Magyarország és a Nagyvilág, 1872 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1872-01-14 / 2. szám
ГТ ködni folyton fokozódó lelkesedéssel és áldozat-készség- gel. Ezen utóbbi minőségében vitte véghez legnagyobb művét — a nemzeti tornacsarnok építését. Semmiből teremteni — tán könnyű dolog annak, aki tudja: semmiből építeni, lehetetlenség. Éspedig a tornacsarnok semmiből, vagy legalább közel semmiből épült fel. Az e czélra rendezett országos gyűjtés kétezer forintot eredményezett, ehez Pest városa adott ötezeret, és egy kölcsön üzlet még néhány ezeret. És az egylet mégis telket vett és csarnokot emelt, amelynek épülete magában százezer forintot képvisel. Az egyedüli alap az egyletnek erkölcsi hitele volt, amelyet nagy részben elnökének köszön, és ezenkívül az az erős hit, hogy az ország becsülete nem engedheti a tornászatot a fővárosban elveszni. És csakugyan, mikor a csarnok készen állt, mind az ország, mind a főváros nevezetes összegeket szavaztak meg az egyletnek, amelynek jövője most már anyagilag is biztosítva van. A csarnok zárkövének ünnepélyes letétele a múlt hó 16-án történt meg; a hálás tornászok ez alkalomra elnökük életnagyságú képét festették le és függesztették fel a csarnok dísztermében , de magában a csarnok falaiban emelte magának — monumentum aere perennius. Matolay nemcsak, mint az egylet elnöke, de mint gyakorlatilag és elméletileg képzett tornász is megérdemli a magyar tornászat mesterének nevét. Az egyleti gyakorló órákon mint előtornász; a tornatanítók képzésénél mint tanár és vizsgáló biztos működik; a közoktatási minisztérium tanácskozásaiba pedig, mint szakértő, rendesen meghivatik, és szolgálja a tornászainak lelkéhez nőtt ügyét szóval, írásban és tettel mindenkor és mindenütt. És minden, amit tesz, annál nemesebb áldozat, mert az időt, a melyet a közügynek szentel, mint a munka embere,„felette dúsan értékesíthetné magánfoglalkozásában. ” ugyanis 1861 óta ügyvéd és pedig általánosan elismert képességű és jellemű ügyvéd a fővárosban, amely őt 1867-ben képviselőjévé választotta. A városi közgyűlés minden fontos dologban hallja higgadt és nyomós szavát. Matolay egyébiránt zempléni származású ; testvére a Lónyay Menyhért ellen Sátoralja-Ujhelyen képviselővé választott Matolay Etelének. Jelenleg 35 éves, erőteljes, éleselméjű és sokoldalú képzettségű férfiú. Az, amit eddig tett csak előlege annak, amit még tehet. Kívánjuk, hogy sokszorozza meg sokszorosan éveinek és tetteinek számát. Az éhség Persiában. (Három képpel a 15-dik lapon.) Merész képzelemmel rajzolják elénk a mi költőink a regényes keletet, hol az örökké mosolygó ég alatt talán még az aranykor ősi boldogságának maradványai is föllelhetők. Mennyire különböző ettől a valóság ! mily szörnyű ellentét! Valamint Európa és Északamerika a nyugtalan, lázas haladás képét tükrözik vissza, úgy Ázsia jóformán teljesen hanyatlásnak indult s egyes népei most már csak a szép múlt emlékein merenghetnek, mert jelenek szellemileg, anyagilag a lehető legsiralmasabb. Azok, melyek némileg rendezett állam életet élnek, ennek csak terheit ismerik, előnyeit nem élvezhetik s e mellett azt, mit az állam nem nyújthat, a lakosság maga sem képes megszerezni magának, mert anyagilag, szellemileg elszegényedett. A kelet szomorú állapotának jeléül szolgálnak azon hajmeresztő hírek, melyek közelebb Persiából az ott uralkodó éhségről érkeztek. Persia, a hajdan oly dús és hatalmas ország, most nagy részben terméketlen sivatag, mely csak szegényesen képes táplálni lakosságát a legkedvezőbb években is. Ha pedig, mint a múlt évben történt, a szárazság nagyobb mérvet ölt a rendesnél, és a különben is gyér termés megsemmisül, a menthetlenül éhhalál a következménye. Megrenditők azon rajzok és