Magyarország és a Nagyvilág, 1874 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1874-08-02 / 31. szám

378 titkár a legfelső törvényszék elnökévé neveztetvén ki, helyét Bittó alatt Csemeghi Károly foglalta el. A bírósági szervezés nehéz munkájában nagy része jutott az új államtitkárnak, ki azonfölül hogy az administratiót is vezette, még a legfontosabb és kivált a nemzetközi kérdésekben mint a kormány legbensőbb jogtanácsosa teljesít szolgálatokat. 1872-ben a pécskai kerület által képviselőnek megválasztatván, Csemeghinek alkalma nyílt a házban is több ízben felszólalni s beszédeinek szakavatottsága számára mindig biztosítja a ház figyelmét. Mint a kormány bizalmi férfia s úgy is mint eszesnek elismert ember Csemeghi a Deák-pártnál is nagy befolyásnak örvend. A legnevezetesebb alkotás azonban, melyet az ország Csemeghinek köszönhet, az új magyar büntetőkndex. Deák Ferencz kívánságára Pauler miniszter Csemeghit bízta meg azon nagyfontosságú törvény kidolgozásával s Csemeghi 1872 nyarán Füreden, majd 1873 nyarán a Margitszigeten rövid szabadságidejének minden perczét a büntetőcodex szerkesztésére fordította. Majd ezzel elkészülvén egy terjedelmes indokolás kidolgozásához fogott, melyen több mint egy évig dolgozott, minden szabad idejét a nagy műnek szentelvén. Az alkotás készen van. Büntető törvénykönyv és annak indokolása kinyomatva fekszik előttünk, s a minisztertanács által jóváhagyva a király asztalára tétetett, hogy ennek beleegyezésével a törvényhozás elé terjesztessék. A szakértők véleménye egyhangúlag jónak ítéli az új codexet s elfogadását nagy nyereménynek törvénykezésünkre nézve. Csemeghi ezzel a Werbőcziek, Deák és Szalay László nyomdokába lépett s törvényjavaslata elfogadásával a hazai törvényalkotók historikus alakjai közé állott. Exegit monumentum aere perennius. Csemegei testalkatra alacsony, vállas ember, középkorú és erős de kissé beteges; mindazonáltal még most is mozgékony és élénk ember. Társalgása rendesen politikai és jogi kérdések körül forog, vagy azokra tér át s a tárgyat objective bonczolgatni szereti, ami előadását néha kissé szárazzá teszi. Szürke szemeinek játéka azonban s kezeinek mozdulatai nem ritkán elárulják a belső szenvedélyt, mely logikai okoskodásaiban nem talál helyet a nyilatkozásra. Akik őt közelebbről ismerik, azok azt is tudják róla, hogy jó szíve van, s nemcsak becsülik őt, hanem szeretik is. Kedélyélete kissé zárkózott ugyan, de aki ezt is ismerni akarja, az foglaljon helyet házánál, kedves és műveit neje társaságában, kivel Csemeghi egy negyedszázad óta boldog házasságban él s látni fogja, hogy a méltóságos államtitkár úr, a komoly jogtudós mint szokott enyelegni is. De a családi szentély küszöbét átlépnünk nem szabad, ezen határhoz érve nem marad számunkra csak a jó kívánság, mely hosszú éveket kíván hazánk javának szentelt életére. Marienbadból. I. — Tribulácziók. — Vasuton. — Prága. — Julius 27. — — „Mehet!“ S a vonat megindult. Igenis! „Mehet!“ volt az indító jelszó. Sem nem „all right!“, sem nem „fertig!“, sem nem „poussezs“ — hanem valóságos magyar szó, melynek engedett a fő kalauz. Már csak itthonn vagyunk Magyarországon, hála neked szt. Szapáry, vagy szt. Zichy. A kettő közül nem tudom, kit illet azon óriási munkának dicsősége, hogy magyar vasútnál behozta a magyar szót. Horvátország pacificatiója távolról sincs ekkora vívmány, már csak azért sem, mert nem igaz, hogy meg van kérlelve. Ezt a pacific - vasutat kiépíteni, kevés a mi tudósaink tudománya. Magyarországon az ismeretes, sokat itovált „vörös fonalként“ húzódik végig egy nagy német országút , a vasút. Ez most, nem csak belügyéri engedelem, de határozott rendelet folytán magyarrá lett. Colossalis haladás, milyen csak vasúton lehetséges. Tehát „mehet!