Magyarország és a Nagyvilág, 1873 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1873-09-21 / 38. szám
4e minden olasz azon férfiút, ki valósítani fogja az „Unita Italia“ jelszavát. Az 1859-ki hadjárattal megindult a nagy mozgalom, s az akkori események még élénk emlékében vannak a most élő nemzedéknek. Az olasz egység nem jöhetett létre egyszerre, a villafrancai békekötés hirtelen megállást parancsolt és súlyos helyzetbe szoríta Viktor Emánuelt. Mig egyrészt az olasz nemzet hevesen sürgeté a fölszabadítás művének folytatását, másrészt Napóleon császár ellene szegült s a turini kabinet válságos időket élt. S hogy a király helyzete még súlyosabb legyen, ekkor ragadta el a halál Cavour grófot, a genialis diplomatát, kinek az addigi sikerek nagyrészt köszönhetők valának. Viktor Emanuel azonban Cavour halála után is hű maradt a nagy nemzeti ügyhöz s bár nehéz küzdelmek közt, de lassan-lassan mindinkább közeledett a czélhoz. A hatvanas évek elején Garibaldi közbejöttével Nápoly és Sicilia, csakhamar aztán a pápai államok legnagyobb része is Viktor Emanuel fenhatósága alá jutott s már csak Velencze tartománya s maga Róma volt hátra. 1866- ban harmadszor állott Viktor Emanul szemben az osztrák hadakkal s a háború eredménye Velencze megnyerése volt; midőn pedig a közelebbi németfranczia háború alkalmával Rómából a franczia csapatok kivonultak, 1870. szeptember havában végre Róma is bevézetett s Viktor Emanuel bevonult Italia ősi fővárosába. Maga e tény örökre nevezetessé teendi uralkodását, mert Róma elfoglalása által tétetett le a zárkő ama nagyszerű műhöz : a századokig szétdarabolva volt Olaszország egyesítéséhez. Természetes, hogy háromszori hadviselés után a viszony a savoyi és a habsburgi házak közt sokáig feszült maradt még a béke helyreállta után is és a bécsi udvar több évig vonakodott az új olasz királyság elismerésétől. Lassanként azonban meggyőződtek, hogy a tények hatalma ellen küzdeni nem lehet, hogy az olasz nemzet egyesülése természeti kényszerűség volt s hogy a megnyugodott, baráti indulatú Olaszország jó szomszédsága hasznosabb a monarchiára, mintha még mindig a régi szétdarabolt, tehetetlen, de egyszersmind nyugtalan, forrongó, conspiráló nemzet ellenségképen állana velünk szemben. Néhány évvel ezelőtt tehát megtörtént az olasz királyság formaszerű elismerése a bécsi udvar részéről; azóta többször nyilvánult különféle tényekben a kölcsönös barátság szilárdulása s végre most Viktor Emanuel látogatása Bécsben mintegy megpecsételése a két uralkodó és népeik közt létrejött baráti viszonynak. Nem lesz talán érdektelen, ha ezek után Viktor Emanuelről nemcsak mint királyról, hanem mint emberről is megemlékezünk néhány rövid sorban. Külseje, hogy udvariasak legyünk, kevéssé versenyezhet az Apollóéval; zömök, vállas, izmos férfiú, arczán hatalmas bajusza a legföltűnőbb s vonásai úgy mint termete kevéssé olasz jellegűek. De mindamellett, hogy alakja nem imponáló, Viktor Emanuel rendkívül bátor, edzett férfi s hősiességének úgy veszélyes vadászkalandokon, mint a csatatéren számos bizonyságát adta. Palestronál környezete csak nehezen tudta a legválságosabb helyzetből kimenteni, Solferinónál mégis újból az első sorok élén harczolt. Van azonban mégis valami, amitől retteg s ez: a feszes udvari cerimonia, a hivatalos ünnepélyességek, midőn szigorúan forma szerint mint királynak kell szerepelnie. S ezzel öszhangzók szokásai is. Úgy él mint egy közönséges polgár, ebédje egyféle sültből, leginkább vadhúsból, gyümölcsből és egy üveg borból áll. Inyencznek egyátalában nem született s a szakácsművészet minden remekeit oly kevésbe veszi, hogy az udvari főzőmüvészek gyakran a kétségbeesés szélén állanak. Hasonlókép van lakásával. Flórenczben a Pitti-palota első emeleti dísztermeit üresen hagyta s földszint foglalt el néhány szobát, Rómában pedig a nagyszerű Quirinás-palotában a kiváncsi idegenek szintén kényelmesen járkálhatnak, mert Viktor Emanuel mindössze három udvari szobát foglal el földszint s ezek bútorzatának