leírások, melyeket onnan az európai követségek küldenek. A vidéki lakosság a városokba gyűl, hol mégis inkább voltak élelmiszerek fölhalmozva; de a készletek csakhamar elfogytak és oly drágákká lettek, hogy még vagyonos emberek is alig vásárolhattak annyit, hogy éhségüket csillapítsák, a szegény földön futó pórnép pedig lankadtan, beesett szemekkel, meztelenül vagy csak rongyokkal födve hever az utczákon és tereken. Egy-egy csoport néha zúgolódva, majd rimánkodva esdekel a kormányzó előtt kenyérért, s kap e vakmerőségéért — korbácsot és ha panaszkodni mer, akasztófát. Mit is tegyen a kormány? Magyarország és a Nagyvilág. Pénze nincs, hogy külországokban gabnát vásároljon, s ha még volna is, nincsenek utai, de nem szállíthat egyhamer annyit sem, hogy legalább egy-két ezer embernek nyújtson táplálékot. Épen akkor, midőn a baj legnagyobb, tűnik ki leginkább az elmaradottság veszedelme is, mely lehetetlenné tesz minden segélyt és százezreket nyomorult éhhalál által pusztít el az élők sorából. Úszó jéghegyek. (Képpel a 16-dik és 17-dik lapon.) A tengertől messze eső országok jámbor lakosa borzongva olvassa azon veszedelmeket, melyekkel a világkereskedelmet közvetítő hajósok küzdenek; tűz, víz, szélvész, évenként több ezer bátor tengerésznek életébe kerül. Északibb részeken ezekhez még egy nagy veszedelem járul: az úszó jéghegyek. A szélvész által korbácsolt hullámok ijesztő sebességgel hajtják gyakran ez úszó szörnyetegeket, melyek menthetlenül agyonzúzzák az útjukba akadó hajókat. E jéghegyek több száz mértföldnyi távolságban úszkálnak a déli és északi sarktengerekből s eredetöket nem a sarkvidéki tenger befagyott tükrének felolvadásakor szétúszó jégdarabokban, hanem a sarkvidékek évezredes jéghegységeiben lelik. E hegységekből egy-egy óriási tömb néha leválik s tova úszik. Némely ilyen jéghegyek magassága a viz fölött 200—300 láb, s terjedelme egy négyszög mértföldnyi, úgy, hogy ha a hajón elég korán észre nem vették s elébe vitorláztak, a menekülés gyakran alig lehetséges. Maga a jéghegy látványa a legbűvösebb, mit képzelhet a legmerészebb fantázia. VERSET KELL ÍRNOM . . . Verset kell írnom. Nem merek A tollhoz nyúlni, oly sokféle kín iánt. Ne szeljetek emberek, Ha bús leszek ... de segítsetek inkább ! Verset kell írnom. Istenem ! Ti nem tudjátok, mit tesz e néhány szó. Mint a pelikán, szüntelen Vérünkből élni, bár a táj virágzó. — Verset kell írnom. Jertek, oh Érzések, eszmék s tarka-barka rímek, S mondjátok: „e lét csábitó, S színén ezernyi üdve kél a szívnek!“ — Verset kell írnom. Jár a toll. A hangulat, a rím s a forma készen. Szívből a hang szívhez hatol ; Pedig hogy ez mind szívemből jön — érzem ! Verset kell írnom. Oh mi jó, Ki titkolhatja olykor, a mit érez! Van érzés, a mely lázitó, S halálmagot hord mások öröméhez. — Verset kell írnom. Lelkemen A világnyomor súlyos terhe fekszik: Kórágyon sínlik kedvesem, S gyötrelme, kínja nem érdekel senkit. Verset kell írnom, Gyermeke Mások kezén . . . szülei nem siratják . . . Ki is törődnék vele ?! — Ne verd meg, isten! ne, az árvák — atyját . . . Verset kell írnom. Oh, ha még Ez volna csak, mi lelkem sújtja, vérzi! De ezrekre megy ez a kép, Bár szörnyű sorsát még sok, sok nem érzi. — Verset kell írnom. Ah, elég! Félek, hogy a kín, mely szaggatja lelkem, Egy rímet ketté törne még, S feledve formát, füstbe menne versem. — Benedek Aladár. 