“ S mentünk is megfagyott búzaföldek dús vetésein keresztül. Mert mint vannak öngyilkosok, akik bőven megélnek ebből a mesterségből, a mi megsiratott, sanyarú termésünk is elég jó annak, hogy rosz. Podgyászunk Prágáig lévén instruhálva, egy kis kézi táska volt mindenünk, melylyel Bécs egyik szállodája elé huzatánk. A portás, a szolga, a szobapinczér összesúgtak. Majd megjelent a maitred hotel is. Ezt közrefogták s titkosan beszélgettek vele. A kapus, hátra-hátrabökvén felénk bal keze hüvelykujját, döntő szóval bízhatott a csoportban, mert a tulajdonos, nagy sajnálkozva tördelvén kezét s füle czimpijáig húzván föl csúcsos lapoczkáit, kijelenté, hogy nincs szoba. — De hiszen távíróval jelentettem, hogy a reggeli vonattal érkezünk. — Igen . . . de . . . egy orosz herczeg az egész emeletet foglalta le. — Adjon hát a másodikon. — Hehe . . . ott . . . hehe . . . restaurálnak most. — Megyünk a harmadikba, a negyedikbe, az ötödikbe ! Csak nem kívánhatja, hogy madame és én a kövezeten lakjunk ? Erélyes vallatásommal végre kisütöttem, hogy — mert podgyász nélkül érkeztünk — öngyilkos szerelmes párnak néztek bennünket. Becsületszámnt zálogosítom el nála, hogy távolról sincs ily véres szándékunk. Nézzen rám. Ilyen habitusa van az öngyilkosnak ? A nőnek vig kaczaja sem nyugtató meg teljesen az emberséges vendéglőst. Csak amidőn a másnap érkezendő Türr tábornokra hivatkozom, ki maga a megmondhatója, hogy nem vagyok részvényese a bajai csatornának: némileg megcsillapodott és az orosz herczeg által lefoglalt szobák egyikét szives volt kinyittatni. Már megvolt a fris víz is, a szolga is kiporolta úti ruhánkat. De az ajtón a kopogtatás csak nem akart megszűnni. Egyébkor, ha csöngettem, fél óráig is elvártam, hogy jöjjenek. Most nem csöngettem s folyton dugdosta be fejét az ajtón hol a szobalány, hol a pinczér. Sőt maga a gazda is bemosolygott, csöngettem ? A legmulatságosabb vígjátéki jelenetet élveztük. Volt eszem, hogy revolveremet ki ne vegyem a piros kézi bőröndbül. Ha ezt meglátják, nem használ sem bizalomgerjesztő habitusom, sem a vidám nevetés, sem Türr tábornok — s bizonyos, hogy kibókolnak a keservesen meghódított szobából. Még az este indultunk tovább és Prágának. Soha vendéglői számra nem volt keresztényibb mint az, melyet elém nyújtottak. A tulajdonos ragyogó arczcal kisért le a hintóhoz. Vonásairól betűről betűre olvashatom le az emberbaráti kívánságot: „ám lőjjétek agyon egymást, vagy egyetek cyankálit a hol tetszik, csak az én házamban ne!“ Útitársunk, a kikerülhetetlen „voyageur-négociant en vin, quincaillerie et soie“, egy typice tömzsi, kecskeszakállas franczia, feje alá kanyaritván a kaucsuk légpárnát, csakhamar akkorákat horkantott mint a bumberdó. Fütyültem a fülébe — hasztalan! Ilyenkor a félszemét nyitotta ki egy csöppet s azután csak annál harsogóbban kürtölte, hogy alszik. Esernyőm végével meg-megpiszkáltam bordáit. Azt mondta rá, mit a csókás kisbiró, hogy semmit sem mond. A sötétséghez folyamodtam. Rávontam a kék selyem ernyőt az éjjeli lámpásra. Tán hogy megtompított szememmel megcsalhatom lázongó fülemet. A vonat dübörgése volt altató dalunk, az ide-odahánykodó coupé a ringó bölcső. S míg szomszédunk revanche pour Sédan-ra látszott fölriasztani honfitársait, a törődöttség puha kezét rátette halántékunkra s kürtöléstől, zakatolástól, süvitéstől, az állomások távírójának ideges, rezgő csilingelésétől átszőtt hagymázos álomba merültünk. — „Jedná minutá!“ (Egy perez.) Mi ez ? — „Procsai voda!“ (Parancsoljon vizet!) A declaránsok classikus földjén vagyunk. Tehát itt sem parancsol már a német. A vasúti vezényszó itt is cseh. Megcsappant bennem a magyar „mehet!“ fölötti elégtétel s némi keserűség fogott el, hogy az a csepűhaju Venczlicsky mért a maga anyanyelvén kínálja a fris vizet, mikor még Esztergomban, Érsekújvárt is „friesches wasser“-t énekel a magyar gyermek a vagyon ablaka alatt. A „procsui“ is, mely föltünőleg hasonlít a magyar „parancsoljon“ szóhoz, szeget ütött a fejembe. Hát a parancs nem magyar találmány ? Minden falon, czégtáblán cseh szó. „Záchod pro páni, pro zseni, pro muzske, pro páni.