Magyarország és a Nagyvilág, 1872 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1872-01-14 / 2. szám

ГТ ködni folyton fokozódó lelkesedéssel és áldozat-készség-­ gel. Ezen utóbbi minőségében vitte véghez legnagyobb művét — a nemzeti tornacsarnok építését. Semmiből teremteni — tán könnyű dolog annak, a­ki tudja: sem­miből építeni, lehetetlenség. És­pedig a tornacsarnok semmiből, vagy legalább közel semmiből épült fel. Az e czélra rendezett országos gyűjtés kétezer forintot eredményezett, ehez Pest városa adott öt­ezeret, és egy kölcsön üzlet még néhány ezeret. És az egylet mégis telket vett és csarnokot emelt, a­melynek épülete ma­gában százezer forintot képvisel. Az egyedüli alap az egyletnek erkölcsi hitele volt, a­melyet nagy részben elnökének köszön, és ezenkívül az az erős hit, hogy az ország becsülete nem engedheti a tornászatot a fővá­rosban elveszni. És csakugyan, mikor a csarnok készen állt, mind az ország, mind a főváros nevezetes összegeket szavaz­tak meg az egyletnek, a­melynek jövője most már anyagilag is biztosítva van. A csarnok zárkövének ün­nepélyes letétele a múlt hó 16-án történt meg; a hálás tornászok ez alkalomra elnökük életnagyságú képét festették le és függesztették fel a csarnok dísztermé­ben , de magában a csarnok falaiban emelt­e magának — monumentum aere perennius. Matolay nemcsak, mint az egylet elnöke, de mint gyakorlatilag és elméletileg képzett tornász is megér­demli a magyar tornászat mesterének nevét. Az egy­leti gyakorló órákon mint előtornász; a tornatanítók képzésénél mint tanár és vizsgáló biztos működik; a közoktatási minisztérium tanácskozásaiba pedig, mint szakértő, rendesen meghivatik, és szolgálja a tornászai­nak lelkéhez nőtt ügyét szóval, írásban és tettel min­denkor és mindenütt. És minden, a­mit tesz, annál nemesebb áldozat, mert az időt, a melyet a közügynek szentel, mint a munka embere,„felette dúsan értékesíthetné magánfog­­lalkozásában. ” ugyanis 1861 óta ügyvéd és pedig általánosan elismert képességű és jellemű ügyvéd a fővárosban, a­mely őt 1867-ben képviselőjévé válasz­totta. A városi közgyűlés minden fontos dologban hallja higgadt és nyomós szavát. Matolay egyébiránt zempléni származású ; test­vére a Lónyay Menyhért ellen Sátoralja-Ujhelyen kép­viselővé választott Matolay Etelének. Jelenleg 35 éves, erőteljes, éleselméjű és sokoldalú képzettségű férfiú. Az, a­mit eddig tett csak előlege annak, a­mit még tehet. Kívánjuk, hogy sokszorozza meg sokszorosan éveinek és tetteinek számát. Az éhség Persiában. (Három képpel a 15-dik lapon.) Merész képzelemmel rajzolják elénk a mi köl­tőink a regényes keletet, hol az örökké mosolygó ég alatt talán még az aranykor ősi boldogságának marad­ványai is föllelhetők. Mennyire különböző ettől a való­ság ! mily szörnyű ellentét! Valamint Európa és Északamerika a nyugtalan, lázas haladás képét tükrözik vissza, úgy Ázsia jófor­mán teljesen hanyatlásnak indult s egyes népei most már csak a szép múlt emlékein merenghetnek, mert jelenek szellemileg, anyagilag a lehető legsiralmasabb. Azok, melyek némileg rendezett állam életet élnek, ennek csak terheit ismerik, előnyeit nem élvezhetik s e mellett azt, mit az állam nem nyújthat, a lakosság maga sem képes megszerezni magának, mert anyagi­lag, szellemileg elszegényedett. A kelet szomorú állapotának jeléül szolgálnak azon hajmeresztő hírek, melyek közelebb Persiából az o­tt uralkodó éhségről érkeztek. Persia, a hajdan oly dús és hatalmas ország, most nagy részben terméket­len sivatag, mely csak szegényesen képes táplálni la­kosságát a legkedvezőbb években is. Ha pedig, mint a múlt évben történt, a szárazság nagyobb mérvet ölt a rendesnél, és a különben is gyér termés megsemmi­sül, a menthetlenül éhhalál a következménye. Meg­­renditők azon rajzok