Magyarország és a Nagyvilág, 1872 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1872-08-04 / 31. szám
362 Magyarország és a nagyvilág. 31. Szám. 1872. Midőn Zuluaga 1858-ban letette hivatalából Comonfortot, az alkotmány rendelése szerint: neki, mint legfőbb törvényszéki elnöknek, kellett volna ideiglenesen átvenni az elnökséget. Meg is kisérte ezt, de miután a Queretaróba hivatott congressus nem gyűlt össze, pártja pedig vereséget szenvedt Zuragától. Juarez a tengerpartra, Veracruzba menekült. Ekkor Mexikónak két elnöke és két fővárosa volt. A reactionáriusok bírták az ország belsejét, a szabadelvűek pedig a partvidéket, az északi és déli részekkel együtt. Amazok kormányhelye Mexikó, emezeké Veracruz volt. Amazok a papi kincsekből, rablásból, kényszerkölcsönből éltek, ezek pedig a veracruzi kikötő vámjövedelméből. Az egyház amott volt, a közvélemény pedig emitt. A washingtoni kormány a Juarezét ismerte el. Eleintén a reactionáriusok győztek, de a szabadelvűek szívósan kipótlák veszteségeiket, s így Miramon ellenelnököt (Zuluaga utódát), megverték s menekülésre kényszeriték. Juarez ekkor (1860.) bevonulhatott Mexikóba, s kormányát az idegen követek is elismerték. A congressus 1861. jan. elsején iktatá be az elnökségbe, melyet addig csak mint helyettes foglalt el. Sok baja volt ekkor. Tevékenységét a veszélyek elhárítása vette igénybe. A romlott államgépezet kellő javítására nem maradt idő. Leirhatlanul szomorú volt ekkor Mexikó állapota. A belháború dúlt még az egész országban, rablókká vált guerilla hadak barangoltak szerte, megakadt minden forgalom, minden békés foglalkozás, az államkincstár üresen állott s Juarez kénytelen volt a külföldi hitelezők kielégítését egy időre megtagadni. Ez szolgált kiindulási pontul azon eseményeknek, melyek csakhamar egész Európa figyelmét Mexikóra irányozták. Ez eseményekben bizonyíta be Juarez honfiúi és államférfii nagyságát, bár ekkor engedett a queretaroi vérítélet aláírásával szilaj indián vére hevességének is. A mexikói háború története sokkal ismeretesebb, hogysem azt hosszan ismételnünk kellene. A ki nem elégített európai hitelezők panaszait véve ürügyül. Francziaország, Anglia és Spanyolország politikai czélokkal s tervekkel kiküldték a mexikói expedícziót, melyből azonban Primakit orozva agyonlőttek — a francziák túlsúlyát csakhamar belátván, visszavonult, gazdag kincseket hozván magával. Bazaine — aki most haditörvényszék előtt álló fogoly — vette át a hadjárat vezetését 1863-ban, s győzött Pueblánál, bevonult Mexikóba . Juarez futott északnak, előbb San Luis Potosiba, innen tovább Zacateirasba, majd innét is kiűzve Chihuahuaba és El Paso del Nortebe, az ország legészakibb határvárosába, a legridegebb, szárazabb, járatlan puszták közé. De a respublikának, melyért rajongott és a nemzeti függetlenségnek, melyet védelmezett, ügyét nem hagyta, s zászlóját le nem tette. Semmi békeajánlat és kitüntető ígéret őt Miksa császár pártjának megnyerni képes nem volt. Mégis ügye veszettnek látszott, s ő menekülni készült az Egyesült Államokba, midőn az amerikai háború fordulata és a déli konfoederáczió sebesen rohanó leverejtése őt kitartásra buzdítá, s nem sokára a francziákat diplomácziailag kényszerítő Mexikót odahagyni. Miksa császárt visszajövetelre bírni nem lehetett. Ő el volt szánva győzni vagy veszni az életfeladattal, s mit magának tűzött. A balsors és az árulás trónját csakhamar megdöntötték s ő kérlelketlen ellenségének fogságába esett. Queretaro 1867. június 