Magyarország és a Nagyvilág, 1874 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1874-10-18 / 42. szám

514 Si fractus illabatur orbis! — 1874 sept. S3 — 'T­ajjad vezet, szemem a czélt eléri. r (J Uram ! már a sír van legközelebb ; '^Lelkem' h­atalmasb végzet számon kéri, A koldus újra dús leszen Teled! Oh Te előtted hulltam én a porba, Csak neved hallik jajjaim között Büszkén kiáltom, ámbár letiporva, Hisz ellenem csak hitvány­ eszközök : Impavidum ferient ruinae ! Vérem kicsordúlt, de szivem kitépve, Lassú halál emészti lelkemet, És bár ezerszer ingott már hitébe’, Tudom, Te vársz a sír­küszöb felett! Nem tagadom, nyoma van a csatának, Sajog a seb, mennék pihenni már — Büszkén kiáltok a gúny kaczajának Mely a vonagló mez adásra vár: Impavidum ferient ruinae! A gyűlölet fáj ; egy koldus kezében Királyi balzsam a részvét nekem. Idegen szívben, tova messzeségben, Könnyes szemekkel várom, keresem! Elfogadom az idegen kegyelmét, — Nem attól, aki sújtott, elhagyott; Telkembe zárom végzetem keservét, Ne lássa az, hogy nyomorétt vagyok ! Impavidum ferient ruinae ! A h­arcz nehéz, és bölcsőm, rengve lágyan, Nem tudta, hogy régen megkezdve már; Folytatta aztán egyedül, anyátlan, — Ily harcz mezője védtelen, sivár ! S mely elbobitá, a tengernek alján Kincs, drága­ gyöngy, ha volt is . . . elveszett! Jelszem lett, a végzetnek küzdve balján, Amíg sötéten keltek fellegek : Impavidum ferient ruinae! Ki szeretett ? Ki volt anyám ? S ha daliám, Kinek volt édes ajkam szózata ? Ki lát az éjbe ? hogy szivemnek alján Lehullva annyi szép, nagy csillaga ? Nem, senki . . . még sincs lelkemben lemondás, D a c­z­é­lj­á­n az, kit senki nem szeret! Jelszóm maradsz te régi, büszke mondás, Hiszen nem egy haldokló rebegett: Impayidum ferient ruinae! Gáspár Imre: „Nagyvárad ostroma“ (1660-ban.) — Történeti rajz. — Irta: Deák Farkas. (Folytatás.) (Ilwír’KOR aztán 3 ha,olajban kifáradtak, a házi asz­­íatszony mandolás belessel s megfőzött édes ürmös borral kinálgatta vendégeit. Almási Dávid egy kis ezüst pohárkával illogatván, igy köszönte poharát Rózsa kisasszonyra: „Éltesse a jó isten sokáig, Rózsa lányasszony! Tudja az ég, nekem úgy tetszik, mintha mi utoljára lennénk együtt; legyen ez való — legyen hogy csalódom, az én szivem megváltozni soha sem fog ... s az isten áldja meg a kegyes nemzetes asszonyt is, hogy nekünk ezt a boldog órát sze­szerezte ! . . . Az asszonyok csak úgy hallgatagon ittak, mert nem akarták a derék ifjút bátorítani, s kétségbe ejteni sem volt szándékuk. És Telekiné, ki az éneknek oly szenvedélyes kedvelője volt, már kérni akarta Rózsát és Almási Dávidot, hogy legalább még egy dalt énekeljenek, midőn a halvány Lu­­ticsné üléséből fölemelkedve az udvari ablakhoz rohant s haragtól kipirulva kiáltá : „Ah, ismét meg­csalt, rászedett a gazember ! Oh én szerencsétlen ! S­aléltan tántorodott egy székre. Stepánné s a töb­biek az udvaron egy rut arczu öreges koldust lát­tak, ki a Luticsék lakásáról a kapu felé sántikált, a kapun kimenve pedig sokkal gyorsabban haladott s a legközelebbi utczafordulónál eltűnt. „Egész délután itt — suttogott a megijedt asszony — azt mondá, terveket készít, számadáso­­kat jegyez s más ilyeneket ... de most látom, hogy ismét megcsalt, leveleket irt ... az a vén koldus a levélhordó volt . . . jaj istenem.... többet nem mondhatok, félek . . — Nyugodjék meg édes Anna, nyugodjék meg; a férfi mind olyan, ne is gondoljon reá . . . — Igaz, igaz — szólt Luticsné, mintegy megragadva a félreértést — a férfi mind olyan, hogy csak későn ismerjük meg. IV. Az öröm és illusio, melyet a Rákóczi-féle előőrs győzelmének hire költött, csak egypár hétig tartott, sőt a jól értesültek előtt még addig se ; a had­nagyok erősen folytatták a toborzást s hordták a fegyverfogható népet a Királyhágón túl — s maga Stepán Ferencz száz gyalogot és ötven lovast fo­gadván zsoldjába, nagy ünnepélyességek között vonult