Magyarország és a Nagyvilág, 1874 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1874-11-08 / 45. szám

550 amint Taylor megfejtette, nagyon de nagyon kétséges , s Taylor mégis ezzel a kétségessel egy másik ismeretlent akar megvilágosítani. Ez az eljárás, úgymond, nem helyeselhető, mert „duae incognitae quantitates non dant unam cognitam.“ Derék nyelvtudósunk értekezéséről s ellenvetéseinek alaposságáról az angol szaklapok is dicsérőleg emlékeztek meg. Budenz József. A most lefolyt szeptember hó végnapjaiban Innsbruckban tartott német philologusok és paedagógusok gyűlésén olyasmiről nyert felvilágosítást a külföldi tudós világ, amire nézve eddig elé alig pár kivétellel csak is felületesen volt tájékozva. E felvilágosítással Budenzünk szolgált az összegyülteknek azon értekezésével, melyet az említett gyűlésen tartott, s melyben a nagy altaji nyelvcsalád öt osztályáról, s ezek közt különösen az ugor nyelvcsaládról, amelynek nyelvünk is egyik tagja, hosszabban és tájékoztatólag beszélt. Rámutatva mindenekelőtt e nyelvcsoport fontosságára nem csak azon szempontból, mivel a hozzá tartozó népeknek ketteje, a finn és a magyar, a nyugateurópai műveltség közepett élve a tudományt ápolja és saját irodalma van, hanem főleg azért, mert e nyelvcsalád különösen alkalmas tárgyul szolgál az összehasonlító nyelvtudománynak; fölemlítette az e téren teljesített főbb partiális munkálatokat, aztán áttért előadása tulajdonképi czéljára, az ugor összehasonlító nyelvtudomány mai állásának megismertetésére; fölemlítette e tekintetben azon örvendetes momentumot, hogy e tudomány máris annyi ismeretkészlettel rendelkezik, hogy a látszólag egészen különböző alakokban is képes fölismerni és kimutatni az eredeti rokonságot. Ez állításának bebizonyítására végül pár szó genealógiájának meglepőleg érdekes kimutatásával szolgált. Kármán Mór: Fiatal, csak a legújabb időben szerepelni kezdő tehetség, a ki már első föllépésével legott magára vonta s nagy mértékben lekötötte a magyar tanügyi körök figyelmét, s legújabban ugyancsak az insbrucki gyűlésen hathatósan emelte a külföld előtt a magyar tudományosság hitelét. Tudvalevőleg a magyar tanügy terén életbe léptetett reformok főleg az ő érdemeinek rovására jegyzendők fel. E reformok közül különösen felemlítendő a tanárképző-intézet korszerű átalakítása és felállítása s a gyakorló iskola életbe léptetése E két rendbeli reformot Német- és Francziaországban csak most készítik elő, de még nem teljesítették, Angliában pedig csak most kezdik sürgetni. Kármán e reformok szükségességéről beszélt a gyűlés előtt, s midőn előadta, hogy ezek Magyarországon már életbe vannak léptetve, annak hallása — írja Greguss — „teljesen meglepte szomszédainkat, mert mi, kik különben, kivált az oktatás terén épen az ő nyomukban szoktunk járni, most az egyszer megelőztük őket.“ Meg vagyunk győződve, hogy mindennek ellenére lesz még alkalmunk hallani a magyar barbárságról. Lenauból. .. • Költő-szivek szerelmei. . . öltő-szivek szerelmei Áldást nyújtnak; oh, ne tedd Szép nő, hát, hogy zord-hidegen Érintsd áldó szivemet. Neked szól egy szép rege, mit Hallék a hegyek között, Amint engem a vihar egy Kis gunyhóba üldözött. Sziklák közt a legrejtettebb Magányban egy tó terült, Melyből fel egy szellem kése Hajdan, és közénk vegyült. Eljárt falu ünnepére, A házba áldást hozott; Gazda s vendég ő utána Nem egyszer sóhajtozott. Néha csak ott termett köztük. — Rajt’ zord szerzetes-ruha! — S ime