nagy bókot mondunk, ha csak egyszerűnek nevezzük. Gyakran láthatni Viktor Emanuelt gyalog sétálni az olasz városok utczáin, Rómában úgy mint Florenczben, Milanóban, Turinban. Rendesen egyedül és incognito jár; megismeri ugyan mindenki, de kedvéért megteszik, hogy nem ismerik föl. Turinban régebben közbeszéd tárgya volt a király e sétálgatása. Viktor Emanuel a legelhagyottabb zugokat is felkereste s az újkori Harun-al-Rasid szerepében tetszett magának, személyesen akart meggyőződni hol és mi baj nyomja a népet és hol virul egy egy rejtett szép virágszál. A királyné állítólag nem igen tudott megbarátkozni fölséges férje e tanulmányaival, de Viktor Emanuel azért nem szűnt meg hódolni a szépségnek, ahol épen találta. Lovagiassága s a nők iránti meleg érzelmei miatt „ré galantuomo“ nevet nyert népétől s e nevet egy alkalommal szépen meg is érdemelte. Volt egy öreg ezredes, — és ennek szép fiatal neje s az öreg ur féltékeny volt, még pedig épen királyi ura ellen. Okkal-e vagy ok nélkül, mindegy. Kihallgatást kért a királynál s elbocsáttatását kérte. A király kérdezte indokait s a vén katona nem sokáig habozott, hanem kimondta az igazi okot. „Ön azt hiszi, hogy én foltot ejtettem háza becsületén ; elégtételt fogok adni,“ szólt Viktor Emanuel s két pisztolyt vevén elő, egyiket az ezredesnek nyujtá. „Nem lőhetek királyomra !“ felelt az ezredes. „Úgy hát öleljen meg, tábornok úr!“ szólt a király meghatottan. Jellemző azon pikáns kis párbeszéd is, mely Viktor Emánuel és Ratazzi közt ment végbe, midőn az utóbbi nőül venni készült Solms herczegnőt. Ratazzi akkor miniszterelnök volt s a király le akarta őt beszélni e kevés jót ígérő frigyről; kérdé tehát: „Ismeri-e ön menyasszonya múltját?“ — „Ismerem, Fölség!“ — „Megnevezte önnek a herczegnő az ő régi kedveseit ?“ — „Meg, Fölség.“ — „Engemet is?“ — „Nem, Fölség.“— „Akkor hát csak a kisebbik lajstromot mutatta meg.“ Nem rosz kis történet az is, midőn egy angol hírlaptudósító Flórenczben kíváncsian ácsorgott a Pitti-palota körül, hogy valamikép adatokat szerezzen a király családi életéről és szokásairól. Egy mellékajtóban kedélyesen szivarozgatni lát egy tisztes külssen urat, hozzáfordul tehát s kérdi, miként lehetne a király magántermeibe bejutni. „Jöjjön velem,“ szólt az ismeretlen, bevezeti a szobákba, megmutatgat minden apróságot, leülteti, megkínálja szivarral s kedélyes társalgás után barátságos kézszoritással válnak el. Csak akkor vette észre az angol, hogy magával a királylyal beszélt, midőn egy belépett főbb hivatalnok mély hajlongását látta. E rövid vonásokból némileg fogalmat nyerünk a katonás, nyílt jellemű, szokásaiban egyszerű királyról, kinek bizonyára nem csekély önlegyőzésébe került, míg politikai okok miatt rászánta magát mostani utazására, mely alatt a hivatalos ünnepélyeket ki nem kerülheti. A bécsi ünnepélyek között bizonyára leginkább kedvére való lesz az , ami tulajdonképen nem ünnep : a szorosan családi körben tartandó ebéd Schönbrunnban, e kies helyen, melyet ez alkalomból néhány rövid sor kíséretében szintén bemutatunk olvasóinknak. Schönbrunn már több évszázad óta mulatóhelye a Habsburg-házbeli uralkodóknak. Kezdetben vadászkastély állott ott, melyet azonban a Bécsig hatolt Bocskay hadai 1605-ben elpusztítottak. A mai nap is fennálló palotának alapjait Leopold császár és király 1695-ben rakatta le; az épület a híres erlachi Fischer tervei szerint 1700 ban készült el, de később főleg Mária Terézia sokat javíttatott és szépíttetett rajta ; a gloriette, a romok, az obelisk, a Neptun-csoport szintén Mária Terézia királynő korából valók, míg Ferencz császár és király leginkább a parkra fordító figyelmét. Történelmi emlékekben Schönbrunn elég gazdag; itt tartatott a szerencsétlen Maria Antoinette bucsuünnepélye; itt folytak az 1815-ki congressus alkalmával a nagy ünnepélyek, míg ezeket megelőzőleg a diadalmas I. Napoleon lakott a fényes termekben ; itt halt meg a reichstadti herczeg stb. 1867 ben a szultán lakott Schönbrunnban, a múlt hóban pedig a persa sah látogatása alkalmából folytak ott fényes ünnepélyek. Rajzunkon a palota homlokzatán kívül több érdekes részlet látható, nevezetesen a gloriette, a gloriette felé vezető parterrekért, a mesterséges romok, az obelisk, melyen hieroglyphekben be van vésve a Habsburg-ház története egészen Mária Terézia koráig ; az emlékkő, melyet Maria Karolina nápolyi királynő állíttatott Maria Terézia emlékének; a hársfa-sor, egy részlet az erdőből s végre a csillagászóra, mely a füvészkertben látható. Mm.GYARURSZAG és a nagyvilág. 