Magyarország és a Nagyvilág, 1873 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1873-02-23 / 8. szám
86 de Kopernik vonakodott műve kinyomatásától; attól tartott, hogy a világrendszernek ezen új elmélete, mely ellentétben áll a közönséges érzéki utón szerezhető tapasztalatokkal, a meggyökerezett fölfogással, valamint a szentírás szószerinti értelmezésével is, csak kellemetlenségekbe sodorná, s élte végnapjait nem élhetné nyugalomban. Szóbeli közlésekre azonban mindig készen volt, sőt egyes meghittebb tudós barátainak másolatot is adott az egész műről. Ekként a nagyfontosságú műnek hire terjedt a tudós világban, s minél nagyobb lett hite, annál többen ostromolták szerzőjét, engedné meg kinyomatását. Sokáig nem engedett e kéréseknek, de végre Gise, kulmi püspök kicsikarta beleegyezését. Kopernik átadta kéziratát a püspöknek, ez pedig a tudós Rhoticusnak, ki aztán a művet Nürnbergben a jeles Osiander felügyelete alatt rendeztető sajtó alá. A könyv III. Pál pápának volt fölajánlva s Osiander az egyház üldözésétől való félelmében a Kopernik által írt előszó helyett maga írt más bevezetést, melyben a könyv tartalma csak „hypothesis“-nek neveztetik. Kopernik előszava még a későbbi kiadásokban sem látott napvilágot és csak 1854-ben jelent meg a Prágában őrzött eredeti fogalmazás után. Osiander félénksége különben még ama vakhitű korban is visszatetszést szült a fölvilágosultabbak körében . Gise püspök Rhaticushoz intézett levelében keményen elitéli Osiandert, mint aki előszava által kétségbe vonatni engedte azt, hogy Kopernik teljes, tiszta öntudattal és biztossággal ismerte föl és mondotta ki a valóságot. 1543-ban került ki a nagy mű a sajtó alól s egy példány azonnal megküldetett a szerzőnek; de Kopernik eközben már megtört a nehéz munka és az évek súlya alatt; halálos ágyán feküdt, midőn a könyv, élete fáradtságának gyümölcse kezébe került; alig hogy egyszer végig lapozgatá, ereje elhagyta s 1543 május 24-én, élte 70-ik évében meghalt. Kopernik nemcsak világos elméjű, hanem fenkölt gondolkodású, nemes szivü, szigorúan igazságszerető ember is volt s mint a frauenburgi káptalan képviselője különböző országos ügyekben mindig a jog és igazság mellett küzdött. Sírja a frauenburgi templomban van, közel az oltárhoz, melynél misézni szokott volt. Krakkóban, Varsóban és Thornban szobrok örökítik emlékét, de ezeknél még maradandóbb emléke a tudomány maga, melynek alapkövét letette s mely benne mindvégig halhatatlan megteremtőjét fogja dicsőíteni. Karlista fölkeltik Spanyolországban. (Képpel a 94-dik lapon.) Spanyolország megunta a közmondásos jó aszszony szerepét, kiről keveset beszélnek; ismét beszéltet magáról s mint mindig, úgy most is érdekesen szomorú dolgokat. Hasztalan minden kísérlet, hogy e szép, de szerencsétlen ország végre békén nekiadja magát a haladás szép munkájának; viszálkodás,, belháboru van folyton napirenden s legújabban azon ritka esemény lepte meg a világot, hogy egy király, az ifjú Amadeo, önként otthagyta a trónt s visszaadta a koronát azok kezébe, a kiktől három év előtt átvette. Minő viszonyoknak kell ott lenni, hol ifjú, tehetségdús, tetterős uralkodó ennyire belefáradt az országlás küzdelmeibe! Amadeo lépése talán nem volt hősies, — de mindenesetre okos volt, megmentette őt Miksa császár sorsától vagy legalább is a csúf elkergetéstől, — mert maradása már nem használt volna semmit. Madridban a törvényhozás pártokra szakadva, egymás közt viszálkodott, a hadsereg megbízhatatlan, az egész nép bizalmatlan, demoralizált, s mit tehetett ezekkel ? Az északi határon néhány száz karlista fölkelő gyűlt össze s a törvényes kormánynak nem volt ereje ezeket szétverni. Január végén a fölkelők teljesen megszakították Spanyolország összeköttetését Francziaországgal, megállították a vasúti vonatokat. San Sebastian közelében tanyáz egy kis fölkelő csapat a vasút mentén, egy-egy marczona alak kiáll a sinatra, megállítja a vonatot s tudtul adja a mozdonyvezetőnek, hogy ha tovább menni bátorkodik, a közeli ozmasztegui-i nagyszerű viadukt a vonattal együtt légbe fog röpülni. A vonat szépen visszamegy oda, a honnan jött s a kis garázda csapat tovább garázdálkodik. — Kérdés, várjon a most kikiáltott köztársaság kormánya jobban boldogul-e a zavargókkal ? MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. * * * N Á S Z D A L. (Göthe balladája.) grófrul, a járul, szóljon ma dalunk. ' A ki hajdan lakta e várat, Hol most unokája előtt dalolunk. S lakodalmán kedv bora árad. — Az ős pedig a szent harczra kiszállt, Ellent megűzött, meggyőze halált; S hogy hazafelé fordítja lovát: Várát a tetőn meglelte ugyan, De szolga-sereg s vagyon ám oda van! No, grófom, a harczból visszajövél, De gonosz baj várt haza bezzeg! Termedbe az ajtón süvölt be a szél, Sarkában az ablaka reszket. Őszszel fagyos ám ez az éjjeli jég! No de hisz’ gonoszabbat is izlele még, S reggelre megint fordult a kerék. Csak rajta, a holdas éji világba’, A szalma alá, frissen, be az ágyba! S hogy csakhamar ott szenderbe merül: Az ágy alatt valami neszkél. Nem más lesz, egérke szaglálja körül, S egy morzsát hiába keresgél. De mégse! Ni, fürge kis ujjnyi legény, Kezében a lámpa — csak egy pici fény -És oly fura méltóság a szemén: Úgy áll meg az alvó ágyfejinél. Ki most, ha nem alszik is, alunni vél. Mi, jó uram, itt lakomázni merénk, Mióta lakod tájára se’ jösz te; S mert most is ezer mérföldre hivénk. Vigalomra gyulánk ma is össze. Ha engeded, és nem bánt csataránk : Hadd üljük a vig lakomát egyaránt, Éltetve csinos, dúsgazdag aránk. Álmába’ meg a gróf, könnyű kedélylyel: Múlassatok, itt van elég hely. Három lovag ekkor előre robog, — Az ágynak alóla jövének — Nyomukon csengő csevegő csapatok, Mind oly piczi kis fura lények. Majd megrakodott szekerek sora száll, Hogy fül siketül és száj szem eláll, Több zajt a királyi udvar se csinál . . . Legvégül arany kocsikon A szép ara és vendégek ihon! S vágtatva sürög most mind valamennyi, Mig helyt a terembe’ találnak. Vig táncz folyamán fordulni, kerengni, Mind párt választ ki magának. Sip,trombita zeng, hegedű bele reng, Táncz perdül, a násznép merengve kereng, Megrendül a — csendül a puszta terem . . . A gróf csak nézi messzünket, Mint lázban, úgy érzi, feltünnék. Dobog ám, kopog ám, robog ám a terem, Csörg, zörg a sok szék, padok, asztal. S párjával a tánczos mind oda terem, Jóllakni a testi malaszttal. Kolbász, piczi sonka, baromfi-sorok. Halak, pecsenyék, — tál tálra forog, Fölváltva kerülnek a drága borok S foly a lakma soká zatosan . . . Egyszerre — dalolva — a légbe suhan. S ha hallani vágytok: odább mi leve? Csituljon a zaj, zene . . . Jól van! Mit alva ily szépen látott kicsibe’, Majd élvezi nagyba’, valóban. Dob, harsona zeng, sok fáklya lobog, Násznép jön özönbe’, kocsik, lovagok, Köszöntve, köszönve hajlonganak ott, Számnélküli üdvteli nép . . . így volt s ma igy van megin ép’! Szász KÁROLY. ÉVEK ELŐTT. — Beszély. —■ Irta : bune ,1 csilla li. á m A n. u (Folytatás.) átott-e valaki vidéket, hol földindulás mindent feldúlt, össze-vissza dobott, a gazdag falvak helyébe szédítő gőztől párolgó, meleg