Magyarország és a Nagyvilág, 1874 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1874-07-05 / 27. szám

332 Norvégiai hidak. (Képpekkel a З34 és 335-ik lapokon.) A londoni közkiállításra küldött norvég tárgyak közül sok feltűnést okozott néhány régi híd­nak rajza. De mennyivel meglepőbbek maguk az eredeti hidak! Újabban némely vidéken a veszé­lyesebb átjárások is modern építkezések által pó­toltatnak, de azért a paraszt szívós előszeretettel ragaszkodik a régi hidakhoz. Semmi esetre se le­het tagadni, hogy e veszélyes átjárások a termé­szetes paraszt­­ész által furfangosan vannak kigon­dolva, s bármennyire gúnyolja is a tudomány e hidakat, a paraszt, ki százszor megy keresztül rajtuk gyermekével és feleségével együtt, nagyon bízik azok erőteljességében. Hány van a hidak közül régi, sőt rozga is, anélkül, hogy javították volna. A paraszt naponként hajtja át és vissza marháit e hidakon, sőt szekeren is jár át rajta, és ha egy ember vagy állat leesik a hídról, ennek oka nem a híd hiányossága, hanem a véletlenség. A középső híd neve „Riddar-spronget“, magyarul lovag­ugrás, mivel a monda szerint egykor egy lovag ellenének leányát elrabolta, s a szép zsákmányt egy merész ugrás által hozta biztosságba üldözői elől. A „Venstra Opdal“-hid­­Norvégiában egyike azon régi hidaknak, melyekbe a paraszt is csak fejcsóválva bízik. A rajz eléggé mutatja a híd veszélyes voltát, s egyúttal híven visszaadja Norvégia festői tájképeinek jellegét. A rajzolt híd 160 láb­­nyi mélység fölött 40 lábnyi hosszú s járható ál­lapotban van, de annak, ki nem dicsekedik a nor­vég biztosságával, tanácsos, hogy lováról vagy szekeréről leszálljon és gyalog haladjon át a hídon. Hogy a norvég vakmerő bátorságról némi fogalmat adjunk az olvasónak, fölemlítjük a nyu­kán- fo­ssz nagyszerű vízesésén átvezető természe­tes hidat Telemarken tartományban. Voltakép nem is hídról lehet itt szó, hanem hidoszlopokról, me­lyek az ezer lábnyi mélységből gyertyaszál egye­nességében nyúlnak föl, míg tövük a kábító vízi pokol örökös vízködében vesznek el. Nem is lé­pésnyire vannak egymáshoz e szirtszálak, ha­nem ugrásnyira. De a hegyekön látható ko­pottság eléggé bizonyítja, hogy sok láb tapossa. Midőn e sorok írója járt ott s megdöbbenő szívvel nézte e lélekrenditő istencsodáját, egy norvég pa­raszt asszony, karján csecsemővel szökött át a tátongó mélységen, míg mögötte férje követke­zett, hátán beégető borjúval. Sőt, amint ott beszél­ték, egy-egy víg lakoma után ingadozó lábbal is teszi meg egynémely ez utat , a biztosság hiányát a hosszú gyakorlat pótolja nála. Míg a közutak állapota Norvégiában s főleg a chaussée páratlan az egész világon, a hegyek közti hidak nagyon hasonlítanak a vármegye gond­jaira bízott dobogókhoz Magyarországon, melye­ken, ha az átvizsgáló alispány biztosan át akart hajtatni, mindig alattok hajtatott el. F. J. jait Benedek tbk. s legújabban ide tért pihenni b. Kuhn, a volt közös hadügyér. Korábbi időkben az osztrákok nagyban vitat­koztak a felett, hogy Grácz vagy Salzburg szebb város­é, s a kérdés eldöntetlen maradt, pedig ha igazságosak akarunk lenni, Grácznak kell az előnyt adni, mert természeti szépségei mellett egy modern, kifejlődött város minden