Magyarország és a Nagyvilág, 1874 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1874-09-20 / 38. szám
3b. Szám. * rendezte, vagy művek kelte kivánná, szíveskedjék a kegyes olvasó a nyomdai kiállítás tekinteteinek betudni: néha egy-egy rajz elkészülése oly sokáig húzódott, hogy kisebb bajnak látszott a megfelelő költeményt hátrább tenni, mint az egész munkát hónapokig feltartóztatni, átalában pedig a költemények helyét a rajzoknak, de maguknak a költeményeknek is körvonala és terjedelme jelölte ki, kétszeresen döntő szempont oly kiadásnál, mely díszre, de egyúttal tömörségre is törekszik. Egyébiránt a gyűjtemény elrendezésében a költő szándékának hódoltunk, aki költeményeit kisebbekre és nagyobbakra (elbeszélőkre) osztotta, e két kereten a két főosztályhoz a dolog természete szerint még egy harmadiknak kellett járulni, mint toldaléknak, amely a szerző által fel nem vett darabokat foglalja magában. Íme kiadói eljárásunk, indokaink és mentségeink. Kegyelettel fogtunk a kiadáshoz és kegyelettel nyújtjuk azt a magyar közönségnek. A költő ismeretlen sírját nem jelöli sírkő, de emléke él és élni fog a magyar nemzet kebelében. Lángesze és tragikai sorsa örök hírt vívtak ki számára nemcsak hazánkban, hanem az egész mivelt világon. Híréhez talán nem méltatlan e kiadás is, melyben a magyar művészet és nyomdászat mintegy hódolatát nyújtja szellemének. Budapest, 1874. július 25-én.“ Ismeretes azon hajsza, melyet a fővárosi és vidéki sajtó egy részében eresztettek meg a vállalat szerkesztője, Greguss Ágost ellen azon alkalomból, hogy a Petőfi-kiadáshoz írt előszava néhány lapban megjelent. A szerkesztőt politikai és aesthetikai okok arra bírták, hogy úgy egyes költeményeket mint versszakokat s szavakat kihagyjon a gyűjteményből ; de néhány hírlap „közvéleménye“ a legzajosabban reklamálta a „teljes kiadást" s élt a szép alkalommal, hogy ezen nagy érdemű írónkat a fölségsértésért megkövezze — ha ugyan a sárkölöncz is kő. Tudvalevőleg a vége az lett, hogy az „Athenaeum“, veszélyeztetve látván a drága vállalatot, késlelte annak megjelenését, s kinyilatkoztatá, hogy a „közvélemények“ viharos követelésének engedni fog s teljes kiadást ad a közönség kezébe. A teljes kiadás megjelent. S mit látunk? — azt, hogy az „Athenaeum“ (igen helyesen) szintén hagyogatott ki több verset és részletet a „teljes“ gyűjteményből, igy igazolván Gregust, kit nem átallott defavoyálni s kinek védelmére számos közlönyei sorából egy szó, egy hang sem emelkedett. Az uj előszóban a kihagyások és törlések mellett szinte szorul szóra hozatnak föl azon érvek, miket az első előszóban olvasunk, anélkül hogy Gregussnak azért szavaznának köszönetet, ami elsősorban az ő érdeme. Mert az „anyag beszerzése“ a házépítésnél magától értetődik, köszönetet a gondos építés érdemel. S így, ha e „bővített teljes kiadásra“ nézve Greguss válláról lezárult is a politikai felelősség — övé marad a szerkesztésért való felelősség, mely itt egyértelmű az érdemmel. Diszkiadásoknál egyébként nem is a számra, hanem a minőségre nézve keresünk teljeset. A Béranger, Schiller vagy Uhland munkáiból rendezett diszkiadások épen nem teljesek — de tökéletesek. Minden költőnek vannak zsengéi vagy olyas művei, melyeket később kitagad maga is, mint szellemének zabgyermekeit. „A legjobbat a legszebb formában!“ — a diszkiadások közül ez a jelszó. Az „Athenaeum“ nem is jól tette, hogy diszalakba szokta — ez a helyes szó — a teljes kiadást így nem lett volna kénytelen gazdálkodni ott, hol az első betűnek is bőkezűségből kell születnie ; nem látnánk telisded teli columnákat , melyeknek minden zugában betű van, mint ha arról volna szó, mentől több tért megtakarítani. A szép terem meg nem tűri a zsúfoltságot. Ha a mi kívánságunk lett volna a mérvadó, két részre kellett volna osztani a kiadást, hogy minden versnek, ha már tartalma kevés arra, hogy képre való kerüljön ki belőle, legalább initialéja és zár-vignettje lévén, jól elférhessen a tágabb helyen, míg így úgy szólván egymás lábára hágnak a versek. De ennyit kívánni a mi viszonyaink között igazságtalanság. El fogja ismerni ellenben mindenki , hogy illett volna belefoglalni Petőfi szülőházának