Magyarország és a Nagyvilág, 1874 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1874-06-14 / 24. szám

296 Magyarország és a Nagyvilág. Sas szeretnék lenni . . . ICJÍAS szeretnék lenni,­­­ Magasban csattogó, sebesröptü szárnynyal, Mely alant és fenn a csillagok honában Kedve szerint szárnyal. Így, midőn szivemnek Tehozzád elmenni kel égető vágya, Megtehetném mindig, villám-röpüléssel Ablakodra szállva. Ha szellő lehetnék­­ . . . Szép bíboros reggel s barna alkonyaiban, Midőn illat árad s a virágok kelyhén Reszkető harmat van. így, midőn a reggel És az alkonyainak hús koránya támad, Virágos kertedben, fürteiddel játszva Csókdosnám arczádat. De mégis leginkább Zengő erdők mélyén fa szeretnék lenni, A melyből koporsót fognak majd számodra, Kincsem, készíteni, így legalább egyszer Tennének reám is koszorút, virágot, S ami több! . . . ölemben szenderegnéd csöndes, Végső álmodásod. Jakab Ödön. i i 1 пт"—11 1II1 111 Г ' Г 1ГIГТТ ez nagy vigasz volt, de Párisban annál jobban gyű­lölték az „autrichienne“-t, az osztrák nőt. A csőcselék, melyet az élelmi­szerek drága­sága már amúgy is földühitett, ez ünnepélyre csak annál inkább felbőszült. „Versaillesba!“ orditá a tömeg s ezerszeres viszhangban dörgött e szó. Hogy ottan, hol az udvar csöndes visszavonultságban s a nemzetgyűlés, időzött, voltakép mit szándékolnak — erről a tömegnek fogalma sem volt; de Lafayette­­nek 40,000 nemzetőre mögött ittas nőkkel vegyest hömpölygött a párisi csőcselék a királyi nyaraló felé azon vak, ösztönszerü tudatban, miszerint a forra­dalom már elég erős arra nézve, hogy nyers bí­rókra keljen a királysággal. October 5-ének délutánján a királyné épen trianoni kedvencz parkjában mulatott, midőn fülét érte azon szörnyű hír, hogy Páris Versailles ellen van indulóban. Mária Antónia legott elhagyá Tria­nont. Utoljára volt ott. Eközben a versaillesi kastélyban mindnyáját eszeveszett rémület fogta el. A királyi családnak tanácsolták a futást, de XVI. Lajos kijelente, hogy marad. Jószívűsége tudatában megadással várta a történendőket. A palota előtt fegyverek ropogtak s a testőrök vad száguldásban vágtattak át a téren; a párisi fasorból már fölhangzott átázatos zúgása az ittas „crapule“-nek. Nemsokára izmos öklök dön­­geték a rostély­kaput, lándzsák mutatkoztak, a hal­árus kofák szitkozódása tub­ikácsolá a sivár zajt, vad fenyegetések csapódtak a királyi lak ablakaihoz, így szállt le az éj, az írtóztató éj. De a fá­radság legyőzi a gondot és aggodalmat. A király elaludt zsölyeszékében és a királyné ágyába fe­küdt. A lázas álom néhány órája után a komor­­nák Mária Antónia hálószobájába rohantak, hogy fölébreszszék, mert a csőcselék már ostromolni kezdé a kastélyt, melyet védelmi állapotba helyezni a ki­rály megtilt­. Fegyvercsörgés és vészes moraj hang­zott a külső termekben, a testőrség egyes katonái a pikás emberek berontását gátolandók, az ajtónak nekifeszültek. A királyné kiugrott ágyából; a két komorra ráhányták a ruhát s egy erkélyen át a király szo­bájába vonszolált. Az orditás mind közelebb hang­zott ezen oldalról is. Végre, végre a királynál volt Mária Antónia. XVI. Lajos bátortalan megadással várta sorsát székében. Leánya s a dauphin (a ko­­ronaherczeg, kinek néhány évvel később XVII. Lajos volt neve, anélkül, hogy valaha király lett volna) édes­anyjuk karjaiba veték magukat. Az udvarhölgyek a terembe rohantak: Polignac her­­czegné, a gyermekek nevelője s madame de Lam­­balle, a királyné legbensőbb barátja Az asszonyok kezeket tördelék és jajveszékeltek, a gyermekek sírtak a félelemtől, a királyné szikrázó tekintet arra fordítá, honnan a veszély közelgett mint a nőstény­ oroszlán, ki meg akarja védeni kölykeit. A terem körül pedig zúgott a forradalom viharzó áradata. „Parisba! Párisba!