasan esett meg az ő sorsa, — felelé az aggastyán, egy nagy kőkoc­kára lebocsátkozva. Ha nem bomoltok, akár el is mondj­uk. Vagy tizenkét éve, hogy mint legöregebb matróz szolgáltam a „Minothauruson“, mely gyakran úszott el Guineába s onnan a gyarmatokból, honnan czuk­­rot, kávét, fűszerszámot és börzsönyfát hoztunk vissza. Novemberben Jávába ker­ültünk. A hajón harminczan vol­tunk matrózok s három hajós fiú. Még jóformán a csa­tornán sem eveztünk át: az ördög már közénk fészkelte magát. Azt­est borús volt s a levegő nyirkos. Egyszerre csak felhangzik, hogy: „Hahó, tűz!“ Megijedünk. — Hahó, tűz! — ordítja a kapitány. Hol ég? — A legalsóbb osztályban! kiáltja vissza egy matróz. S valóban, összes kőszén-készletünk meggyűlt. Fojtó gőz és bűz kavargott föl hozzánk. De alig hogy munkához látnak a szivattyúk s alig öntjük le a kőszéntorlaszt, néhány vödör vízzel: a gőz és füst léleg­zetünktől kezdett megfosztani. Legelöl volt a kapitány. — Fiúk, segítsetek, segítsetek! dörgő. Hátha beléfojthatjuk még a szuszt! Ha azonban a láng kitör és cso­ragóiinkat és az olajos hordókat éri el, akkor közösen a vízbe kell ugrálnunk. Azért hát, kapaszkod­jatok bele fiúk! Kista! A derék ember nedves kendőt göngyölítő feje és arcza kété­s legközepére ugrott le a gomolygó gőznek. A legbátrabbak utána s én, isten tudja legjobban, nem tartoztam az utolsók közzé, noha nálamnál akadtak

Next