“ Nem értettem ugyan e fölírásokat, de a szag elárulta jelentésüket. Cseh nyelvtudományom első csatornája ammoniakális volt. Eleinte, a sok „hostinec“-czel sem tudtam hova lenni. Állomásoknak tartottam. Ha van Oberhollabrunn és Unterhollabrunn, bizonyára lesz Alsó Hostinec meg Felső-Hostinec. Szégyent vallottam azonban finom földrajzi ösztönömmel, mert „hostinec“ vendégfogadót jelent. Nyolcz éve hogy a „szent Prahában“ voltam. Akkor annyi cseh szót hallottam az utczán, hogy egy perczig azt hittem, Bicsben vagyok , de látva a violaszin szűk nadrágban feszengő, atillában, száras csizmában kérkedő fiatalságot, a Gi-ki Pesten képzeltem magam. Azóta lefoszlott róluk is a zsinóros ruha, de megmaradt a lelkesedés. Ha kit megszólítasz, csehül felel. Lötsch mulatókertében két asszonyka német nyelven dicsérte egymás „szép, tiszta cseh kiejtését.“ Festői, szép város ez a Prága és múltja, úgy tudományban mint történelmileg, a legfényesebb. Bécsben csak pitymallott a tudomány hajnala, midőn itt már delelőjén állt. A Carolina-egyetem büszkén vallhatja magát a legrégiebbek s a legfényebbek sorából valónak. Persze, hogy tudománya német nyelven nyilatkozott. Sőt a cseh származású Purkynje, Skoda, Rokitanszky s Piha szintén német nyelven hirdették tanaikat, ami méltán tölti el keserűséggel a cseh szivet. A Hradsin fokáról tekintve alá a száz tornyu Prágára, bennünk magyarokban is sok emléke ébredez a hajdannak. Podjebrád udvarán a fiatal Hollós Mátyás — e kép legélénkebben válik ki előttünk, mig a távolabb és sötétebb háttérben a vad és vak Ziska s a rajongó husziták hatalmas alakjai hömpölyögnek a fehér hegy alá. Hogy első ízben jártam itt, a kisebbik várudvar egyik ablaka alatt játszott a katona-banda Az ablakban hosszú fehér szakálas aggastyán jelent meg, kit két fiatalabb férfi támogatott. Szelíd arczának nyájas mosolyával intett le s köszönte meg a zenét. Ferdinánd királyunk volt. A Hradsin magyar emlékei közül ez bizonyára egyike az érdekesbeknek. A „národny divadlo* (nemzeti színház) is kezd már emelkedni, bár lassan. A lelkesedés, mely megalapíta, fölötte nagy volt, de a „ponyáz“ véknyan folyt be. Az ideiglenes színházban Szládkovszky, az egyik intendáns, kit azóta elárult ura és mestere Rieger, páholyába vitt bennünket, hol zemtől szemben ültünk a kormá czeská virágjával. Sok csinos virág akadt benne. A színpadon Glinka muszka szerzőnek legújabb dalműve járta. Figyelemmel, szeretetreméltó éberséggel kisértük (másodmagammal voltam) az előadást, mert akkor még nagy barátságban éltünk a prágai atyafiakkal. Komolyan hallgattuk e nyelvet, mely úgy hangzott fülünkbe mintha valaki folytonos tüsszenés között járkálna dióhéjakon. Egy jelenet azonban kihozott sodrunkból. Midőn t. i. a rengetegben eltévelyedett „rittert“ (a lovag neve csehül ritter) az erdei szellemek (tánczolva éneklő tündérek) mind mélyebbre csalogatják s virágot szórva eléje ezt ismételgették négyféle hangnemben hogy „poidje szem ! poidje szem !“ — kifakadt belőlünk a rég fojtogatott derültség, nem csekély fölháborodására ünnepélyes környezetünknek. Naprsztk úr még az este állt boszút rajtunk az omelniki borával. Nem volt nemes boszú. Ah, a lánczhíd is megnyílt azóta. Midőn az első próbamenetet tették rajta, egy elmés cseh hazafi a következő inditványnyal állt elő : ereszszék át rajta elsőben is a zsidókat. Ha nem szakad le alattuk — úgy hát jó, ha leszakad még jobb. * A hid végén egy balra, magyar „fi“, diadalmasan ringatódzva csípejében, meghuzogatva hitvány bajuszkáját s jobb fülére kaczkiasan billentett „holczmiczeje“ mögé dugva a virginia-szalmaszálat, egy termetes Libusát karatérozott épen. A gyerek csak magyarul tudott, a Marianka meg csak csehül. De azért — úgy láttam — megértették egymást, amely harmóniából a magyar-cseh rokonszenv állandóságára, vagy legalább újjászületésére következtetni, minden esetre nagy hirtelenségre mutatna. * Kétórai mulatás után, az éj burkában repültünk tovább Marienbad felé. Porzó, Magyarország és a Nagyvilág. 31. Szám.