Magyarország és a Nagyvilág, 1872 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1872-08-04 / 31. szám

362 Magyarország és a n­agyvilág. 31. Szám. 1872. Midőn Zuluaga 1858-ban letette hivatalából Comonfortot, az alkotmány rendelése szerint: neki, mint legfőbb törvényszéki elnöknek, kellett volna ideig­lenesen átvenni az elnökséget. Meg is kisérte ezt, de miután a Queretaróba hivatott congressus nem gyűlt össze, pártja pedig vereséget szenvedt Zuragától. Juarez a tengerpartra, Veracruzba menekült. Ekkor Mexikónak két elnöke és két fővárosa volt. A reactio­­náriusok bírták az ország belsejét, a szabadelvűek pedig a partvidéket, az északi és déli részekkel együtt. Ama­zok kormányhelye Mexikó, emezeké Veracruz volt. Amazok a papi kincsekből, rablásból, kényszerkölcsön­­ből éltek, ezek pedig a veracruzi kikötő vámjövedel­méből. Az egyház amott volt, a közvélemény pedig emitt. A washingtoni kormány a Juarezét ismerte el. Eleintén a reactionáriusok győztek, de a szabadelvűek szívósan kipótlák veszteségeiket, s így Miramon ellen­elnököt (Zuluaga utódát), megverték s menekülésre kényszeriték. Juarez ekkor (1860.) bevonulhatott Me­xikóba, s kormányát az idegen követek is elismerték. A congressus 1861. jan. elsején iktatá be az elnök­ségbe, melyet addig csak mint helyettes foglalt el. Sok baja volt ekkor. Tevékenységét a veszélyek elhárítása vette igénybe. A romlott államgépezet kellő javítására nem maradt idő. Leirhatlanul szomorú volt ekkor Mexikó állapota. A belháború dúlt még az egész országban, rablókká vált guerilla hadak barangoltak szerte, megakadt min­den forgalom, minden békés foglalkozás, az állam­­kincstár üresen állott s Juarez kénytelen volt a kül­földi hitelezők kielégítését egy időre megtagadni. Ez szolgált kiindulási pontul azon eseményeknek, melyek csakhamar egész Európa figyelmét Mexikóra irányoz­ták. Ez eseményekben bizonyíta be Juarez honfiúi és államférfii nagyságát, bár ekkor engedett a queretaroi vérítélet aláírásával szilaj indián vére hevességének is. A mexikói háború története sokkal ismeretesebb, hogysem azt hosszan ismételnünk kellene. A ki nem elégített európai hitelezők panaszait véve ürügyül. Francziaország, Anglia és Spanyolország politikai czé­­lokkal s tervekkel kiküldték a mexikói expedícziót, melyből azonban Prim­a­kit orozva agyonlőttek — a francziák túlsúlyát csakhamar belátván, visszavonult, gazdag kincseket hozván magával. Bazaine — a­ki most haditörvényszék előtt álló fogoly — vette át a hadjárat vezetését 1863-ban, s győzött Pueblánál, be­vonult Mexikóba . Juarez futott északnak, előbb San Luis Potosiba, innen tovább Zacateirasba, majd innét is kiűzve Chihuahuaba és El Paso del Nortebe, az ország legészakibb határvárosába, a legridegebb, szá­razabb, járatlan puszták közé. De a respublikának, melyért rajongott és a nemzeti függetlenségnek, melyet védelmezett, ügyét nem hagyta, s zászlóját le nem tette. Semmi békeajánlat és kitüntető ígéret őt Miksa császár pártjának megnyerni képes nem volt. Mégis ügye veszettnek látszott, s ő menekülni készült az Egyesült­ Államokba, midőn az amerikai háború for­­­dulata és a déli konfoederáczió sebesen rohanó levere­­j­tése őt kitartásra buzdítá, s nem sokára a francziákat­ diplomácziailag kényszerítő Mexikót odahagyni. Miksa császárt visszajövetelre bírni nem lehetett.