Magyarország és a Nagyvilág, 1874 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1874-07-05 / 27. szám
332 Norvégiai hidak. (Képpekkel a З34 és 335-ik lapokon.) A londoni közkiállításra küldött norvég tárgyak közül sok feltűnést okozott néhány régi hídnak rajza. De mennyivel meglepőbbek maguk az eredeti hidak! Újabban némely vidéken a veszélyesebb átjárások is modern építkezések által pótoltatnak, de azért a paraszt szívós előszeretettel ragaszkodik a régi hidakhoz. Semmi esetre se lehet tagadni, hogy e veszélyes átjárások a természetes parasztész által furfangosan vannak kigondolva, s bármennyire gúnyolja is a tudomány e hidakat, a paraszt, ki százszor megy keresztül rajtuk gyermekével és feleségével együtt, nagyon bízik azok erőteljességében. Hány van a hidak közül régi, sőt rozga is, anélkül, hogy javították volna. A paraszt naponként hajtja át és vissza marháit e hidakon, sőt szekeren is jár át rajta, és ha egy ember vagy állat leesik a hídról, ennek oka nem a híd hiányossága, hanem a véletlenség. A középső híd neve „Riddar-spronget“, magyarul lovagugrás, mivel a monda szerint egykor egy lovag ellenének leányát elrabolta, s a szép zsákmányt egy merész ugrás által hozta biztosságba üldözői elől. A „Venstra Opdal“-hidNorvégiában egyike azon régi hidaknak, melyekbe a paraszt is csak fejcsóválva bízik. A rajz eléggé mutatja a híd veszélyes voltát, s egyúttal híven visszaadja Norvégia festői tájképeinek jellegét. A rajzolt híd 160 lábnyi mélység fölött 40 lábnyi hosszú s járható állapotban van, de annak, ki nem dicsekedik a norvég biztosságával, tanácsos, hogy lováról vagy szekeréről leszálljon és gyalog haladjon át a hídon. Hogy a norvég vakmerő bátorságról némi fogalmat adjunk az olvasónak, fölemlítjük a nyukán- fossz nagyszerű vízesésén átvezető természetes hidat Telemarken tartományban. Voltakép nem is hídról lehet itt szó, hanem hidoszlopokról, melyek az ezer lábnyi mélységből gyertyaszál egyenességében nyúlnak föl, míg tövük a kábító vízi pokol örökös vízködében vesznek el. Nem is lépésnyire vannak egymáshoz e szirtszálak, hanem ugrásnyira. De a hegyekön látható kopottság eléggé bizonyítja, hogy sok láb tapossa. Midőn e sorok írója járt ott s megdöbbenő szívvel nézte e lélekrenditő istencsodáját, egy norvég paraszt asszony, karján csecsemővel szökött át a tátongó mélységen, míg mögötte férje következett, hátán beégető borjúval. Sőt, amint ott beszélték, egy-egy víg lakoma után ingadozó lábbal is teszi meg egynémely ez utat , a biztosság hiányát a hosszú gyakorlat pótolja nála. Míg a közutak állapota Norvégiában s főleg a chaussée páratlan az egész világon, a hegyek közti hidak nagyon hasonlítanak a vármegye gondjaira bízott dobogókhoz Magyarországon, melyeken, ha az átvizsgáló alispány biztosan át akart hajtatni, mindig alattok hajtatott el. F. J. jait Benedek tbk. s legújabban ide tért pihenni b. Kuhn, a volt közös hadügyér. Korábbi időkben az osztrákok nagyban vitatkoztak a felett, hogy Grácz vagy Salzburg szebb városé, s a kérdés eldöntetlen maradt, pedig ha igazságosak akarunk lenni, Grácznak kell az előnyt adni, mert természeti szépségei mellett egy modern, kifejlődött város minden kellékeit bírja arra, hogy igényeinket kielégíthesse. A város különösen az újabb időben nagy gyorsasággal emelkedett, s lakosainak számával együtt szaporodtak a mai követeléseknek megfelelő intézmények is. A város egy üde halmoktól körülvett völgyben fekszik, s közepéből emelkedik ki a 228 lábnyi magas várhegy, északról és keletről pedig, a környék szép látványának kiegészitéskép magas hegyek csúcsai látszanak. Hajdanában a belváros, mely a várhegy körül terült el, falakkal és sánczokkal volt ellátva s hat kapuja volt. Ma már mindebből kevés van meg, mert napjaink szelleme nem igen tűri meg a kemény, zord korszak látható emlékeit. A várhegy, Grácz sok látnivalóinak egyike, hajdanában római vár volt, a középkorban pedig zárda, mígnem a francziák 1809-ben megfosztották erősségi jellegétől. Grácz ekkor elvesztette úgy is tarthatatlan várát, de helyette gyönyörű sétatereket kapott, melyek most is a legkedvenczebb mulatóhelyei a város lakóinak. A hegy tetején van egy erős torony is, melyben 160 mázsás, s még 1587-ben öntött nagy