2 Szám. 1872. — Veszély. — Irta Deák Farkas. (Folytatás.) — Hogy tetszik önnek a kis Gabriella ? — Csinos barna leány, különösen szemei igen szépek. És önnek gróf ur ? — Nagyon látszik rajta, hogy faluról jött — s úgy hiszem könnyű lenne . . . — Bocsánatot kérek gróf úr . . . de a Józseftéren van dolgom, magamat ajánlom. — Adieu ! kiáltott kedvesen s a váczi utczába pályázott. A grófot régóta ismerem, de soha semmi rokonszenvet sem éreztem iránta — mert hamar észrevettem, hogy igen, igen sokszor nem mond igazat, csak úgy beszél össze-vissza, mint a kakadu — vagy mint valami csendes őrült. És engem vérig bosszant, midőn észreveszem, hogy különben elég józan értelemmel és műveltséggel bíró férfiak és nők egyaránt csupa ösztönből, vagy megszokásból folyton folyvást hazudnak , beszélik, hogy itt és ott mi történt, Péter és Pál ezt mondta, Paula vagy Nina azt és így beszélte, — Sándornak és Jánosnak az a szándéka, ilyen a véleménye, én láttam ezt és azt, én megmondtam neki, én elhatároztam, én ezt tettem, én itt voltam, ezért és azért velem ez történt, holnap ide vagy oda megyek s ezt fogom mondani és tenni stb. stb., és mindabból amit órákig képesek beszélni egyetlen egy szó sem igaz. És csodálatos! ha ilyen ember a polgári osztályból való azt mondják róla: „úgy hazudik örökké, mintha könyvből olvasná, egy szavának se lehet hinni.“ Ha a népből való azt mondják: „Zúg a feje, jár a szája, mint az üres malom!“ S mindkétféle osztályban az ily ember bizonyos szánalommal vegyült megvetés tárgya — s általában az egész gyakorlati világban az ily ember szavára semmit se adnak, az ily ember férfiak közt semmi — nem számít — s az idealisták és csöndes őrültekkel egy sorban áll. Nem úgy a főranguak közt; itt hemzseg a sok hazug — talán elpuhult kedélyük, elsatnyult agyvelőjük, vagy tétlen és munkátlan életük eredménye, azt nem tudom, de az bizonyos — hogy a hazugok száma aránylag legtöbb a főrangúak közt, mondhatni betegsége e castnak. Neveli a bajt az átbecsülés, az álillemkedés, mely szerint egymás szavába kétkedni nem illik sőt sértő . . . Minda mellett hajlandó vagyok hinni, hogy ez általános hazudozásnak a legfőbb oka a tétlenség, mely a képzelődés hóbortjainak nagy szerepet enged, továbbá a jellemtelenség bizonyos fokozata, mely az igazságról, a kimondott szavak horderejéről s azoknak visszahatásáról a személyes becsületre, még csak sejtelemmel sem akar bírni, úgy, hogy míg a gyakorlati világban a hazudozás majdnem kizárja a becsületességet: a magasabb társaságban valakit tarthatnak általánosan hazugnak — de azért a teljes becsületesség és jellemesség mindig jogainak háborútlan birtokában maradhat. És ez a társaság bűne. Aki hazudik azt legtöbbször saját személye és személyes tulajdonainak emelése és kitüntetése végett szokta tenni, így szoktak dicsekedni oly szerelmi, katonai és vadászkalandokkal, melyek sehol se történtek. Aztán jönnek a sport többi kalandjai és bravourjai, a párbaji hazugságok, a számítási, üzleti,, mezőgazdasági és természettani látományok és eredmények mind, mind elhazudozva. A legtökéletesebb phisikai absurdumot hanyag biztossággal adják elő ez urak s a hallgatók mindenike úgy tesz, mintha komolyan hinné. Ép mint az operettek hősei parodiázzák egymás ostobaságát. De később e vakmerő és meggondolatlan s a józan értelmet lázító hazudozás nem csak bizonyos nagyítási és dicsekedési czélból történik, hanem szenvedélylyé nő és szokássá tömörül. Valaki azt mondja: barátim, egy hatalmas röpiratot írtam ! Miről ? kérdi a másik s ekkor gondolja ki, hogy minő tárgyat mondjon, előbb a lovakat akarta mondani, de a kérdező kedvéért azt felelte, hogy a szent Gellérthegy szétbontásáról. Volt nála egy angol mérnök, az közölt vele három tervet, . . . vannak már részvényesek. . . ő megnézette a föld és szikla minőségét, meg van nyerve a város, a minisztérium . . . s tudjátok, mi reggel lovagoljunk ki, én nektek mindent megmutatok s aztán itt a clubban felolvasom kész röpiratomat. Tesznek száz kérdést, adatik száz felelet, mind a legnyugodtabb készséggel — s ha egy idegen szemlélő hallgatja és látja e beszédeket azt hiszi, hogy