­­ Ő el volt szánva győzni vagy veszni az életfeladattal, s mit magának tűzött. A balsors és az árulás trónját csakhamar megdöntötték s ő kérlelketlen ellenségének fogságába esett. Queretaro 1867. június 19-én szemta­núja lett egy fejedelem meggyilkoltatásának. Juarez nem adott kegyelmet, bátor az egész mi­veit világ kö­­­vetelte tőle, s a­ki Mexikó szerencsétlenségének nem­­ volt okozója, a ki legártatlanabb és legjobb volt mind­azok között, kik ezen balsorsú hadjáratban szerepeltek, a császár szivén lőve leborult a földre, melyet honául fogadott s elhagyni nem akart soha. Juarez mint a mexikói nép szabaditója vonult be a fővárosba, melyet ellenségei odahagytak. Neve ünne­pelt lett hazájában, egész Amerikában, de sőt Európá­ban is. Nagysága előtt lehetetlen volt meg nem hajolni. Bajt tűrni úgy nem tudott senki mint ő, részt kitartani nálánál senki jobban, következetesen törni egy czélra és híven megmaradni elvei mellett, kevesen vannak, a­kik őt utólérnék, nagyobb szerepet honában Montezuma idejétől fogva nem vitt senki, ő világszerepre tudott ver­gődni. Mint igaz indiántól nem lehetett tőle várni, hogy legyőzött ellensége iránt könyörületes legyen. Ő fajtá­jának mintapéldánya volt, eszes, éleslátásu, szabadság­kedvelő, kalandor, bátor, igazságos, szívós, ravasz és kegyetlen. 1867 -ben deczemberben újra megválasztatott négy évre Mexikó kormányelnökévé s azóta uralkodott a szép ország és satnya népe fölött egész holtáig, mert 1871. nov. 30-án ismét megválasztották 1875-ig. Öt millió in­dián és két millió fehér vagy vegyes nép meghódolt kormá­nyának. Kezdetben a kimerült országban nyugalom uralkodott. Kormány­válság éveken át nem volt, még a minisztériumban sem. A törvényhozás és a közigazga­tás reformja megkisértetett. De ez nem tartott soká, csak addig, meddig a kimerülés. 1871. márcziusban új minisztérium neveztetett ki, s áprilisban megnyílt az új kongresszus. A­kiknek ez nem tetszett, azok föllá­zadtak, s tavai júniusban Tampico és számos más város kitűzte a fölkelés zászlaját. A pronuncziamentók sza­porodtak és az új elnökjelöltek kikiáltattak. Juarez csapatai több ízben megverettek s a tartományok elsza­kadtak. Azóta Juareznek nem volt nyugalma, győzni nem birt, ha nem is lett megbuktatva, de a belháboru ismét összegázolta az egész birodalmat, zavar uralkodik min­denütt és kétségbeejtő állapotban hagyja Juarez hátra Mexikót. ORD B BYRON ELHAGYJA HAZÁJÁT. (Egy „Byron“ czimű­ nagyobb költői beszék­ből.) Az éji szél fel-fel süvölt Zajló habok felett . . . Felhőkbe vész a láthatár, Csapong, kereng a vészmadár — Hazám ! isten veled ! Vitorla leng, árbocz hajol S a gálya útra kel, — Ott áll a költő — hallgatag, A bucsuköny szemébe fagy . . . Remény nem oldja fel . . . Néz, néz mezőn, néz hosszasan, Mig ködbe vész a part, S hogy minden eltűnt, elborult, Honora és bus fátyla hullt — Üdvözli a vihart! Kitárja keblét lázasan, A föllegesebe néz . . . „Te óczeán! Te ős­elem! Te vad vihar! — szálljon velem Tusára most a vész ! Orkán, süvölts, hullám, dagadj, Villanj, mogorva éj ! — Megtapsolom danátokat, Ha tulüvölti átkomat, S vad bám helyett beszél ! Oly szörnyű zajt dübörgjetek Mindenható erők, — Hogy e tehetlen, gyáva jaj Törpüljön el fájdalmival Zord nagyságtok előtt. Nem! nem! te gőgös Albion! Mely megveted fiad, — A bujdosó megy és felejt . . . S egy hasztalan könnyűt sem ejt Ily távozás miatt! Mint elzavart sas, messze száll, Nem kell silány köröd, Nem kell, hogy áldj, nem, hogy szeress, A száműzött uj hont keres, — E távozás — örök ! Széttört, lehullt minden kapocs, Emléked és­ sötét! Nem vagy honom s én gyermeked, Semmitse hogy multam neked — Csak — megvetése tiéd !