harang van , Ausztriának legnagyobb harangja. Kiemelendő még a régi Tamás-templom romja, s a vízvezeték, mely az egész várost ellátja pompás vízzel. A székesegyház, a vár, a Joanneum, s II. Ferdinánd mausoleuma mind igen érdekes látványosságok. Képünk a legújabb fényképek után van készítve, s elég tiszta körvonalakban festi a kedves város kellemes külsejét. Ami minket magyarokat tüzetesen érdekel Gráczban, az azon nagy magyar telep, mely itt leereszkedett s főleg a vaskereskedésben, Styriának e főkereskedelmi ágában, vesz élénk részt. A legnevezetesb czégek sorában látunk magyar neveket igy, hogy csak egyet említsünk a „Kőrösy“-czégét, mely európai tekintélylyel dicsekedhetik. Fájdalom, hogy az alapitó magyar apa örökösei névben s tán szívben is magyarok még — de nyelvre nézve már nem azok. Grácz. (Képpel a 338-ik lapon.) -Zrácz egyike Ausztria legszebb fekvésű városainak, egy valóságos paradicsomkert, melyben véletlenül házak is vannak. Csendes béke látszik pihenni e darabka földön, úgy hogy aki látta Gráczot, nem csodálkozik azon, hogy miért választják ki épen e várost tartózkodási helyül a nyugalmazott emberek. Ott városban lakik az ember s mégis élvezhetni a kedves vidék ezer meg ezer gyönyöreit. Stájerország valóban gyöngye Ausztriának s a természet ez országot a leggazdagabban ékítette fel minden bájával, völgyei és hegyei lebilincselik az utazó szemét, s ép e gyönyörű vidék kellő közepében van Grácz. Róla mondá Prokesch Osten báró a következő csinos franczia szójátékot: „La ville des Graces dans la vallée de l’ Amour“ — vagyis : „La ville de Gratz dans la vallée de la Mur.“ Magyarul: „A Grácziak városa a Szerelem völgyében“ — azaz: „Grácz városa a Mur völgyében.“ — Tudvalevőleg a „Gratz“ és „Grätz“ elnevezés nagy vitákra szolgáltatott alkalmat, míg végre is a Grätz győzött a Grätz fölött, mert, mint mondták, nem akarják, hogy nevök Windischgrätzre emlékeztessen. Tréfás elnevezése is van: „Pensionopolis“ — t. i. a penzióba tért magasb katonatisztek s államhivatalnokok városa, mely olcsósága által is ajánlja magát. Itt fejezte be napjait gr. Gyulay tábornok (kinek fogadott fia b. Edelsheim-Gyulay), itt éli visszavonultan nap Magyarország és a Nagyvilág. Finn népmesék. I. A borsóföldön lakó leány. (Neitonen Hernemaassa.)SGYSZER egy legény, meg a húga együtt éltek. Mikor az apjuk halálán volt, azt mondta a fiának : „jól tartsd a húgodat, ne gyűlöld, éljetek egymással békességben.“ Egy darabig csak összefértek, de végre a legény egy leányt vett el, aki egy rosz asszonynak a gyermeke volt. Ez a menyecske nem szenvedhette urának a testvérét és gyűlölni kezdte, mindenfélekép árulkodott rá és azt mondta: „a te testvéred minden vagyonunknak a nyakára hág.“ — Mikor aztán gyermeket szült, megnyomorította kis fiát, fölhasította az orrát, fülét, kitolta a szemét és azt mondta az urának : „nézd, mit cselekedett a te húgod!“ — Ez végre hitt neki, és feleségestül ütötte, kergette a testvérét és félholtan elhajtotta a háztól. A leány aztán nagy gyöngén elvánszorgott a királyi kastélyba és koldulással tengette az életét. — Tavaszszal a királynak a fia, borsóföldjét ment elültetni és ültetés közben azt mondta: „aki ebből legelőször eszik, azt én elveszem, ha ugyan leány lesz.“ Mikor ezt mondta, ránevetett a vele voltakra. — A mi leányunk történetesen a szántóföld másik végében a kerítés mögött volt s mikor hallotta, mit mondott a királyfi, megjegyezte magának. Nemsokára eljött a nyár és a borsó megnőtt; ekkor a leány a kerítésen lyukat csinált, bemászott rajta és hozzálátott a borsóevéshez. Egyszer aztán csak eszébe jutott a királyfinak a borsóföld és gondolta magában : „no, már csak elmegyek, aztán megnézem, mekkorát nőtt a borsóm.“ Odamegy, hát látja, hogy már jó csomót ettek meg belőle. Mit tehetett mást, lesbe állt, leskelődött, leskelődött, egyszer csak jön a leány nagy titkon a nyitás felől és elkezdi a borsót enni. A királyfi ekkor megfogta és daróczruhájában hazavitte. Ott aztán mindjárt királyi ruhába öltöztette és elvette. 27- Szám: így éldegéltek együtt, amig a királyfi feleségét teherbe ejtette; ekkor a királyfinak háborúba kellett mennie és induláskor azt mondta a feleségnek : „ha fiad lesz, küldj levelet és én tüstént hazajövök ; ha leányod találna lenni, küldj szintén s majd hazajövök, mihelyest érkezésem lesz.