Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1875-05-23 / 21. szám
‘249 tetteinél azt, hogy Magyarország is létezik a világon, és hogy annak felvirágzásától, megerősödésétől függ a monarchia biztos fennállása és jövője. Megemlítendő még azon igen fontos körülmény is, hogy Wimpffen gróf nem azon államférfiak közzé tartozik, kik hivataluk háta megött is működnek, és kik magas állásukat a birodalom belügyeiben előforduló pártállások titkos szolgálatába bocsátják. Ő csak is egy urat szolgál és azt teljes hűséggel egyenes után, mint az lelkiismeretes gavallér emberhez illő. Ez röviden Wimpffen gróf, ki ép oly érdemes nemzetünk tiszteletére, mint a mily érdemteljesen bírja fejedelmünk királyi kegyét, és a korona legfőbb tanácsosainak teljes bizalmát. —e— Suum cuique. Ш ULTKOR hozzám átpillantott Egy barátom, a ki szintén Olykor-olykor, csak úgy mint én Meg-megpengeti a lantot. Megteszi ő velem néha Hogy hozzám csak betekintget S ha csevegni nem lel kedvet Nálam, elosonik nyomba. Most is gondolkoztam mélyen Eltűnt álmim szép egérül Víg napim sora mint gyérül S ember kit szerettem, féljen . .. És a mint elszomorodva Hogy a húrnak zengő ércze Elöl fusson szám lidércze Belekapok hű lantomba : Hah ! mily változás, mily dallam! Rá sem ismerek a húrra, Pengetem és verem újra S úgy tetszik, nem is jól hallom. Csupa gyermeteg vidámság, Csupa jókedv és örömhang, Pajzán, játszi könnyed furfang ! — Ezt a lantot honnét hozták ? — Ezt a lantot meg nem szoktam , Oh, mi nem ismerjük egymást! — Tévedés lesz, tudom bízvást, Tévedés lesz a dologban. Mert hiába szólsz te nékem Fölviditó hangon által, Nem könnyít csak igazi dal: Gondon, bűn és verítéken. Halld csak valaki közelget! Ajtóm gyorsan nyílni látom, És zihálva jön barátom Mint kit aggodalom kerget. »Lantom ! Lantom !« ezt monda csak »Itt a tied , kicseréltem, Az ember oly feledékeny ! Isten ments, hogy lantot váltsak !« »Mentsen« ! én is igy kiáltok, «Csakhogy ismét rátaláltam. Nem való, kimondom bátran, Hozzám lantod , csupa játék ! « Minek is az önámitás ? Kiki csak a maga húrján ! Hisz az ég sötét azúrján is csak csillag fénylik, nem más. Lám az én nótám kesergő, Méla hangú fuvola, mely Nem fecseghet mint a csermely A zöld pázsiton lecsergő. S hadd daloljon úgy mindenki jobb időn, vagy sorsviharban. Szomorún avagy vigabban Ahogy bírja, ahogy érzi. Palóczy Lipót. Magyarország és a Nagyvilág. AZ ÖREG FÜTYÜ KARÁCSOM. — Elbeszélés. — Irta : Aponyi Lajos. (Vége.) Щ Pista ajkain megindult a dal, a menyecske segített mellé, és szólt, szólt a dal, kifogyhatatlan verseiben, kimeríthetetlen érzéseiben, keserűségeiben szintúgy, mint a hegedű. A kétségbeesés vigassága. Egyszer csak letette a hegedűt az öreg Fütyű maga mellé, s mintha csak most jutott volna eszébe eszmélni, — megszólalt. — De hát hogy van ez mind Pista ? Hiszen téged felakasztottak ! A felelet egyszerű volt, de határozott és világos. — Akkor nem volnék itt. — Igaz , de hát akkor kit akasztottak fel ? — Azt a másikat. — Azt a másikat ? Micsoda másikat ? — Azt akit különben én akasztottam volna föl, ha föl nem akasztják. — Hát már miért akasztottad volna föl ? Pista egyszerre szilaj lett, kikelt színéből, vad volt, ijesztő, elrémítő, a mint az öklét az asztalra tette. — Mert azt a betyár nevet merte fölvenni, melyet már én vettem föl az előtt. Bepiszkolta a nevemet, gyilkolt, rabolt. Ráütött az asztalra, hogy a poharak össze tánczoltak. Fütyü pedig nevetve, kaczagó örömmel nyújtotta felé karjait. — No lám! Mondtam én mindég. О nem rabolt, ő nem gyilkolt soha. Ugye, hogy nem. Oh mondd kérlek, ugye hogy nem. Pista zord gyűlölettel megráztam fejét, s tovább is hangot adott szilaj keservének. — О az oka, hogy „olyan nyomorult lettem, mint amilyen vagyok. О tette gyalázatossá a híremet. — Beszéld,beszéld csak beszéld, biztató kütyü boldogan. Pista folytatá sötéten. — Mert azért az egyért, amit cselekedtem, ha világosan tudta volna hogy esett, csak nem bántott volna senki. Mi köze, mi jussa volt az asszonyhoz ? Csak annyi, mint nekem , sőt nekem több, mert engem szeretett. Mi szüksége volt irigykedni rám, üldözni engemet ? Miért tört ellenem, életemre ? Különben nekem kellett volna meghalni; s ha nem akartam