Magyarország és a Nagyvilág, 1872 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1872-07-07 / 27. szám

314 fek, saját tehetségök és buzgalmuk által a közönsé­gesnél magasabb színvonalra emelkedtek valamely té­ren. Tudomány és művészet képezik e kör társalgásá­nak főtárgyait. Victoria koronaherczegnő legfőbb gondját gyer­mekeinek nevelése képezi, s a­mi idővel ezen fölül ren­delkezik, azt jótékony tettekre szenteli, főleg a női munka érdekében, az özvegyek, az elhagyott szegény hajadonok segélyezésére működik fáradhatlanul s mint mivelt, nő, gondos anya, áldást osztó fejedelmi asszony osztatlan szeretetben részesül. — PÁRBAJ. — Ifasz. — Irta Ifj. Ábrányi Kornél. Másodszor csengettek, úti jegyem rendben volt. Szivartárczám oldalamon függött, s én azon elszántság­gal léptem a kupéba, hogy fél napon át nem teszek egyebet, mint füstölök, és nézek. Egy­­ barátom (előre kell bocsájtanom, hogy elvált a nejétől) az utazást a házas élethez hasonlította. Az első óra csupa gyönyört nyújt. A második órában már fészkelődünk, szeretnénk szabad mozgást tenni, — nem lehet. A harma­dik órában aludni próbálunk, — nem lehet. A negye­dik órában ásítozunk, ezt persze lehet, az ötödikben spleent kapunk, a hatodikban káromkodunk, és így to­vább, míg végre hálát adunk az istennek, hogy az uta­zásnak vége. S ilyenkor hozzátette, hogy a házas élet csak abban üt el az utazástól, mert ott a végéért soha­sem adhatunk az istennek hálát, mivel ritkán történik, hogy mi okozzuk végét. Rendesen nekünk okozza vé-' günket. A­ki pedig többször utazik, az úgy van, mint a­ki többször házasodik , azaz, még az elején sem talál­t semmi gyönyörűséget. Meglehet, hogy a hasonlat rész; annyit azonban be kell vallanunk, hogy az utazásra vonatkozó jellem­zés nem hamis. Ezt — úgy gondolom — mindnyájan éreztük, a­kik kénytelenek voltunk félnapnál egyhuzam­ban tovább utazni. S ez magyarázza meg, hogy a ku­péba ültemkor már a bekövetkezendők előérzete bor­zongatott, s nem nagy érdekkel szemlélgettem azokat, kikre velem egy sors várt. Azt láttam, hogy többen leszünk, de nem voltam kiváncsi rá, kik vagyunk. Különben is után senki sem az: a ki, vagy a mi. Olyan­kor mindig kicserélik. Harmadszor csengettek. A vonat fütyöl, az indító­­ kürtjével jelt ád, de kívül zaj támad, valaki elkésett, s­­ lármázik, hogy : „egy országot egy ülő helyért!“ —­ Az ellenőr szavaiból kivehettem, hogy ez most fölötte bajos, mert sok az utas, mire az utas végkétségbesés­­ben felszakit egy ajtót, betekint, — ott már nyolczan­­ ülnek, — a vonat megindul, — az utas kétségbeesése nő, — felszakit egy másik ajtót, ott is nyolczan ülnek. A mi kupénk felé közeledik. E pillanatban szomszédom izgatottan tekint az ajtó felé s olyan arczot vág, mintha nem volna ínyére, ha valaki a mellette levő üres he­lyet, a­melyre lábait ázsiai kényelemmel fölrakhatta, elfoglalná, s ilyen érzelemtől áthatott hangon kikiált a tydensi arczczal közeledőnek . „Ebben a kocsiban egy hely sincsen !