“ — No, amint a menyecskének fia lett, azonnal irt egy levelet, melyben ez volt: „Jöjj gyorsan, uram, fiad lett,“ és elküldte egy szolgával. Mikor ez a levéllel útnak indult, este felé történetben ahhoz a házhoz ért, ahonnan való az asszonya volt. Mikor egy darabig a szobában volt, azt mondta az aszszony a szolgának, nem kellene-e neki fürdő. — „Bizony jól esnék a fürdő az ittas embernek,“ felelt a levélhordozó és mikor mondták neki, elment fürdeni. Azalatt a gonosz asszony kinyitotta a tarisznyát, kicserélte a levelet és azt tette helyébe: „leányod lett.“ A szolga ebbe nem tudott semmit sem, fürdés után megint útnak indult és elvitte a királyfinak a levelet. Mikor ez megtudta, mi történt odahaza, ugyanavval a szolgával küldte meg a feleletet, mely igy szólt: „jövök, mihelyest érkezésem lesz ;“ evvel a levélhordozó hazafelé tartott. Utazás közben estefelé ugyanahhoz a házhoz ért megint, amelyben jöttekor is volt, az asszony megint fürdeni küldte őt, megint kinyitotta azalatt a tarisznyát, kicserélte az írást és ezt tette helyébe: „Minthogy leánya lett, vesse le az asszony a királyi ruhát, vegye rá saját rongyát és menjen a hová tud.“ Mikor aztán a szolga ezt a levelet elvitte az asszonynak, megtette azt, amit a férje parancsolt és eltávozott a kastélyból. Ment, mendegélt aztán, mindig az út mentében, koldult és bánkódott. Útközben egyszer megszomjazott és elment az erdőbe vizet keresni. Nem soká kellett keresgélnie, már talált egy forrást, amelyben igen tiszta viz és egy szép aranyos meritő kanál volt. — Ennek a forrásnak a szélére letette a gyermekét, maga meg egy kicsit odébb ment. Mikor a gyermek magára maradt, az aranyos merítő után nyúlt és belebukott a vízbe. Az anya lélekszakadva sietett oda mindjárt és kifogta a gyermeket a forrásból még mielőtt belefuthatott. Eközben megnedvesedett a keze meg a képe, ettől aztán mindjárt szép és egészségesebb lett, mint azelőtt volt, a bőre megfehéredett és gyermeke is úgy megszépült, hogy széles e világon párja nem volt. A menyecske aztán gyermekestül tovább vándorolt, és végre ahhoz a házhoz ért, melyben bátyja feleségével élt. Ott nem ismertek rá és éjjeli szállást kért tőlük. Az asszony goromba szóval azt mondta neki: „máshol nincs hely, mint az ajtó mögött.“ — „Jó én nékem ott is,“ felelt a menyecske és gyermekével ott maradt éjjelre. Aközben, hogy ott vannak, múlik az este, egyszer csak a király is jött vissza seregével a háborúból s ő is ide tér be éjjelre. Amint a király a szobában föl s alá járkál, az asszony gyermekét a padlóra teszi le csúszkálni. Amint igy a király mellett csuszkálgatott, csuszkálgatott, ez fölveszi ölébe a gyermeket ,és azt kérdi az anyjától: „honnan való vagy te asszony, hogy ilyen szép gyermeked van és magad is ilyen szép vagy?“ — A menyecske azután ezt beszélte a királynak : „úgy van, úgy van, nem ismernek engem többé, azelőtt itt én is otthon voltam, ezekkel egy kenyéren éltem, de ez az ángyom elkezdett engemet gyűlölni.“ — „Fogd be a szádat, te szajha!“ kiáltott bátyjának a felesége és nem akarta tovább beszélni hagyni, de az asszony tovább beszélt: „elkezdett az ángyom engemet gyűlölni, telebeszélte az urának a fejét és engemet kikergettek, kikorbácsoltak és félholtan elhajtottak a háztól. Elmentem azután a királyi kastélyba, ott a király fia lett az uram és teherbe estem. A királyfi azután népével háborúba ment; ekkor én levelet küldtem neki, amelyben ez volt: fiat szültem; de ő megharagudott rám, visszaküldte a levelet és azt irta benne, hogy gyermekestül menjek el világgá. Világgá kellett tehát mennem, odahagynom a jó otthont.“ — »Fogd be a szádat!“ ordított megint bátyjának a felesége. De a király azt mondta: „csak beszélj tovább, én vagyok itt mindenkinek az ura,“ és a menyecske folytatta beszédjét s elmondta a dolgot úgy, amint megtörtént. Mikor bátyjának a felesége még egyszer kiáltotta: „fogd be a szád, szajha, ne hazudj !“ lerántotta a király hajánál fogva, kivitte az udvarra és ott az ereszre akasztatta. Azután haza vitte a feleségét meg a fiát és boldogéi éltek. Élnek-e még most is, biz azt már nem mondhatom. — Itt a vége. (Második következik.)