ki Váradról és az országutat balra hagyva, hegyi utakon a belényesi erdők felé igyekezett, hogy, mint mondá, a fejedelemnek véletlenül és oldalt menjen segítségül, mint egykor Kinizsi Pál Báthori Istvánnak a Kenyérmezőn. Azt is lehetett észre­venni, hogy egy egy gazdag polgár vagy nemes ur csak felpakolt s éjszaka szépen elhúzódott a Szi­lágyságba vagy tovább Sza­tmár és Mármaros vár­megyébe. Az idő nagyon szép volt s mondhatni, meleg napok jártak, egyszeresek, úgy május 20-ika körül, mély csöndesség állt be Váradon: a katonák, ujon­­czok, önkénytesek, akik akartak mind elvonultak már, sőt az ijedős polgárok is kitakarodtak a vá­rosból. Sehonnan semmi hir sem érkezett, az utczákon kevés ember járt; a nagyobb része, akik munkaképesek voltak, a mezőre mentek s szőlejük­ben dolgoztak, mint valami boldog, csendes időben, s a köznép nem is nyugtalankodott; de az urak, parancsnokok a lehető legizgatottabbak voltak, mi­dőn már május 22-ike is úgy telt el, hogy semmi hirt sem hallottak. 23-án Élesd és Feketetó felől jövő emberek beszélték még, hogy a megelőző napon ágyuszót hallottak s egypár czellengő katonát láttak a he­gyek ormán — dél­után hosszú porfelleg verte föl az országutat, rendetlen csapatok, sebesülteket hozó szekerek, bánffy-hunyadi, gyalui, gyerővásár­­helyi, szóval kalotaszegi menekültek egész csapata húzódott elő a váradi uton, közbe-közbe egy egy hivatalos futár, valami főúri család hintója látszott; a váradiak seregestől mentek elejökbe s méhsörrel, vizes borral, kenyérrel, pogácsával s aszalt szilvával kinálgatták a fáradtakat. Késő este már az egész városban tudva volt, hogy II. Rákóczi György Fenes és Gyalu között döntő ütközetet vesztett s maga is nehéz sebekkel terhelten csak lassan közelgett Várad felé. A mi három polgárunk, dolgaikat este felé abban hagyva , komoran s busán álldogált egy szegleten s Fodor uram az antirákócziánus talán legszomorubb volt, mert a becsületes, igaz magyar busuk­ akkor is , ha a német vagy a török megverte valahol a magyart, habár e magyarok nem tartoztak is az ő pártjához. Amint ott álldogálnak, egyszer csak felkiált Rákos Péter : — Nini, ifjú Keresztes András uram Székely­­hidjáról. — Vitézlő uram, jöjjön csak erre ! Na lám, milyen halovány, s bizonynyal fáradt — jöjjön be szegény házamhoz, hisz csak három nap előtt én is vendége voltam nagy uramnak, édes atyja urá­nak s vigasztaltam a nagy veszedelemben. — Ugyan ne hívd a vitéz urat oly messze, térjünk be egy szeze borra ide a „Zöld ághoz“ s aztán, ha tetszik, alhatik nálam, én csak pár lépés­nyire lakom, szólt közbe Fodor uram. És úgy jön , a „Zöld ág“ lassanként megtelt polgárokkal és harczosokkal, kik persze folyton folyvást csak az ütközetről s Rákóczi harczolásáról beszéltek. — Hát kigyelmed közel volt-e a nagyságá­hoz ? kérdé Takács uram az ifjú Keresztes Andrást. — Egész nap mellette voltam s csak akkor hagytam el, midőn már mindennek vége volt. — Az isten megáldja, beszéljen, hát hogy miként történt ez a szomorú eset? — Hogy meghallottuk valami tíz nap előtt, hogy a török a Szilágyság fölött közelget Kolozs­várról, kiindultunk erre Várad felé. Gyalunál talál­tuk a váradiakat Balog Máté kapitány urammal, a török a Karikán át egyenesen Kolozsvár alá jött, s a külvárosokon áthúzódva, tegnapelőtt reggel Fenesen állott. Ő nagyságának szép és lelkes tá­bora volt, előttünk már egész Erdély török kézben látszott, igaz magyar csak ott a Szamos völgyén állott s vezérünk a régi Rákóczi-nemzetség legvité­zebb fia volt. A fejedelem komolyan és aggódó arczczal nézett szét. „E sereg mindenem ; ha ez elvész, vége a magyarnak, vége a szabadságnak, török rabigába hajlik az egész birodalom, erősek, vitézek vagyunk, de a harczok vége igen sokszor a véletlentől­­ függ.“ „Fejemet teszem Nagyságod lábaihoz, hogy egy óra alatt szétlövöldözöm a tö­rök tábort!