30. SZÁM. A tülkösi postamester. — Elbeszélés. — Irta: Németh Ignácz. (Vége.) Emerenczia kisasszony végre megunta a hallgatást, s megszólalt: — Ön is kedveli e dalt, Vidra úr ? — Végtelenül, kisasszony! — Nekem édes emlékeim vannak fűződve hozzá. Szegény megboldogult édes anyámnak volt kedvencz dala. Vidra ur ábrándosan tekintett Emerenczia kisasszony felé. Neki is ifjúkori emlékei ébredtek föl. — Nekem is viszhangzik e dal olykor ifjú koromból. Pelyhedző legénykorom elején falunkban egy ifjú lány volt, kit csak párszor láttam távolról a templomban, de a kinek kertje körül sokat jártam esténkint . . . E kertből hangzik olykor most is a dal felém. Rövid idő múlva tovasodort falunkból a sors szele, mint falevelet, anyám is meghalt, nem is vetődtem vissza többé ... de azért szép óráimban hallom zengeni e dal csendes busongását, s az édes emlékek feledhetlenné teszik szülőföldemet, a szép Bükösdöt. Emerenczia kisasszony meg volt rendülve ; mintha csak villám csapott volna le mellé, de olyan villám, mely minél erősebben csap, annál több élvezetet okoz . Ő is bükösdi születésű volt ! — Tehát ön bükösdi? — kérdé végre. — Igen kisasszony — szólt Vidra úr. Az ember úgy van teremtve, hogy vonzalmat érezzen szülőföldének tája felé s én ott születtem. Emerenczia kisasszony mosolygott. — De amint gondolom, ön előbb említést tett egy ifjú lányról is ; hát talán nem épen csak a falu az, ami édesen ragadja meg emlékezetét ? Vidra úr elutasítván egy kézlenditéssel János hajdút, ki egy tálczán pohár bort nyújtott kínálva feléje, szelíd mosolylyal nézett Emerenczia kisaszszony szemébe. Visszaemlékezései jótékony varázslat hatalma alatt álltak. — Kisasszony, igen rövid ideig voltam Bükösdön akkor, mint mondám. Keveset láttam azon ifjú lányt, ki egyedül lakott özvegy anyjával csinos házukban, melyhez szép földbirtok is tartozott. De e kedves dala, mely szerencsés Emerenczia kisasszony kedvencze is lenni, most kiválólag hangosan rezdült meg a múlt időkből a vele összekötött emlékekkel együtt. Emerenczia kisasszony arczán élénk pir terült el, s kérdé: — Miért épen most ? — Megmondjam ? Azért . . . igen, mert kisasszony arcza nagyon élénken emlékeztet ama kislányra, amint él emlékeimben. Kegyednek is oly merengő szeme, oly mosolygó .... — Uraim, hölgyeim, terítve az asztal, szíveskedjenek helyet foglalni, — hangzott Hámos számtartó ur hatalmas szava. Rögtön nagy mozgalom támadt, ifjak, lányok, öregek hullámoztak, s az ár elsodorni készült a pamlagon beszélgető párt is. Emerenczia kisasszony fenkölt arczczal mosolygott felállás közben s halkan igy szólt Vid úrhoz: — Én is Bükösdön születtem! Vidra ur szemei kimeredtek. Mintha a sejtelmek dagasztották volna szivét. — Lehetséges-e ? — mondá. Emerenczia kisasszony Vidra ur karjába karját s édes diadallal suttogá menet közben : — Hát emlékszik még ön a kis F Emmire ? — Asztalhoz, uraim s hölgyeim ! — hozott a számtartó úr hívása. A czigányok haliganótába kezdtek, melyet majdnem elnyomott a székek duzgálása, a letelepedők víg lármája. — Falusy Emmi ! Csakugyan az! Oh kisasszony! . . . De lehetséges-e?! — Igen, kedves úr, Falusy Emmi, akire ön emlékezik, az én vagyok ! — S magához szokta Vidra ur karját. Vidra ur büszkén emelé föl fejét az asztalhoz menés közben. íme, mellette van ifjúságainak olykor fel-feltünedező ideálja! Nem a csicsergő gyermeklány, de magas, érdekes arczú halavány hölgy, kiben meleg boldogságot alkotható érzelmeket sejt. Ez édes gondolatok annál kellemesek