komoly arczú férfi, Örömükben osztoza. Magyarország és a Nagyvilág. Egy órát készséggel töltenélök, s egy szép bók után Eltűnt ... a mély tóba bukva Az éjfél csendes szakán . Boldogság dicsében állt a Menyasszony, ha tőle volt Koszorúja, rejtett rétek Idegen virágiból. Illat áradt a szobában, Szebben virult az ara, S dija sok-sok éven átal Üde ifjúság vala. Anyja lett jó gyermekeknek, Ház s föld virult föl kezén, Mig későre, halál érte Ott imája közepén. Egykor rideg-méltatlanul Bánták e jó szellemet; Néma búsan tűnt el, s többé Látni őt nem lehetett. És várták a tónál , sírva Hívták. . . ám hiába minden többé sohsem hagyá el Mély tavának habjait. B. Büttner Lina: II. Búbánatom. Folyton kisérsz életemben Mélázó búbánatom, Bár ragyogjon fényesebben, Bár lehulljon csillagom. Elvezetszsziklás magányba. — A sas száll felette csak, Mered a fenyő sudára S zúg habozva a patak. S holtaimra emlékezve Könyem kitör szilajon, És lehajtom kebeledre Elborult ábrázatom. Györkönyi Károly: Nagyvárad ostroma. (1660.) — Történeti rajz. — Irta: Deák Farkas. (Vége.)S GY is lett s Veres Péter uramat egy titkos folyosón a Körös árka alatt jó messzire a szabadba vezették , amivel Rózsának is jót tettek, mert úgy érezte, mintha kő esett volna le szivéről. E nap azonban nagyon nevezetes volt, mert az ifjú olasz, ki a török táborból szökött volt a várba, délután egy óra tájban a parancsnok elibe ment s ott oly jelentéseket tett a tüzér tiszt Lutics ellen, hogy mindig hallgatózik, szórakozottan lő ha ő czéloz, sokat irogat, és hogy egy órával ezelőtt, midőn szobájába lépett, Lutics hirtelen valami robbantó szereket rejtett egy pokrócz alá. A becsületes Balog Máté és Szalárdi semmi roszat sem hittek, de kötelességük volt tenni s egy katonatisztet és két altisztet elküldtek Lutics után, hogy rögtön a parancsnok elé állítsák, mert eszükben volt a már egyszer fölmerült gyanú is , — azonban maguk is a főtérre indultak , de alig tettek néhány lépést, egy nőt láttak maguk felé szaladni, ki rémítő hangon kiáltotta: „ismét láttam a vén koldust! ismét láttam a vén koldust !„ Mindenki azt hitte, hogy a szegény asszony, kiben Luticsnéra ismertek, megőrült s Boldvai Rózsa egypár cseléd kíséretében részvéttel közeledett feléje: — Ne bántson kisasszonyom, nem vagyok én az, aminek gondolnak. Helyt van az én eszem, de valami rettentő fog történni; keressék fel az én uramat, fogják meg s akaszszák fel, megérdemli — gazember, istentelen gazember! Ismét láttam a vén koldust, beszélt vele s kaczagva váltak el . . . E pillanatban egy iszonyú dördülés rázkódtatta meg a léget, mintha az egész mindenség öszsze akart volna omlani ; a rettenetes roppanás egy perczre megsemmisítette az emberek öntudatát — nem értették, nem tudták, hogy mi az! Csak érezték, hogy valami rendkívüli történt. A légből tégladarabok, kövek potyogtak alá s némelyeket agyonütöttek, másokat keményen megsebesítettek ; a jövő perezben pedig mély homály borította el a láthatárt: füst, por, gőz ülepedett a vár minden utczájára, s közel egy negyedóra telt el, mig a halotti csendben az emberek beszélni mertek s a szél meglóditván a füstoszlopokat, látni lehetett, hogy az utczákat falromok borítják, melyek a régi hadiszertár felé mind sűrűbbek volt; amint arra felé közeledtek, látták, hogy a tűzi fegyverkészlet legnagyobb része oda van, mert meggyuladva légberobbantotta a vár legnagyobb s ez idő szerint legfontosabb épületét. — Ezt az én férjem tette! kiáltott