“ — de ez aligha el nem volt már ekkor szánva, hogy a szék alatt is meghúzza magát. Nem hallgat rá, neki esik az ajtónak, hogy kinyissa, az én emberem pedig neki esik, hogy ki ne nyissa. A vonat gyorsabban kezd menni, a konduktor ordít­ végre, miután a kétségbeesés háromszoros erővel küzd, az ajtó felszakad, a nekikeseredett elkéső hasba löki ellen­felét, beugrik, körülnéz, mint kölykét kereső tigris, s meglátva az üres helyet, az átélt kétségbeesés összes dühével szomszédomra fordul: — Hát ez mi ? — nem hely­ez ? Maga vén, hit­vány csaló ! hát tudja-e, hogy engem nem az anyám halotti ágyához szólítanak ? Van-e lelke azt kívánni, hogy lemaradjak? és kezeivel hadonázott, hogy félni lehetett, mikép egyéb is bekövetkezik. A megtámadott pedig felszökött ülő­helyéről, lángvörössé lett, szavakat nem talált egyszerre, a jelen­levők által is mód nélkül zsenirozva volt, s csak nagy sokára hörögte ki: — Elégtételt uram ! elégtételt! — én lovagias ember vagyok, nem olyan gálád, pimasz, goromba, mint az úr! Tudok lőni, vágni, szúrni! Vívni fogunk! ezt csak vér moshatja le. Vér! vér! — s felém fordulva ismételte: vér ! vér ! A másik pedig kannibáli dühhel orditá: — Igen vér! Vívni fogunk! Kivágom a hasát! — s eközben elhelyezkedett. Háttal fordult ellenfelének , az is neki. Ellenfele hozzám, ő pedig szomszédjához beszélt, de mindkettő oly fennhangon, hogy egymás szavát jól hallhaták. Alig bírtam elfojtani nevetésemet e „kofa“-versengésen, s nem sok emberismeret kellett ahoz, hogy fölismerjem bennük a szájhősöket, kik lo­vagiasságról nyelvelnek, és a legnagyobb lovagiatlan­­ságokat követik el. Lármáznak viadalról, hősi tusáról, életkoczkáztatásról, s legfeljebb csak arczukat merik nyelvük által koczkáztatni egy bekövetkezhető arczul­­csapásnak. — De uraim, — szóltam végre, mikor már a dol­­og nevetségessége boszantóvá kezdett válni, — gon­dolják meg, hogy e kupében nőt is láthatnak, kit tisz­telniük kell. Erre elhallgattak, gyilkos tekintetet vetve egy­másra , és csak suttogtak kardról, pisztolyról, ember­halálról. Nem sokára a vonat megállóit, s a sértő, ki oly vad kétségbeeséssel küzdött, hogy le ne maradjon, föltápászkodott, vette bőröndjét és indult kifelé. Az aj­tónál visszakiáltott ellenfelére. — Még találkozunk . —­s azzal eltűnt. Ez a kiszállás tökéletesen kedélyessé tette a dol­got. — Valakit összegazemberezni, párbajt sürgetni, és öt percz múlva kiszállni, a nélkül, hogy a maga nevét megmondaná, vagy az általa sértettnek nevét megkér­dezné, ez oly koloszális anomália, hogy a képzelet alig kerítheti be. Ki lehet ez az ember ? — erre a sejtelem sem mer megmozdulni. — Hát még a másik! — a ki­ összehagyja magát pimaszozni, a sértőt provokálja, s ’ öt percz múlva kiengedi szállni a nélkül, hogy nevét­­ megkérdezné, s mindössze is csak annyit jegyez meg: ■ „Hála istennek, hogy kiszállott!“ — Ez még némi te­kintetben különb az elsőnél. Azonnal beláttam, hogy ezt az embert faggatni lehet, — s úgy látszott, hogy ezt szomszédja, egy ér­telmes arczu ur is fölismerte, mert a­mint a jelenet után véletlenül egymásra tekintettünk, ösztönszerűleg elmosolyodtunk. E mosoly, mely egyenlő érzésből folyt, az isme­­retség hídja volt közöttünk, s mindketten éreztük, hogy ez emberrel szerezhetünk magunknak annyi mulatsá­got, mennyi ilyen útra épen elég. E mulatság pedig nem állott másból, minthogy szájhősünket oly tűzre lobbantsuk, mikép a valódi hős hangján beszéljen, és szájjal építse fel a babyloni tornyot. Én kezdtem: — Hát ez az úr — a­ki kiszállott — azért csa­pott oly lármát, hogy az első állomáson elhúzódjék? — Hisz ezt az utat gyalog is megtehette volna ! A szájhős röhögött. — Szomszédja, ki velem egy­ kézre játszott, felkiáltott. — Azért szállt ki, mert félt lovagias elégtételt adni. — Megillant gyáván. A száj­hős erre mohón belevágott. — Láttam, kivel van dolgom ! — azért tűrtem oly férfias nyugalommal sértéseit. Hisz ha más mondta volna, itt e helyben lövöm főbe, mint a ku­­tyát. — Ilyen nyomorulttal párbajt vívni! — kitelt volna tőle, hogy térden kért volna bocsánatot. — No persze, persze, — erősítettük mi. — Gyá­vák szokása a lárma, sértegetés. — Ezt tartom én is, — rikácsolt utasunk. A va­lódi férfi nem szól, hanem tesz. S erre oly önelégülten fújta ki orrát tarka kendőjébe, mintha azt mondta volna: mint én. így aztán bolondítottuk egy darabig, kihoztuk be­lőle a férfi jellem minden nemes princzipiumát, melye­ket mind magára alkalmazva hangoztatott. S beszélge­tésünk alatt hogy-hogy nem, belemélyedtünk szövetsé­gesemmel, s egy harmadik úrral, ki szomszédommal szemben ült, a párbaj feletti vitatkozásokba. Szövetsége­sem egyáltalában, és minden körülmény között jogo­sultnak tartotta a párbajt, szemközt­ ülőnk pedig egyál­talában és minden körülmény között ostobaságnak. A vita hevesen folyt. Érvelésnek szűkében egyik sem volt. Szövetségesem a formalitásokból, a civilisatió e leghatalmasabb faktorából indult ki, szemközt­ ülőnk pedig mindent a lélektani igazságokra épített. A száj­hős mindig annak a pártján volt, a ki beszélt. A hölgy, ki velünk utazott, s ki az ablaknál épen velem szem­közt ült, arczát kezébe vetté és hallgatott. — De uraim ! — szóltam végre, felelni akarva mind arra, a mi a vitában pro et contra felhozatott — önök egyoldalúvá szorítják a vitát s részben mindket­tejüknek van igazságuk, átalánosságban pedig egyikő­­jüknek sincs. Kétségtelen, hogy ha a párbajt egyes tényekből ítéljük meg, azok között több félszegségre, idétlen ürességre fogunk akadni, mint nem. De jogo­sítva vagyunk-e a szám­többség alapján a párbaj lé­nyege fölött ketté törni a palotát. Nincs-e kitéve an­nak a legjobb föld is, hogy rossu­l teremjen? — Mit akar ezzel mondani ? — kérdé hevesen az, ki minden körülmény közt ostobaságnak tartá a párbajt. — Azt, — felelém — hogy a párbajjal mint szokás-formával történhetik 99 visszaélés, melyekben nevetségessé lesznek azok, a kik párbajt vívnak, de fordulhat elő egy eset, mely által szükségessége iga­­zoltatik. Erre gúnyos röhögéssel kapta félre fejét, s han­gosan, mintegy győzelem előérzetében rikácsolta: — Hát szüksége van arra a társadalomnak, hogy néhány tagja, kinek se égen se földön semmi egyéb dolga, mint hogy a vívásban, lövésben gyakorolja ma­gát : viseletével botránkozást keltsen, a botránkoz­ást sértésnek vegye, és derék, higgadt férfiakat, kik család­apák is lehetnek, a lovagiasság szabályai szerint kol­dussá aprítson vagy főbe lőjjön ? Szükség van arra, hogy indokolatlan ellenszenvből bár­kit érvágásra le­hessen szorítani ? hogy szó-, vagy toll vitákat karddal vagy pisztolylyal kelljen bevégzeni ? van-e értelme an­nak, hogy ki a polgári életben becsületben él, és valaki által szenvedélyes perezben becstelennek mondatik, csak úgy lehet