kellékeit bírja arra, hogy igényeinket kielégíthesse. A város különösen az újabb időben nagy gyorsasággal emelkedett, s la­kosainak számával együtt szaporodtak a mai kö­veteléseknek megfelelő intézmények is. A város egy üde halmoktól körülvett völgy­ben fekszik, s közepéből emelkedik ki a 228 láb­nyi magas várhegy, északról és keletről pedig, a környék szép látványának kiegészitéskép magas he­gyek csúcsai látszanak. Hajdanában a belváros, mely a várhegy körül terült el, falakkal és sán­­czokkal volt ellátva s hat kapuja volt. Ma m­ár mindebből kevés van meg, mert napjaink szelleme nem igen tűri meg a kemény, zord korszak lát­ható emlékeit. A várhegy, Grácz sok látnivalóinak egyike, hajdanában római vár volt, a középkorban pe­dig zárda, mígnem a francziák 1809-ben meg­fosztották erősségi jellegétől. Grácz ekkor elvesz­tette úgy is tarthatatlan várát, de helyette gyö­nyörű sétatereket kapott, melyek most is a leg­­kedvenczebb mulatóhelyei a város lakóinak. A hegy tetején van egy erős torony is, melyben 160 mázsás, s még 1587-ben öntött nagy harang van , Ausztriának legnagyobb harangja. Kieme­lendő még a régi Tamás-templom romja, s a vízve­zeték, mely az egész várost ellátja pompás vízzel. A székesegyház, a vár, a Joanneum, s II. Ferdi­­nánd mausoleuma mind igen érdekes látványossá­gok. Képünk a legújabb fényképek után van ké­szítve, s elég tiszta körvonalakban festi a kedves város kellemes külsejét. Ami minket magyarokat tüzetesen érdekel Gráczban, az azon nagy magyar telep, mely itt le­ereszkedett s főleg a vaskereskedésben, Styriának e főkereskedelmi ágában, vesz élénk részt. A leg­­nevezetesb czégek sorában látunk magyar neveket igy, hogy csak egyet említsünk a „Kőrösy“-czé­­gét, mely európai tekintélylyel dicsekedhetik. Fáj­dalom, hogy az alapitó magyar apa örökösei név­ben s tán szívben is magyarok még — de nyelvre nézve már nem azok. Grácz. (Képpel a 338-ik lapon.) -Z­rácz egyike Ausztria legszebb fekvésű városai­­nak, egy valóságos paradicsomkert, melyben véletlenül házak is vannak. Csendes béke lát­szik pihenni e darabka földön, úgy hogy aki látta Gráczot, nem csodálkozik azon, hogy miért választ­ják ki épen e várost tartózkodási helyül a nyugal­mazott emberek. Ott városban lakik az ember s mégis élvezhetni a kedves vidék ezer meg ezer gyönyöreit. Stájerország valóban gyöngye Ausztriá­nak s a természet ez országot a leggaz­dagabban ékítette fel minden bájával, völgyei és hegyei lebi­lincselik az utazó szemét, s ép e gyönyörű vidék kellő közepében van Grácz. Róla mondá Prokesch Osten báró a következő csinos franczia szójátékot: „La ville des Graces dans la vallée de l’ Amour“ — vagyis : „La ville de Gratz dans la vallée de la Mur.“ Magyarul: „A Grácziak városa a Szerelem völgyében“ — az­az: „Grácz városa a Mur völgyében.“ — Tudvalevőleg a „Gratz“ és „Grätz“ elnevezés nagy vitákra szol­gáltatott alkalmat, míg végre is a Grätz győzött a Grätz fölött, mert, mint mondták, nem akarják, hogy nevök Windischgrätzre emlékeztessen. Tréfás elnevezése is van: „Pensionopolis“ — t. i. a pen­zióba tért magasb katonatisztek s államhivatalnokok­­ városa, mely olcsósága által is ajánlja magát. Itt fe­jezte be napjait gr. Gyulay tábornok (kinek fogadott fia b. Edelsheim-Gyulay), itt éli visszavonultan nap­ Magyarország és a Nagyvilág. Finn népmesék. I. A borsóföldön lakó leány. (Neitonen Hernemaassa.)S­GYSZER egy legény, meg a húga együtt éltek. Mikor az apjuk halálán volt, azt mondta a fiának : „jól tartsd a húgodat, ne gyűlöld, él­jetek egymással békességben.