“ S kitárja keblét lázasan, S a föllegekbe néz . . . S mig dáczba fűlt bősz kínja szól — A menny dörögve válaszol, Tompán dübörg a vész . . . Árbocz hajol, vitorla leng, S a gálya fut, szalad . . . Szellőbe gyöngül a vihar Morajjá vész . . . lassan kihal Szent némaság alatt . . . A tiszta égbolt, fényözön, Égő sugár lepel . . . Mosolyg a bágyadt óczeán, Mint nász előtt alvó leány. — Bűvös gyönyört lehel. Felkéi a hold . . . ragyogva jár Alvó habok felett . . . A gálya ormon egy alak, Tört fényű szem, súgó ajak------­„Hazám!... isten veled !!...“ Ábrányi Emil. JÁRT HÉT EGY SZÍNÉSZ ÉLETÉBŐL. — Színi naplómból. — Irta : Strecsányi Ignácz. (Folytatás.) Szó nélkül követtük őt a folyosóra, onnan a második ajtóig, s egy szobába léptünk; de nem, ez nem szoba, hanem büzhödt levegőjű kaszárnya volt, mely­ben vagy tíz-tizenkét szennyes, kopott ruhájú férfi és nő lakott, nagy részük a földön henteregve, miután a szobában mindössze csak két ágy volt, s ezeknek egyi­kéből is csecsemő sírás hangzott. Szegényke, talán e pillanatban is éhezett. A szoba szögletében, az ajtó mögött takaréktűzhely volt, melyet egy fiatalabb és egy szánandó kinézésű öreg asszony állt körül, a tűz­helyen levő pár cserépbögre tartalmát vizsgálva. Megdöbbenve, elszomorodva álltam meg az ajtó­ban. Lábaim legyökereztek. — Uraim és hölgyeim, bemutatom önöknek tár­­s­sulatunk uj tagjait! — mondá az igazgató, s miután nevünket elősorolta, a szobákban levőkre került a sor. A padlón heverő férfiak gyorsan fölkeltek s felém , közeledve, kezüket nyújtották. Önkénytelenül fogadom­­ el azokat. Az egyik férfi a siró csecsemőt karjaiba­­ vette s üléssel kínált meg bennünket. A nők részéről s fürkésző tekintettel, a férfiakéról barátságos mosoly­­­­lyal találkozunk. Ez embereket a nélkülözés, a nyomor­t nem törte meg, s sápadt arczukról a gondnélküli, köny­­nyelmű élet tükröződött vissza. A rövid társalgást — mely alatt én a hallgatás aranyszabályát követem — a vendéglős szakító félbe, tudatva, hogy szobáink rendben vannak. Épen ideje volt, mert e füledt, egészségtelen levegőben kezdem magamat nem jól érezni. Alig szállítottam föl málhámat a kocsiból s a nagyon is egyszerűen bútorozott szobában még nem helyezkedem el, midőn az ibolyaszin orra nyitott be­­ hozzám, jelentve, hogy az igazgatóéknál a leves föl van tálalva. Ebéd fölött mi után jöttek keveset beszéltünk­ , tette ezt helyettünk is az­ igazgatónő, ki örökké mo­solygó arcza s édeskés beszédével igyekezett a külön­­­­ben vékony ebédet fűszerezni. Délután a társulat férfitagjai bejöttek, a legköze­lebbi előadásokat meghatározandó. Hosszas eszmecsere után szombatra „Branko­­­­vics“-ot, vasárnapra „Rákócziit, keddre „Dobó Kati­­czá“-t, s csütörtökre, utósó előadásul s Sz. jutalomjá­­­­tékául „Az ördögűző huszártisztjét — „A makran­­i­szos hölgy“ halvány utánzását — tűzték ki. Nekem a szombati előadásra Gerőt, Brankovics idősb fiát osz­tották. A színlapon, melyet — miután a városban nem volt nyomda — a társulat tagjai darabonkint két kraj­­czárért írtak, fölül külön sorban hirdetve volt „ első vendégjátékom.“ A főpróba másnap délelőtt tíz órára volt kitűzve. Hanem mennybéli hatalom, milyen próba volt ez! A nők — az igazgatónőtől kezdve a legutolsóig — a­mint fekhelyüket elhagyták vagy a tűzhely mellől elszaba­dultak, úgy léptek a „világot jelentő deszkákra,“ sze­repeiket a súgó után nagy nehezen elmondani; a fér­fiak szivarozva, pipázva, sétabottal vagy a­mint nekik tetszett, motyogtak valamit magukban ; rendezésről, díszletről, a jelenések pontos összevágásáról stb. szó sem volt; mindenki onnan jött és arra ment, a­honnan

Next