rajzát valamint — záradékul talán — azon arczkép-sorozatot is, mely annyi változatban mutatja dalnokunk vonásait, mig az első lapon a hitelest szerettük volna, ugyanazt, melyet lapunk is közölt a múlt hóban Székely Bertalannak egy daguerreotyp után készült kitűnő másolata után s nem azon göndörhaju ideál főt, mely sohasem volt a Petőfié. A kötet végén szinte vártunk egy apotheizáló rajzot, melyre nagy költőnk e verse „Egy gondolat bánt engemet“, oly kitünőleg alkalmas ; — valamint hogy számos olyan költeménye van Petőfinek, melyek inkább megérdemelték volna a rajzot mint több azok közül, melyeknek jutott a művészi megemlékezés. Typografikus szempontból is nem egy szó fér a kötethez. Mellőzve a már egyszer megrótt, dísztelen tömörséget, hibáztatjuk azt is, hogy sok versnek bekezdő szava nincsen versálisokból, hogy a keretvonalak nem fedözik egymást, hogy e vonalak darabosak, hogy itt-ott a betűközök ólomkockái is lenyomódtak („spiess“), hogy egyes betű vastagabban került ki, mint a vele egyforma szomszédja stb. Valószínűleg a nyári hőben eszközölt nyomás oka ez utóbbinak, midőn a nagy melegtől megalszik a festék. Ez magyarázat, nem mentség. — De ne akadékoskodjunk apróságokban, midőn az egész örömünkre szolgál. A szigorúság azt követelhetné, hogy már ha dsz - kiadás, legyen az minden tekintetben, ha teljes kiadás, ne vonjon meg tőlünk semmit. De a méltányosság s ennél több, a hála, ezerszer üdvözli benne a jót; ez érzéshez még azon reményünk is szegődik, hogy a második kiadás adózni fog a szigorúbb követelésnek s tán megérjük még, hogy versanyagban megszorított, de térben és fényben nagyobb, kritikai életrajzzal bővített kiadással fog nekünk kedveskedni az Athenaeum-társulat, mire hogy mentül elébb legyen oka, szivünkből óhajtjuk. A kötet ára jó forint Magyarország és a Nagyvilág. Rónai Gyula. (Képpel a 472. 1.) A magyar költő, a magyar festész és zeneiró művei kihatnak a nagyvilágba, ha arra valók. Petőfi, Arany, Eötvös, Markó, Liszt stb. a haza fényét kivitték a külföldre és ott ragyogtaták a magyar nevet a legjobbak sorában. De a magyar színész itt él és itt hal, a nagy világon kívül valóban nincs számára hely. S ha tekintetbe veszszük, hogy az Olympus választott népe közt a színész a leginkább nagyravágyó s érzékeny, csodálni lehet, hogy azokat, kik bíztak „keblek istenében“, nem hajtotta ki a dicsőség szomja túl a határokon, hogy nagyobb areopagus előtt bizonyítsák be geniusok hatalmát. Színészetünkben csak egy ilyen eset fordult elő s ha eredményét ezen apostasiának — mert ennek kell neveznünk — közelebbről tekintjük, azt látjuk, hogy a németek nem nyertek, mert a művészet fele a nyelv szabatos ejtése, mi azonban vesztettünk vele. Dawison volt azon kivételes ember, ki három nyelven is, a. m. francziául, lengyelül és németül hirdeté a nagy szellemeket. Magyar színművészeink közül nem egy akadt volna, kik tehetségükkel az elkényeztett párisi és bécsi közönség előtt nem csak megállni, de első rendű tehetségek nevét kivívni is képesek lettek volna. De ők nem csak művészetnek tekinték a művészetet, hanem küldetésnek, magukat apostoloknak, akik a nemzetet fölrázzák álmából, megértetvén vele, hogy „él magyar e hazán !“ Innen van, hogy a művészetek közül a színészet az, mely egyedül a nemzet koszorúival érte be. Számra ugyan csekély, de lelkesedésében annál hevesebb közönség osztá jutalmát a magyar Thalia papjainak. S ezt valóban annál is jobban kiérdemlik, mert, ha Schiller szerint, „az utókor nem fon koszorút a színésznek“ s ezen fölül még azon elégtétele sincs meg, hogy egy világrész előtt ragyogtathassa művészetét, kártalanítani kellett őket három annyi tapssal „ezer öleléssel.“ Önkényt folyik ezekből azon következtetés, hogy az ország fővárosának színpada volt székesegyháza a magyar színészetnek s hogy ide tekintett mint vágyai Mekkájára a zarándok művész. Persze, hogy csak vagy harminczöt év óta, mert addig Budán és Pesten, egy-egy dugába dőlt kísérlet kivételével, csupán német színházakban játszottak a német fővárosnak. Azon időtől kezdve azonban, midőn egy Lendvay, Egressy, Szentpétery , egy Laborfalvy Róza vontak fényt a magyar színművészetre s a haza szivében az ő ajkukról zengett Vörösmarty és Katona nyelve; azon idő óta, hogy nemzeti színházunk van, minden magyar színész ide pillantott föl s pillant még most is, jóllehet ez idő szerint inkább a nagy tradíczió és jelentőségteljes pontja ez intézetnek adja meg neki a súlyt, bár egyes kiváló erővel még most is dicsekedhetik. Vannak a nemzetek művelődési történetében szünetekt, midőn a meglevő vívmányokból, a régi sikerekből él „újig.