mocsárokat öntött, a hegyeket széthasította, a folyókat kidobta medréből, s mindent, mit emberi ész és kéz alkotott, megsemmisített ? Ilyen volt világom azon nap óta, hogy László szivében a gyanú ellenem megszülemlett. A nyomorult, kinek golyója halálosan megsebző férjemet, magával vitt minden örömet, minden boldogságot e helyről. Csak az átok maradt itt, mely megjelenésével költözött közénk. Alig gyógyult fel László, első gondja vala gyermekemet kiragadni karjaimból, idegenekre bízni, nehogy a gonosz anya rész példája ártatlan szívét megrontsa. Ha anyát, apát gyilkolok, nagyobb büntetés ennél nem érhetett volna. Pedig én ártatlan valék, oly ártatlan, mint a gyermek; teljes hűségemmel azé, ki hűtlenség miatt büntet. Mindenható isten! Angyalaiddal végy körül, hogy a megpróbáltatás rettentő pillanata kétkedővé ne tehessen! A szerencsétlenség dögvészes párájával végig lehelt a cserlaki völgyön. Romlásnak, pusztulásnak indult minden. Az életvidor, törekvő munkás szellemnek szárnyait lekötő a kétségbeesés reményt nem ismerő ördöge. Ami még történt, az csak az egykor erős, most ellankadt akarat végvonaglása volt. Lászlómra nem ismerek többé. Hasztalan kísérlettem meg mindent, hogy az irtóztató gyanút szivéből kiöljem , hinni többé nem tudott. Azon napon, melynek délutáni óráiban váratlanul ép akkor tért vissza, midőn Szelényit házamból kiutasítom, a városban plébánosunkkal találkozott. A jó öreg, ki már évek óta táplált szívében gyanút Szelényi ellen, végre nem tudá férjem előtt elhallgatni aggodalmait és figyelmezteté őt Szelényi rút árulására. Ő jót akart, szándéka volt megakadályozni a bekövetkezhető szerencsétlenséget, de ez gyorsabb volt mint becsületessége s megelőzte őt. A szegény öreg hasztalanul igyekezett később férjem gyanúját eloszlatni. Szóba sem állt vele. Valahányszor ártatlanságom mellett bizonyítani akart, e durva szavakkal utasítá vissza : „Mit bizonyítgat ön már megint ? Mi szükség erre ? Hisz látja, hogy nem űzöm ki őt házamból! Mit kívánhatna még e nő, kinek nagy szerencséje, hogy gyermekemnek anyja ?“ Veszve volt minden. A gyanakodást, mely rombolni, ölni akar, meg lehet orvosolni; de amely kimér, azt soha És e gyanakodást táplálták a sok mendemondák is, mik a vidéken szárnyra keltek. Férjem párbaja Szelényivel nem maradt titok. Amint betegségéből felgyógyult, a sok vidéki jó barát sietett őt meglátogatni; a párbaj oka is természetesen szóba jött. Engem mindenki védelmezett, de szánakodólag, nem meggyőződésből. És ez férjem figyelmét nem kerülte ki. Gyanúját mindez növelé, míg végre úgy megkövesült az lelkében, hogy megtörése hiú reménynyé változott. De én ezt nem akarom hinni. Küzdöttem, mint a vízbefuló, ki kétségbeesésében a körülre csapkodó hullámok fodrai után is kap. Visszaemlékeztem, amit férjem ama szerencsétlen napon mondott, midőn boldogságom gyilkosa először lépett házamba s én kínzó előérzettől gyötörtetve nem tudom aggodalmaimat annyira leküzdeni, hogy férjem azokat észre ne vegye. Szavai ezek voltak: „Csak ha szerelmedet veszteném, vesznék el magam is.“ De hiszen ő nem vesztette el szerelmemet, tehát maga sem veszhet el. Könyörögtem, imádkoztam, hogy szavaim, cselekedeteim meggyőző erőt nyerjenek, hogy irtóztató ellenségemet László szívében, a gyanút, kiirtsam ama helyről, melynek jogos birtokosa a bizalom, melylyel hűségem iránt tartozik. De küzdelmem lándzsái széttörtek, mert ellenségem hatalmasabb lett, uj szövetségese támadt, a sértett hiúság, amit a közvélemény ellenem hozott ítélete férjem lelkében lángra gyulasztott. 8. SZÁM.