“ Egy darabig csak összefértek, de végre a legény egy leányt vett el, aki egy rosz asszonynak a gyermeke volt. Ez a menyecske nem szenvedhette urának a testvérét és gyűlölni kezdte, mindenfélekép árulkodott rá és azt mondta: „a te testvéred minden vagyonunk­nak a nyakára hág.“ — Mikor aztán gyermeket szült, megnyomorította kis fiát, fölhasította az or­rát, fülét, kitolta a szemét és azt mondta az urának : „nézd, mit cselekedett a te húgod!“ — Ez végre hitt neki, és feleségestül ütötte, kergette a testvé­rét és félholtan elhajtotta a háztól. A leány aztán nagy gyöngén elvánszorgott a királyi kastélyba és koldulással tengette az életét. — Tavaszszal a ki­rálynak a fia, borsóföldjét ment elültetni és ültetés közben azt mondta: „aki ebből legelőször eszik, azt én elveszem, ha ugyan leány lesz.“ Mikor ezt mondta, ránevetett a vele voltakra. — A mi leá­nyunk történetesen a szántóföld másik végében a kerítés mögött volt s mikor hallotta, mit mondott a királyfi, megjegyezte magának. Nemsokára el­jött a nyár és a borsó megnőtt; ekkor a leány a kerítésen lyukat csinált, bemászott rajta és hozzá­látott a borsóevéshez. Egyszer aztán csak eszébe jutott a királyfinak a borsóföld és gondolta magá­ban : „no, már csak elmegyek, aztán megnézem, mekkorát nőtt a borsóm.“ Odamegy, hát látja, hogy már jó csomót ettek meg belőle. Mit tehe­tett mást, lesbe állt, leskelődött, leskelődött, egy­szer csak jön a leány nagy titkon a nyitás felől és elkezdi a borsót enni. A királyfi ekkor meg­fogta és daróczruhájában hazavitte. Ott aztán mind­járt királyi ruhába öltöztette és elvette. 27- Szám: így éldegéltek együtt, amig a királyfi felesé­gét teherbe ejtette; ekkor a királyfinak háborúba kellett mennie és induláskor azt mondta a feleség­nek : „ha fiad lesz, küldj levelet és én tüstént ha­zajövök ; ha leányod találna lenni, küldj szintén s majd hazajövök, mihelyest érkezésem lesz.“ — No, amint a menyecskének fia lett, azonnal irt egy le­velet, melyben ez volt: „Jöjj gyorsan, uram, fiad lett,“ és elküldte egy szolgával. Mikor ez a levél­lel útnak indult, este felé történet­ben ahhoz a házhoz ért, ahonnan való az asszonya volt. Mikor egy darabig a szobában volt, azt mondta az asz­­szony a szolgának, nem kellene-e neki fürdő. — „Bizony jól esnék a fürdő az ittas embernek,“ fe­lelt a levélhordozó és mikor mondták neki, elment fürdeni. Azalatt a gonosz asszony kinyitotta a tarisznyát, kicserélte a levelet és azt tette helyébe: „leányod lett.“ A szolga ebbe nem tudott semmit sem, fürdés után megint útnak indult és elvitte a királyfinak a levelet. Mikor ez megtudta, mi tör­tént oda­haza, ugyanavval a szolgával küldte meg a feleletet, mely igy szólt: „jövök, mihelyest ér­kezésem lesz ;“ evvel a levélhordozó hazafelé tartott. Utazás közben estefelé ugyanahhoz a házhoz ért megint, amelyben jöttekor is volt, az asszony megint fürdeni küldte őt, megint kinyitotta azalatt a ta­risznyát, kicserélte az írást és ezt tette helyébe: „Minthogy leánya lett, vesse le az asszony a ki­rályi ruhát, vegye rá saját rongyát és menjen a hová tud.