és leírások, melyeket onnan az európai követségek küldenek. A vidéki lakosság a vá­rosokba gyűl, hol mégis inkább voltak élelmi­szerek fölhalmozva; de a készletek csakhamar elfogytak és oly drágákká lettek, hogy még vagyonos emberek is alig vásárolhattak annyit, hogy éhségüket csillapítsák, a szegény földön futó pórnép pedig lankadtan, beesett szemekkel, meztelenül vagy csak rongyokkal födve he­ver az utczákon és tereken. Egy-egy csoport néha zú­golódva, majd rimánkodva esdekel a kormányzó előtt kenyérért, s kap e vakmerőségéért — korbácsot és ha panaszkodni mer, akasztófát. Mit is tegyen a kormány? Magyarország és a Nagyvilág. Pénze nincs, hogy külországokban gabnát vásároljon, s ha még volna is, nincsenek utai, de nem szállíthat egyhamer annyit sem, hogy legalább egy-két ezer em­bernek nyújtson táplálékot. Épen akkor, midőn a baj legnagyobb, tűnik ki leginkább az elmaradottság ve­szedelme is, mely lehetetlenné tesz minden segélyt és százezreket nyomorult éhhalál által pusztít el az élők sorából. Úszó jéghegyek. (Képpel a 16-dik és 17-dik lapon.) A tengertől messze eső országok jámbor lakosa borzongva olvassa azon veszedelmeket, melyekkel a világkereskedelmet közvetítő hajósok küzdenek; tűz, víz, szélvész, évenként több ezer bátor tengerésznek életébe kerül. Északibb részeken ezekhez még egy nagy vesze­delem járul: az úszó jéghegyek. A szélvész által kor­bácsolt hullámok ijesztő sebességgel hajtják gyakran ez úszó szörnyetegeket, melyek menthetlenül agyon­­zúzzák az útjukba akadó hajókat. E jéghegyek több száz mértföldnyi távolságban úszkálnak a déli és északi sarktengerekből s eredetöket nem a sarkvidéki tenger befagyott tükrének felolvadásakor szétúszó jégdarabok­ban, hanem a sarkvidékek évezredes jéghegységeiben lelik. E hegységekből egy-egy óriási tömb néha leválik s tova úszik. Némely ilyen jéghegyek magassága a viz fölött 200—300 láb, s terjedelme egy négyszög mért­­földnyi, úgy, hogy ha a hajón elég korán észre nem vették s elébe vitorláztak, a menekülés gyakran alig lehetséges. Maga a jéghegy látványa a legbűvösebb, mit képzelhet a legmerészebb fantázia. VERSET KELL ÍRNOM . . . Verset kell írnom. Nem merek A tollhoz nyúlni, oly sokféle kín iánt. Ne szeljetek emberek, Ha bús leszek ... de segítsetek inkább ! Verset kell írnom. Istenem ! Ti nem tudjátok, mit tesz e néhány szó. Mint a pelikán, szüntelen Vérünkből élni, bár a táj virágzó. — Verset kell írnom. Jertek, oh Érzések, eszmék s­ tarka-barka rímek, S mondjátok: „e lét csábitó, S színén ezernyi üdve kél a szívnek!“ — Verset kell írnom. Jár a toll. A hangulat, a rím s a forma készen. Szívből a hang szívhez hatol ; Pedig hogy ez mind szívemből jön — érzem ! Verset kell írnom. Oh mi jó, Ki titkolhatja olykor, a mit érez! Van érzés, a mely lázitó, S halálmagot hord mások öröméhez. — Verset kell írnom. Lelkemen A világnyomor súlyos terhe fekszik: Kórágyon sínlik kedvesem, S gyötrelme, kínja nem érdekel senkit. Verset kell írnom­, Gyermeke Mások kezén . . . szülei nem siratják . . . Ki is törődnék­­ vele ?! — Ne verd meg, isten! ne, az árvák — atyját . . . Verset kell írnom. Oh, ha még Ez volna csak, mi lelkem sújtja, vérzi! De ezrekre megy ez a kép, Bár szörnyű sorsát még sok, sok nem érzi. — Verset kell írnom. Ah, elég! Félek, hogy a kín, mely szaggatja lelkem, Egy rímet ketté törne még, S feledve formát, füstbe menne versem. — Benedek Aladár. 