“ hogy a tömeg ittas vadságban, látván, hogy ereje Versaillesban bevált. S a király engedett megrémült környezete tanácsának és az erkélyre lépve megígérte a nép­nek, hogy Párisba fog menni. A királyné is kény­telen volt mutatni magát, a sokaság nevét orditá. Kilépett tehát a balconra a dauphinnal s madame­­nnal, leányával, kezén. „Nem kell gyermek!“ parancsold húszezer torok s Mária Antónia karja egy mozdulatával visszatolta gyermekeit, maga maradt s karját mel­lén keresztbe fonva várta, mi fog történni. E bátor magatartás a nagy megaláztatásban imponált a tömegnek. „Bravo! Éljen a királyné!“ kiálták. S valóban, dél tájt a király hintóba szállt s vele családja. Nem kocsizott Párisba, hanem a forra­dalom ragadá el őt királyi kastélyából a palota­­börtönbe, a tuileriákba. Ez iszonyú diadal­menet élén két megölt testőr fejét vitték lándzsahegyen. A hintó körül ocsmány dalokat s vastag kétértel­műségeket harsogtatott a csőcselék, mely lassan vonszolta Páris felé, „a péket, a péknét s a pék­inast“, így csúfolták a királyt, a királynét s a trón­örököst, vonatkozással a mesés árra szökkent kenyérre. A királyné száraz szemmel, némán, mozdulatlanul megdaczolt az arczpiritó sérelmekkel; a király megtörve, tompa álmodozásba látszott merülni. Lelki ereje fogytán volt. „Éhes vagyok!“ mondá a dauphin, kit Mária Antónia ölében tartott. Ekkor a királyné — nem­ az anya sírva fakadt s eszébe jutott, hogy tegnap óta sem ő, sem a király, sem a gyermekek nem ettek. Végre hét órakor, hat irtóztató óra múltán, mintha csak vesztőhelyre mentek volna, az óriás vonat megérkezett Párisban. Elhatároztatott, hogy ezentúl a Tuileriák lesznek a király rezidencziája. Egy évszázad óta volt elhanyagolva, állt pusztán e palota és semmi sem volt készen a vendégek foga­dására. A királyné hölgyei széken töltötték el az első éjt, a két gyermek tábori ágyon aludt. Csak másnap érkeztek bútorok s egyéb háztartási esz­közök Versaillesból, hogy a lakást a Tuileriákban velők berendezhessék. De e lakás valóban börtön vala már, mig végre is a Temple-lal cseréltetett föl. A királyság már fuldokolni kezdett a forradalomban, s nem sokára bele is fúlt. 1789. okt. 6-ika volt első felvonása a bour­­boni tragoediának, mely 1793-ki október le­­lelte véres befejezését — befejezését a lefejezés után. BRET HARTE kaliforniai beszélyeiből. M I i s s. (Vége.) A tanító beleegyezett a gutától való rögtöni agyonüttetésbe netaláni szószegése büntetéséül. Mliss leszállt a fáról. Nehány perczig csak a vad gyümölcscsel telt az idő „No­s, jobban van már ?“ kérdé a leányka aggódva. A tanitó bevallá, hogy már visszanyerte ere­jét s aztán komolyan köszönetét mondván, távozni készült. Még alig ment néhány lépésnyire s már, mint várta, Mliss utána kiáltott. Visszafordult. Ott állt a leányka, könynyel tele nagy, kerek sze­mében. A tanító érzé, hogy itt az alkalmas pillanat, hozzálépett­­, mélyen szemébe tekintett s kezét megragadva, komoly hangon szólt: „Miiss, emlékszel azon estére, midőn először meglátogattál? . . .“ A leányka emlékezett. „Azt kérdezted, jöhetsz-e hozzám iskolába? Mert tanulni, jobbulni akarsz és én azt felelem, hogy . .“ „Hogy jöjjek!“ szólt a leányka gyorsan. „És mit mondanál most te, ha a tanító jönne hozzád és azt mondaná hogy elhagyatottnak érzi magát kis tanítványa nélkül, és kívánja, hogy Miiss térjen vissza és adja vissza jó kedvét ?