19-én szemtanúja lett egy fejedelem meggyilkoltatásának. Juarez nem adott kegyelmet, bátor az egész miveit világ követelte tőle, s aki Mexikó szerencsétlenségének nem volt okozója, a ki legártatlanabb és legjobb volt mindazok között, kik ezen balsorsú hadjáratban szerepeltek, a császár szivén lőve leborult a földre, melyet honául fogadott s elhagyni nem akart soha. Juarez mint a mexikói nép szabaditója vonult be a fővárosba, melyet ellenségei odahagytak. Neve ünnepelt lett hazájában, egész Amerikában, de sőt Európában is. Nagysága előtt lehetetlen volt meg nem hajolni. Bajt tűrni úgy nem tudott senki mint ő, részt kitartani nálánál senki jobban, következetesen törni egy czélra és híven megmaradni elvei mellett, kevesen vannak, akik őt utólérnék, nagyobb szerepet honában Montezuma idejétől fogva nem vitt senki, ő világszerepre tudott vergődni. Mint igaz indiántól nem lehetett tőle várni, hogy legyőzött ellensége iránt könyörületes legyen. Ő fajtájának mintapéldánya volt, eszes, éleslátásu, szabadságkedvelő, kalandor, bátor, igazságos, szívós, ravasz és kegyetlen. 1867 -ben deczemberben újra megválasztatott négy évre Mexikó kormányelnökévé s azóta uralkodott a szép ország és satnya népe fölött egész holtáig, mert 1871. nov. 30-án ismét megválasztották 1875-ig. Öt millió indián és két millió fehér vagy vegyes nép meghódolt kormányának. Kezdetben a kimerült országban nyugalom uralkodott. Kormányválság éveken át nem volt, még a minisztériumban sem. A törvényhozás és a közigazgatás reformja megkisértetett. De ez nem tartott soká, csak addig, meddig a kimerülés. 1871. márcziusban új minisztérium neveztetett ki, s áprilisban megnyílt az új kongresszus. Akiknek ez nem tetszett, azok föllázadtak, s tavai júniusban Tampico és számos más város kitűzte a fölkelés zászlaját. A pronuncziamentók szaporodtak és az új elnökjelöltek kikiáltattak. Juarez csapatai több ízben megverettek s a tartományok elszakadtak. Azóta Juareznek nem volt nyugalma, győzni nem birt, ha nem is lett megbuktatva, de a belháboru ismét összegázolta az egész birodalmat, zavar uralkodik mindenütt és kétségbeejtő állapotban hagyja Juarez hátra Mexikót. ORD B BYRON ELHAGYJA HAZÁJÁT. (Egy „Byron“ czimű nagyobb költői beszékből.) Az éji szél fel-fel süvölt Zajló habok felett . . . Felhőkbe vész a láthatár, Csapong, kereng a vészmadár — Hazám ! isten veled ! Vitorla leng, árbocz hajol S a gálya útra kel, — Ott áll a költő — hallgatag, A bucsuköny szemébe fagy . . . Remény nem oldja fel . . . Néz, néz mezőn, néz hosszasan, Mig ködbe vész a part, S hogy minden eltűnt, elborult, Honora és bus fátyla hullt — Üdvözli a vihart! Kitárja keblét lázasan, A föllegesebe néz . . . „Te óczeán! Te őselem! Te vad vihar! — szálljon velem Tusára most a vész ! Orkán, süvölts, hullám, dagadj, Villanj, mogorva éj ! — Megtapsolom danátokat, Ha tulüvölti átkomat, S vad bám helyett beszél ! Oly szörnyű zajt dübörgjetek Mindenható erők, — Hogy e tehetlen, gyáva jaj Törpüljön el fájdalmival Zord nagyságtok előtt. Nem! nem! te gőgös Albion! Mely megveted fiad, — A bujdosó megy és felejt . . . S egy hasztalan könnyűt sem ejt Ily távozás miatt! Mint elzavart sas, messze száll, Nem kell silány köröd, Nem kell, hogy áldj, nem, hogy szeress, A száműzött uj hont keres, — E távozás — örök ! Széttört, lehullt minden kapocs, Emléked és sötét! Nem vagy honom s én gyermeked, Semmitse hogy multam neked — Csak — megvetése tiéd !