“ Mikor aztán a­ szolga ezt a levelet el­vitte az asszonynak, megtette azt, amit a férje parancsolt és eltávozott a kastélyból. Ment, men­­degélt aztán, mindig az út mentében, koldult és bánkódott. Útközben egyszer megszomjazott és el­ment az erdőbe vizet keresni. Nem soká kellett keresgélnie, már talált egy forrást, amelyben igen tiszta viz és egy szép aranyos meritő kanál volt. — Ennek a forrásnak a szélére letette a gyermekét, maga meg egy kicsit odébb ment. Mikor a gyer­mek magára maradt, az aranyos merítő után nyúlt és belebukott a vízbe. Az anya lélekszakadva sie­tett oda mindjárt és kifogta a gyermeket a forrás­ból még mielőtt belefuthatott. Eközben megned­­vesedett a keze meg a képe, ettől aztán mind­járt szép és egészségesebb lett, mint azelőtt volt, a bőre megfehéredett és gyermeke is úgy megszé­pült, hogy széles e világon párja nem volt. A menyecske aztán gyermekestül tovább ván­dorolt, és végre ahhoz a házhoz ért, melyben bátyja feleségével élt. Ott nem ismertek rá és éjjeli szál­lást kért tőlük. Az asszony goromba szóval azt mondta neki: „máshol nincs hely, mint az ajtó mögött.“ — „Jó én nékem ott is,“ felelt a me­nyecske és gyermekével ott maradt éjjelre. Aköz­ben, hogy ott vannak, múlik az este, egyszer csak a király is jött vissza seregével a háborúból s ő is ide tér be éjjelre. Amint a király a szobában föl s alá járkál, az asszony gyermekét a padlóra teszi le csúszkálni. Amint igy a király mellett csuszkál­­gatott, csuszkálgatott, ez fölveszi ölébe a gyerme­ket ,és azt kérdi az anyjától: „honnan való vagy te asszony, hogy ilyen szép gyermeked van és magad is ilyen szép vagy?“ — A menyecske azu­tán ezt beszélte a királynak : „úgy van, úgy van, nem ismernek engem többé, azelőtt itt én is ott­hon voltam, ezekkel egy kenyéren éltem, de ez az ángyom elkezdett engemet gyűlölni.“ — „Fogd be a szádat, te szajha!“ kiáltott bátyjának a fele­sége és nem akarta tovább beszélni hagyni, de az­ asszony tovább beszélt: „elkezdett az ángyom en­gemet gyűlölni, telebeszélte az urának a fejét és engemet kikergettek, kikorbácsoltak és félholtan elhajtottak a háztól. Elmentem azután a királyi kastélyba, ott a király fia lett az uram és teherbe estem. A királyfi azután népével háborúba ment; ekkor én levelet küldtem neki, amelyben ez volt: fiat szültem; de ő megharagudott rám, visszaküldte a levelet és azt irta benne, hogy gyermekestül menjek el világgá. Világgá kellett tehát mennem, odahagynom a jó otthont.“ — »Fogd be a szá­dat!“ ordított megint bátyjának a felesége. De a király azt mondta: „csak beszélj tovább, én va­gyok itt mindenkinek az ura,“ és a menyecske folytatta beszédjét s elmondta a dolgot úgy, amint megtörtént. Mikor bátyjának a felesége még egy­szer kiáltotta: „fogd be a szád, szajha, ne ha­zudj !“ lerántotta a király hajánál fogva, kivitte az udvarra és ott az ereszre akasztatta. Azután haza vitte a feleségét meg a fiát és boldogéi éltek. Élnek-e még most is, biz azt már nem mondha­tom. — Itt a vége. (Második következik.)

Next