“ A leányka néhány perczig némán lecsüg­­geszte fejét; a tanító türelmesen várt­a — várt sokáig. „Várom, mit felelsz,“ suttogá az ifjú. Mliss mosolygva pillantott föl. Aztán hirtelen megragadta a tanító kezét. Amit mondott, az alig volt hallható, de a tanító félre simítá a leányka homlokáról fekete fürtéit, s megcsókolt. Azután karonfogva sétáltak haza a nyílt, napsütötte után. HARMADIK FEJEZET. E naptól fogva Mliss barátságosabb lett a többi leányok iránt; csak Klytemnastrával szemben maradt ellenséges lábon. A féltékenység talán még nem szunyadt el teljesen szívében. Az iskolában Mliss gyors és éles felfogása által tűnt ki, feleletei bizonyos kihívó jellegűek voltak. Persze, nem volt csalhatatlan, de vakmerősége az ismereteit meg­haladó kérdések közül is a többi gyarlóbb tanítvá­nyok előtt kiváló tekintélyre emelte s midőn föl­állott, várakozásteli csend lett mindig a teremben s maga a fiatal tanitó is kétkedni kezdett, váljon neki magának van-e igaza. Mégis voltak Mlissnek némely tulajdonságai, melyek kezdetben gyönyörködteték ugyan a fiatal tanítót, de lassan-lassan komoly aggodalmakat kel­tenek benne. Kénytelen volt észrevenni, hogy a leány boszúvágyó, makacs, nem hajlandó senkit tisztelni s hogy félig vad kedélyének csak két jobb sajátsága van: a bátorság és igazságszeretet. Miiss épen oly bátor volt, amilyen őszinte, ami az ily jellemeknél egészen egyjelentőségű. A tanító sokszor és komolyan gondolkozott erről és azon eredményre jutott, hogy ő maga talán elfogult, jó lesz az igen tisztelendő Mac Snagley úrral tanácskozni. Ez sértette ugyan kissé büszkeségét, mert nem volt barátja Mac Snagley úrnak , de aztán Mlissre gondolt és elment az igen tisztelendő úrhoz. Mac Snagley úr nagyon csodálkozott a tanító látogatásán, továbbá megjegyzi, hogy a tanító na­gyon „rosz bőrben“ van, egyébiránt ő maga, a tisztelendő úr is lappangó lázban szenved, ha nem tud tűrni és imádkozni. Azután mindjárt áttért Morpher asszonyra, tudakozódott felőle s meg­­jegyzé : „Morpher asszony valódi ékessége a keresz­ténységnek és családja is méltó hozzá, különösen az a kedves, jól nevelt leányka, Klytike kis­­assszony.“ És Klytike erényei valóban annyira érdekelni látszanak az igen tisztelendő urat, hogy hosszabb ideig csupán róla beszélt. A tanító kétszeresen zavarba jutott. Először, Klytike e túlságos dicsőí­tésében erőszakosan elővonszolt ellentét rejtett sze­gény Mliss irányában; másodszor pedig a hangban, melylyel az igen tisztelendő úr Morp­her asszony legidősb leányáról beszélt, valami sajátságosan kel­lemetlen bizalmasság tűnt föl. A tanitó tehát, szóba sem hozván Müsst, hirtelen megemlékezett arról, hogy még egy látogatást kell tennie s ezzel tá­vozott. Talán e sikertelen látogatás okozta, hogy a régi benső viszony Mliss és a fiatal tanító közt ismét helyreállott. A leányka észrevette a tanító magaviseletének változását, mert az utóbbi időkben a tanító bizonyos feszes kimért modort használ volt. Midőn tehát egy délután ismét elsétáltak messze az erdőbe, Mliss hirtelen megállt, fölugrott egy kidőlt fa törzsére s fürkészőleg tekintve a fiatal ember arczába, kérdé : „Ön nem bolondult meg, ugy­e ? „Nem én.“ „Nem is haragos ?“ „Az sem.“ „Nem is éhes?“ (Az éhség Mliss előtt oly betegség volt, mely az embert rögtön meglepheti.) „Az sem vagyok.“ „Nem is gondol ő reá ?“ „Kire, kedves Mliss ?“ „Arra a fehér leányra.“ (Ez volt a legújabb jelző, melyet a barna Mliss a szőke Klytikére alkalmazott.) „Nem gondolok reá.“ „Szavára mondja?“ „Szavamra “ „Becsületszavára ?“ „Becsületem szavára.“ Erre Mliss leugrott, tüzesen megcsókolta és vígan ugrált tova. Néhány napig aztán kegyesen leereszkedett, hogy úgy viselje magát, mint a többi illedelmes leányok. Két év múlt s a tanitó elköltözni szándéko­zott, mert fizetése nagyon csekély volt s a helység kilátásai, hogy nagy várossá fog növekedni, egye­lőre nem akartak valósulni. Az elöljárókkal bizal­masan közölte szándékát, de mivel azon időben nagyon nehéz volt mivelt és jellemes fiatal­ember­re szert tenni, az elöljárók kérelmére beleegye­zett, hogy még tavaszig tart előadásokat. Tervét senki sem tudta, egyetlen jó barátján, Duchesne orvoson kívül. Morpheték vagy tanítványai előtt világért sem emitté. Mlissze roszul esett gondolnia. Erővel el akarta hitetni magával, hogy vonzalma a leányhoz 24. Szám.

Next