“ Apostol és próféta nem mindennap születik. Színészetünk arany korába esik bele irodalmunk arany kora is. S ha kit a hosszú szünetért megvigasztalhatunk vele, azt egy oly művészeti ág virágzására utaljuk, mely még úgy nem díszlett hazánkban, mint jelenleg : ez, a festészet. Mindamellett akadnak nálunk minden műfajban egyesek, akik magasra emelkednek a hétköznapiság fölé s ha nem mondhatjuk is, hogy a fővárosi magyar színészetet általán a vidéki fölülmúlja , vannak szerteszórva a hazában színészeink, akik bátran megmérkőzhetnek a nemzeti színpad első rendű művészeivel, hiszen ezek is a „vidékről“ kerültek ide jobbára. A központ nem szüli a fényt, hanem a sugarakat gyűjti össze és egy világot ; ez hivatása. Sajnálatos, hogy a legderekabbak egyike, a nagyobb szabású Rónai Gyulának nem adatott, hogy ő is a központból szórja szerte ritka tehetségének fényét. Veszteségnek tekintjük s főleg azóta, hogy halálának megdöbbentő hírét hozta meg a táviró, pótolhatlannak. Csere lakott benne, melynek szívesen megbocsátottuk a nyesetlenséget s egyes, az ízlés rovására történt túlhajtásokat. De megrázó szenvedélye, nagy arányokban dolgozó, mindenütt az igazságot kereső mély ösztöne és kissé eredetieskedő, de igy minden utánzástól ment fölfogása, lelkiismeretessége és szorgalma, kiváló helyet biztosítanak számára hazai színészetünkben. Rónai már 17 éves korában lépett először a színpadra Budán „Lorenzino“-ban, melyben a czímszerepet játszta. Senki sem ismerte addig; igénytelen diákocska volt a budai gymnasiumban hova csak a történelmi előadások kedvéért iratkozott, a nap legnagyobb részét színészek társaságában töltvén. Ezek beszéltek rá, hogy lépjen közéjük ; elvitték az igazgatóhoz s két nappal rá a szinlap már Rónai Gyula fölléptét hirdeté. A siker fényes volt s ez döntött sorsa fölött. A vidéket diadalmasan bejárván, a nemzeti színházhoz szegődött, melynek 2 éven át volt tagja. Midőn először adá Jókai „Dózsa Györgyiében a czímszerepet, oly lelkesdést keltött, hogy maga a szerző a színfalak közé sietve, keblére ölelte az ihletett művészt. A nemzeti színháznál azonban nem volt maradása. Érzékenysége galibát és irigykedést látott mindenütt. Nem merjük mondani, hogy nem volt egy kicsi — hiszen melyik színpadán a világnak nins érzékeny színész és irigység! — de bizonyára nem volt akkora hogy Rónai azt jelentékeny erejével le ne győzhette volna. De ő ment s inkább volt első a vidéken, mint második a fővárosban. Rónai született Somlyó-Vásárhelytt (Veszprém megyében) 1828 ban január 6-án a nemes Morócz családból. Iskoláit elsőben itt, majd Pesten és Budán folytatá. Szülei a jogi pályára szánták, de már 1845-ben, szülei ellenére a budai színtársulat tagja lett. Midőn apja hírét vette Gyula sikereinek, azonnal Budára sietett, de nem azért, hogy tapsoljon fiának ő is, hanem hogy már most csak annál inkább jogászt neveljen belőle ; természetesen hiába. Rónai a nagy szenvedélyeket festötte. A gyűlölet, boszú, féltékenység kifejezésére arcza, hangja, taglejtése kiválólag alkalmas volt. Othellója sohasem búgott — pedig ez fele Othello jellemének — csak bőgött, de mint az oroszlán, megrendítve a velőt és szivet eget vivő haragjával s kétségbeesésének fájdalmas hangjaival. Kiváló szerepei közé tartoztak : a fekete orvos, Claude, Petur, Brankovics György, Macbeth, Lear, Othello, Moor Ferencz, Coriolan stb. Egy hosszas szívbajnok lett áldozata, mely bajt szenvedélyének emésztő volta csak annál inkább siettető a végfeloszlás felé. Septemb. 4-én állt el a legmagasb eszményekért dobbanó szive. A haldokló ágyát családja — melynek körében legszívesebben volt el — neje, szül. Prielle Lilla s gyermekei Sándor, Mariska és hívei állták körül. F. J. 467