“ S kitárja keblét lázasan, S a föllegekbe néz . . . S mig dáczba fűlt bősz kínja szól — A menny dörögve válaszol, Tompán dübörg a vész . . . Árbocz hajol, vitorla leng, S a gálya fut, szalad . . . Szellőbe gyöngül a vihar Morajjá vész . . . lassan kihal Szent némaság alatt . . . A tiszta égbolt, fényözön, Égő sugár lepel . . . Mosolyg a bágyadt óczeán, Mint nász előtt alvó leány. — Bűvös gyönyört lehel. Felkéi a hold . . . ragyogva jár Alvó habok felett . . . A gálya ormon egy alak, Tört fényű szem, súgó ajak------„Hazám!... isten veled !!...“ Ábrányi Emil. JÁRT HÉT EGY SZÍNÉSZ ÉLETÉBŐL. — Színi naplómból. — Irta : Strecsányi Ignácz. (Folytatás.) Szó nélkül követtük őt a folyosóra, onnan a második ajtóig, s egy szobába léptünk; de nem, ez nem szoba, hanem büzhödt levegőjű kaszárnya volt, melyben vagy tíz-tizenkét szennyes, kopott ruhájú férfi és nő lakott, nagy részük a földön henteregve, miután a szobában mindössze csak két ágy volt, s ezeknek egyikéből is csecsemő sírás hangzott. Szegényke, talán e pillanatban is éhezett. A szoba szögletében, az ajtó mögött takaréktűzhely volt, melyet egy fiatalabb és egy szánandó kinézésű öreg asszony állt körül, a tűzhelyen levő pár cserépbögre tartalmát vizsgálva. Megdöbbenve, elszomorodva álltam meg az ajtóban. Lábaim legyökereztek. — Uraim és hölgyeim, bemutatom önöknek társsulatunk uj tagjait! — mondá az igazgató, s miután nevünket elősorolta, a szobákban levőkre került a sor. A padlón heverő férfiak gyorsan fölkeltek s felém , közeledve, kezüket nyújtották. Önkénytelenül fogadom el azokat. Az egyik férfi a siró csecsemőt karjaiba vette s üléssel kínált meg bennünket. A nők részéről s fürkésző tekintettel, a férfiakéról barátságos mosolylyal találkozunk. Ez embereket a nélkülözés, a nyomort nem törte meg, s sápadt arczukról a gondnélküli, könynyelmű élet tükröződött vissza. A rövid társalgást — mely alatt én a hallgatás aranyszabályát követem — a vendéglős szakító félbe, tudatva, hogy szobáink rendben vannak. Épen ideje volt, mert e füledt, egészségtelen levegőben kezdem magamat nem jól érezni. Alig szállítottam föl málhámat a kocsiból s a nagyon is egyszerűen bútorozott szobában még nem helyezkedem el, midőn az ibolyaszin orra nyitott be hozzám, jelentve, hogy az igazgatóéknál a leves föl van tálalva. Ebéd fölött mi után jöttek keveset beszéltünk , tette ezt helyettünk is az igazgatónő, ki örökké mosolygó arcza s édeskés beszédével igyekezett a különben vékony ebédet fűszerezni. Délután a társulat férfitagjai bejöttek, a legközelebbi előadásokat meghatározandó. Hosszas eszmecsere után szombatra „Brankovics“-ot, vasárnapra „Rákócziit, keddre „Dobó Katiczá“-t, s csütörtökre, utósó előadásul s Sz. jutalomjátékául „Az ördögűző huszártisztjét — „A makraniszos hölgy“ halvány utánzását — tűzték ki. Nekem a szombati előadásra Gerőt, Brankovics idősb fiát osztották. A színlapon, melyet — miután a városban nem volt nyomda — a társulat tagjai darabonkint két krajczárért írtak, fölül külön sorban hirdetve volt „ első vendégjátékom.“ A főpróba másnap délelőtt tíz órára volt kitűzve. Hanem mennybéli hatalom, milyen próba volt ez! A nők — az igazgatónőtől kezdve a legutolsóig — amint fekhelyüket elhagyták vagy a tűzhely mellől elszabadultak, úgy léptek a „világot jelentő deszkákra,“ szerepeiket a súgó után nagy nehezen elmondani; a férfiak szivarozva, pipázva, sétabottal vagy amint nekik tetszett, motyogtak valamit magukban ; rendezésről, díszletről, a jelenések pontos összevágásáról stb. szó sem volt; mindenki onnan jött és arra ment, ahonnan