hangosan Körösi Anna, elő kell keresni s itt a helyszínen föl kell akasztani ! . . . Az elősiető nép a sebesülteket kezdé ápolni, midőn a legközelebbi romok mellől rut káromkodás üté meg füleiket: — Ó a czudarok, nyomorult kutyapeczérek — miattok jutottam ide! Ne neked Lutics egri basaság — ne neked miralaj czim és rang — egy óra múlva bizon a kutya se harap húsodba . . . — Álljon fel tüzérpancsnok ur s kövessen! szólt hozzá egy katona. — Kövessen az ördög! Hát láttatok embert kinek mindkét lába el volt törve s az oldala bezúzva, hogy felálljon s egy szamarat kövessen? — Itt a gyilkos pogány, a hitszegő áruló — kiáltott egy női hang — ide, ide jőjetek ! — Hát ez a bamba mit obégat ? — rikácsolt Lutics — pogány, bizon pogány, ilyen rosz világban csak az ökör meg a birka vállalkozik a keresztyénségre, — de a pokol borítsa el mind a két felekezetet, nekem egyik se használ — hej Jézus Krisztus, hej Allah, most álljatok elé, amelyik megszabadít, annak leszek a hive, mit bámultok itt körültem, fussatok amerre láttok, mert nincs már porotok, az ágyuk ezután csak félakkorát szólnak s el is hallgatnak. Mert tudjátok meg, ti lehetek: én csináltam ezt a kis mulatságot, de az épületben egy beteg katona, ki eddig már a más világon pipázik, megragadta kabátomat s nem akart ereszteni, mig bort nem adatok neki — hiába küzdöttem, nem bocsátott s mikor az első roppanást hallottam, kezében hagyva ruhámat, az első ablakon kiugrottam; csak négy öl volt, de az ördög ide lent várt s mindkét lábam kitörte — na tudjátok már ? Minden nap levelet írtam a vezérnek s megígérte, hogy egri basává tesz, ha a várat kezére kerítem — vigyétek el azt az asszonyt, hogy ne ordítson — miféle fekete bival rohan felém ? — jaj ! — hogy a pokol tüze égessen el törököt, magyart ; nekem ugyan kijutott — itt, itt az oldalamban, itt érzem a kínokat, jaj, jaj ne hagyjatok! . . . Még egy negyedóráig hörgött a nyomorult, s aztán rémitő kínok közt ott saját műve romjai közt végezte be utálatos életét. Ez esemény mind a vezéreket, mind a hős polgárokat lehangolta, a szegény Körösi Anna csakugyan megőrült s Boldvai Rózsa egyedül teljesité hősies, de szomorú teendőit; a baljóslat rémképei lebegtek minden szem előtt s minden arezon a kétségbeesés elszántsága mutatkozott , mely a kedélyeket mintegy megsemmisítette s az embereket csaknem szótlanná tette; és a nagy szerencsétlenség nem járt egyedül. Néhány nap múlva kipuhatolta a török, hogy az árkok vizeit miként lehet lecsapolni és mikor e műtétet is végrehajtották, akkor mindenki érezte, hogy a végcsapás, egy döntő roham, már csak néhány óra kérdése. VII. Augusztus 24-én kezdődött el a derekas ostrom , kora reggel néhány föld alá helyzett puskaporos tömlőt robbantott fel a török, mely nagy károkat okozott s minden ütegéből keményen tüzelni kezdett. A bástyák repedezni , a falak omlani kezdtek, de a váradiak habár a tüzelést nem tudták oly élénken viszonozni, nem lankadtak s másnap délután lelkesült bátorsággal vertek vissza egy kétségbeesett támadást. Ez ütközetben azonban nagy veszteségeket szenvedett a kevésre apadott őrség, mert a csata hevében életét vesztette a hős ifjú Ibrányi Mihály, ki oly merészséggel s oly hatalmasan küzdött, mintha szent László támadott volna fel — de végre egy golyó szivén találta s lankadtan bocsátotta alá a lemenő nap sugaraiban tündöklő aczélját. Vele hullott el Szentandrási Zsigmond jeles ifjú legény, Horváth Tamás a vasból kivágott kő- 45. Szám.