ismét becsületes ember, ha életét kocz­­káztatja, melyet el is veszthet haszontalan szó miatt, s kinek még a társadalom és emberiség talán több hasz­nát vehette volna, mint ezer olyan ember életének, kik az által becsületesek, hogy ártatlan lelkeket küldenek a lovagiasság szabályai szerint a másvilágra ? Kérdem, összefügg-e az a magánbecsülettel, ha valaki vívni tud? Kérdem: becstelenség-e az, nem vívni azon okból, mert vívni nem tud ? Van-e erkölcsi szükségesség ab­ban, hogy az embernek sebhelyes teste legyen és nincs-e a társadalomnak annyi eszköze, hogy minden vita pár­baj nélkül intéztessék el ? A szájhős bámuló szemeket vetett rám, mintha kérdezte volna : no, tudsz-e ezekre kadencziát ? Szövet­ségesem hevesen feszengett, de látva, hogy felelni ké­szülök, nekem engedte át a szót. — Ön sok igazat mond uram — kezdem a fele­letet — de ilyeténképen be lehet bizonyítani azt is, hogy a társadalomnak minden törvényes formája (ki lévén­ téve az emberi gyöngeségeknek) haszontalan. — A bíró is lophat; a törvényszék is követhet el igazta­­lanságot; a képviselő is hirdethet hamis elveket, s ezekből kiindulva ki lehet mondani, a vádat az egészre. De helyes és alapos volna-e a vád ? Én azt hiszem, hogy: nem. Ismétlem, a párbaj lényegét nem egyes lehetőségekből kell megítélnünk, hanem azt a viszonyt szükséges kutatnunk, melyben az, az emberi szenvedé­lyek és a társadalom egyes helyzeteihez áll. Tagadha­tatlan, hogy a párbaj fényében erkölcsi és lelki erő nyilatkozik. Ez mindig jó világot vet annak lelkület­t­tére, ki erkölcsi sérelmekért egész létezését koc­káz­tatni meri. Ez fejti meg , miképen lehet ismét becsü­letes, ki becstelennek mondatik, noha szigorú, reális, jogi értelemben becsületes maradna akkor is, ha nem verekednék meg, mert volna kereskedelmi hitele, volna­­ a törvény előtt polgári joga és szabadsága. De az élet­ben mégis úgy járna mint az az énekesnő, ki éneke közben hamis hangokat ad. — Azért maradhat jó erős , hangja, de elvesztette azt, ami hangjának lelket és szellemi hatalmat kölcsönözhet. Minden haszontalan okért párbajozni haszontalanság. Arra valók a segédek, arra való a becsületbíróság, hogy a párbaj okát meg­ítéljék. Ha valaki mindamellett is verekszik, az nem a párbaj hibája, hanem az embereké. Azt pedig, hogy a párbajban sokszor az ártatlan bűnhődik, magasabb élet­elvből és lélektani alapról kell bírálni.­­ Lehet , ugyanis eset, hogy az élet két embert annyira egymás ellen sodor, hogy kitérniük egymásnak, vagy egymás létezésének tudatában élniök lehetetlen. Már most ez a két ember miképen végezzen egymással ? Egymást a törvény értelmében föl nem akasztathatják, s egymás­ról a gyűlölet vagy bosszú­ emlék delejes egybelánczo­­lása miatt meg nem feledkezhetnek. Életük feldúlt, szerencsétlen, s nincs más választás, mint vagy meg­halni, vagy a másikat megölni. Kérdem most már: van-e különbség abban, akármelyik hal meg ? Nincs-e a czél elérve, bármelyik hal meg ? Lehet-e itt döntő nézpont, melyik az ártatlan, melyik nem? Íme, itt bizonyul be a párbaj szükségessége. Mert párbaj nél­kül nagyobb kín volna az ártatlannak az élet, mint párbajban a halál. Ez remélem, kétségbe vonhatatlan. (Folyt. köv.) Magyarország és a Nagyvilág, 27. Szám, 1872.

Next