“ nagyzola Gaudi uram, kinek nyolcz ágyúja volt kiszegezve a török ellen „Én pdig ígérem felségednek, hogy székelyeimmel keresztül­töröm az egész tábort,“ biztatá Mikes Mihály szé­kely vezér s mások is mind a csata mellett szól­tak, csak ő maga vonakodott sokáig: egyszerre aztán fölemelkedett tábori székéről, arcza elfehérült, de szeme túlvilági tűzben égett; intett a bejáróknak s azok pánczélingét és fényes sisakját előhozták. „Azt hiszik kegyelmetek, hogy én életemet fél­tem ? . . . Én hazámért aggódom! Lássák meg, hogy az én keblemből sem fog ter ömleni — ha­nem tiszta, piros vér! A mindenható örök isten nevében előre !“ Ekkor lecsatolták fényes sisakját s ő lábát kengyeléhez érintve gyönyörű barnapej lován ter­mett. Én nem tudom mit éreztünk e pillanatban, de azt hittük, a világ legnagyobb armadájával dia­dalmasan tudnánk megküzdeni! Mikor mindkét részről sűrű trombita- és dobszó nagy zengedezéssel az ütközetre jelt adtak, a sűrű kopjás csapatok nagy sivalkodással, — a mieink Jézus méltóságos szent nevének segít­ségül hívásával, a törökök pedig a 11 á b, a 11 á h kiáltással — egymás ellen rohantak. E pillanat­ban az ég elborult s az ellenség felől minket arczba csapván, sebes forgószél támadt, úgy, hogy az el­lenségtől felverődött por s a mindkét felől ropogó lövések sűrű füstje csaknem elborította szemünk világát. Rettenetes kopjatörés, bajvivás, és erős harcz vivatok mindkét részről; a törökök sokkal számo­sabban voltak, a gyengülő csapatokat négyszereseit is pótolta, mig végre a mieinknek jobb szárnya, akiben épen a székely atyafiak is voltak, megha­­nyatlani s nagyon is hátat adni kezdett vala; egy­szer csak meg tudtuk állítani és fordítani őket — de a török uj ezredekkel dühödvén rájok, nyomni kezdette ismét Oláh­ Fenes felé, úgy hogy többé meg sem lehetett tartóztatni. Ő nagysága a dicső fejdelem, mint csatáiban oly sokszor tévé, maga száguldott a lankadok tá­mogatására — de a fátum sötét könyvébe meg volt írva balsorsa; amint egy patakon által ugratott, fejéről a nehéz aranysisak hátra hanyatlott —­olt, ha látták volna kegyelmetek e lelkesült arczot! Oly fenségesen állt egy pillanatig, mintha ő lett volna a magyar szabadság vitézlő angyala . . . Egész csapat török lovas rohant reá — már három vagy négy feküdt lábainál, midőn nyergé­ben ingadozni kezdett — nem tudom, miként tör­tént, nehány ónodi huszárral melléje termettünk s a törököt szétugrasztottuk; de a nagy Rákóczi eszmélet nélkül hevert a szántóföldön. Én kardo­mat kiejtettem kezemből s szemem világát veszni éreztem . . . Egy óra múlva tért vissza eszméletem ... az or­szágúton egy szekeren voltam, mely Bánffy-Hunyad felé hozott; előttem ment egy másik kocsi, azon a fejdelmet vitték, kinek személyét megmentettük — de a csatát siralmasan elvesztettük !“ Az utolsó szavaknál Keresztesi hangja reszke­tett a megindulás miatt, s midőn elhallgatott, ha­lotti csend volt a tágas teremben, sőt a tornáczon s az ablakok alatt hallgató több száz ember közt sem volt egy is, ki a nemes ifjú előadásán meg ne indult volna . . . Fodor bácsi antirákócziánus volt s szeméből mégis egypár könyet törölt, aztán szó nélkül megölelte az ifjút s magával vonta — a társak követték, s nemsokára megüresült a tanya s csak az alvók nesze zavarta a nyári és méla csöndjét. V. Több-kevesebb ékesszólással mindenki úgy beszélt most Rákócziról, mint az ifjú Keresztes — s a nyughatatlan fejdelem soha sem volt oly nép­szerű, mint e napokban. De mit használt már ez neki, midőn felette lebegett a halál sötét ár­nyéka. Váradra bekísérte Boldvai vicze-ispán, aztán Balog Máté az alkapitány, kik Gyaluhoz mentek volt s részt vettek a szomorú csatában is , aztán volt körülte egypár four, kik sehogy sem akarták elhinni, hogy a sebek halálosak s a Munkácson tartózkodó fejdelem - asszonynak is csak annyit szentek, hogy megsebesült, de pár nap múlva egé­szen helyreáll. A fejdelem azonban folyton tudaka- Magyarország és a Nagyvilág. 42. Seam.

Next