2 Szám. 1872. — Veszély. — Irta Deák Farkas. (Folytatás.) —­ Hogy tetszik önnek a kis Gabriella ? — Csinos barna leány, különösen szemei igen szépek. És önnek gróf ur ? — Nagyon látszik rajta, hogy faluról jött — s úgy hiszem könnyű lenne . . . — Bocsánatot kérek gróf úr . . . de a József­­téren van dolgom, magamat ajánlom. — Adieu ! kiáltott kedvesen s a váczi utczába pályázott. A grófot régóta ismerem, de soha semmi rokonszenvet sem éreztem iránta — mert hamar észrevettem, hogy igen, igen sokszor nem mond igazat, csak úgy beszél össze-vissza, mint a kakadu — vagy mint valami csendes őrült. És engem vérig bosszant, midőn észreveszem, hogy különben elég józan érte­lemmel és műveltséggel bíró férfiak és nők egyaránt csupa ösztönből, vagy megszokásból folyton folyvást hazudnak , beszélik, hogy itt és ott mi történt, Péter és Pál ezt mondta, Paula vagy Nina azt és így be­szélte, — Sándornak és Jánosnak az a szándéka, ilyen a véleménye, én láttam ezt és azt, én megmondtam neki, én elhatároztam, én ezt tettem, én itt voltam, ezért és azért velem ez történt, holnap ide vagy oda megyek s ezt fogom mondani és tenni stb. stb., és mindabból a­mit órákig képesek beszélni egyetlen egy szó sem igaz. És csodálatos! ha ilyen ember a polgári osztályból való azt mondják róla: „úgy hazudik örökké, mintha könyvből olvasná, egy szavának se lehet hinni.“ Ha a népből való azt mondják: „Zúg a feje, jár a szája, mint az üres malom!“ S mind­kétféle osztályban az ily ember bizonyos szánalommal vegyült megvetés tárgya — s általában az egész gyakorlati világban az ily ember szavára semmit se adnak, az ily ember fér­fiak közt semmi — nem számít — s az idealisták és csöndes őrültekkel egy sorban áll. Nem úgy a főranguak közt; itt hemzseg a sok hazug — talán elpuhult kedélyük, elsatnyult agyvelő­jük, vagy tétlen és munkátlan életük eredménye, azt nem tudom, de az bizonyos — hogy a hazugok száma aránylag legtöbb a főrangúak közt, mondhatni beteg­sége e castnak. Neveli a bajt az átbecsülés, az álillem­­kedés, mely szerint egymás szavába kétkedni nem illik sőt sértő . . . Mind­a mellett hajlandó vagyok hinni, hogy ez általános hazudozásnak a legfőbb oka a tétlenség, mely a képzelődés hóbortjainak nagy szerepet enged, továbbá a jellemtelenség bizonyos fokozata, mely az igazságról, a kimondott szavak horderejéről s azoknak visszahatásáról a személyes becsületre, még csak sejte­lemmel sem akar bírni, úgy, hogy míg a gyakorlati világ­ban a hazudozás majdnem kizárja a becsületességet: a magasabb társaságban valakit tarthatnak általánosan hazugnak — de azért a teljes becsületesség és jelle­messég mindig jogainak háborútlan birtokában ma­radhat. És ez a társaság bűne. A­ki hazudik azt leg­többször saját személye és személyes tulajdonainak emelése és kitüntetése végett szokta tenni, így szoktak dicsekedni oly szerelmi, katonai és vadászkalandokkal, melyek sehol se történtek. Aztán jönnek a sport többi kalandjai és bravourjai, a párbaji hazugságok, a szá­mítási, üzleti,, mező­gazdasági és természettani láto­­mányok és eredmények mind, mind elhazudozva. A legtökéletesebb phisikai absurdumot hanyag biztosság­gal adják elő ez urak s a hallgatók mindenike úgy tesz, mintha komolyan hinné. Ép mint az operettek hősei parodiázzák egymás ostobaságát. De később e vakmerő és meggondolatlan s a józan értelmet lázító hazudozás nem csak bizonyos nagyítási és dicsekedési czélból történik, hanem szenvedélylyé nő és szokássá tömörül. Valaki azt mondja: barátim, egy hatalmas röpiratot írtam ! Miről ? kérdi a másik s ekkor gon­dolja ki, hogy minő tárgyat mondjon, előbb a lovakat akarta mondani, de a kérdező kedvéért azt felelte, hogy a szent Gellérthegy szétbontásáról. Volt nála egy angol mérnök, az közölt vele három tervet, . . . vannak már részvényesek. . . ő megnézette a föld és szikla minő­ségét, meg van nyerve a város, a minisztérium . . . s tudjátok, mi reggel lovagoljunk ki, én nektek mindent megmutatok s aztán itt a clubban felolvasom kész röp­­iratomat. Tesznek száz kérdést, adatik száz felelet, mind a legnyugodtabb készséggel — s ha egy idegen szemlélő hallgatja és látja e beszédeket azt hiszi, hogy

Next