meghalni, ki parancsol nekem abból? S ha én jobban sajnáltam a magamét, mint az övét, ki parancsol abból ? Hiszen csak magamat védelmeztem, a magam életét. Ő volt az útonálló. Ő lesett ki, ő állított meg a pallón nagy késével. Vagy énnekem kellett meghalni, vagy neki. S én voltam az erősebb. Fütyü szomorúan lesüte a fejét Hát mégis csak gyilkosok közé jutott, mégis csak gonosztevők közé jutott. Hát akit úgy szeretett, mégis csak egy istentelen törvény kezébe való elkárhozott gyilkos, akiről csak azt gondolta legfölebb, hogy nem egyéb, mint jókedvű korhely mulató legény, akin meg megesik ugyan egy kis hiba, a minő megszokott esni a szegény legényen, de azért az akasztófát mégsem érdemli meg. S az az istentelen asszony is csak úgy hallgatta elfojtott lélekzettel. Az is rész, az is gonosz, az is oda való. És a mint feltekintett, rájuk nézett, a dúlt, a keserűségben torzult arczokon majdnem az ördög fekete színét, majdnem a lángot szikrázó szemeket s a szarvakat látta. Egészen megborzadt tőlök. S azt mondta magában: — No hát már most nem húzom nektek sem, ha gyilkosok vagytok. Az asszonyt is oda foglalta. De azért még is a kezébe vette a hegedűt újra. Pistának a köny csörgött végig mind a két ábrázatáig. Rátette kezét az öreg Fütyű karjára és mondta nagy keservesen. — Látod, látod, én mégis nagyon sajnálom, amit cselekedtem. Alig vett lélekzetet, nyomban utána tette nagy elszántsággal: — Az életemet adnám oda, ha nem cselekedtem volna... Hej, mert valami nagyon jó dolog lehet becsületes embernek lenni. Fütyü pedig csak mondta hol magában, hol félszóval, hol magánál, hol félig magánkívül. — Nem huzom. Nem húzom. Azért se huzom. És húzta, húzta mégis, ahogy csak telt tőle, s a könyei neki is potyogtak. »Bikkvölgyi erdőben Sírok keservesen Hulljatok levelek Rejtsetek el engem.« — Húzd! Húzd! Odaadom mindenemet, odaadom életemet. Húzd, mint ahogy húztad mindég, mint a miért húztad mindég és még sem tudott, még sem tudott megrepedni a szivem. — Nem kell a húszasod, tedd el a húszasod! rivalgott reá az öreg Fütyű, lökdösve a Pista kezeit. Pista pedig csak tömte, tömködte az öreg Fütyü zsebeit húszasokkal. Hasztalan! A kétségbeesés vigasságában nem terem vigasztalás. És az öreg Fütyü húzta elkeseredetten, és azután ivott elkeseredetten, oly dühhel, olyan elszántsággal, mint amilyennel hegedült, mindaddig, amíg egyszer csak kiesett a kezéből a hegedű, maga pedig, mint aki olyan részeg lett mint a csap, az asztal alá. No hát mégis csak neki is lett karácsonya. Azután megint föltették a kis kocsira, megint csak repültek vele a kis mokányok, megint elszaladt mellette a végtelen hófehér mező, megint előmagasodtak a kék ég felé a hó fedte hegyek, de azokról mind nem tudott az öreg Fütyű semmit. Ha újhonnan új csizma nem került volna is a lábára, elfagyhatott volna bátran nem csak a nagy lábujja, de még a nyeldeklő csapja is, mégsem ébredt volna föl. Egyszer azonban mégis csak fölébredt. Legelőször is azzal készült tisztába jönni, hogy hol is van voltaképen. Jó meleg tanya, szép piros nyájas menyecske, dallos tánczos betyár, terített asztal, boros pohár. Szó sem volt arról. A nagy hideg fehér verebélyi völgy bámult reá a gyenge ködös pittymallatban. S ő ott ült a hegyoldalon egy száraz faoszlophoz vetve a hátát. Föltekintett. Csak elsikoltotta magát, az arczára csapta kezeit. Rémülve ismerte meg a helyet, melyről nem tudta, hogy jutott oda. Az akasztófa alatt ült. Szerencse, hogy reggel volt, különben amint előre is megígérte, szörnyet halt volna ijedtében. S szerencse, végtelen nagy szerencse, hogy azon az akasztófán nem lógott már egyéb csak egy darabka rosz kötél, melyet hányt-vetett ide s oda a reggeli szél. — Micsoda? Itt húztam én az egész éjjel olyan keservesen ? Itt hegedültem én a szegény Pistának. Itt vette össze a bokáit, itt tánczolt nekem egész éjjel a Keskeny Pista meg a szeretője ? No ugyan megcsinálta nekem száz forintért az öreg Csutkáné, hogy eljött érttem a Franczi képében. És azután körülnézett, kereste a kis széket. A helyett meglátta az új csizmát a saját lábain. — Mondom ! Nini, még meg is patkoltak. Azután zsebeibe nyúlt. Mindenike tele volt húszassal Még kevésbbé értette a dolgot. — No! Eredj no!— szólt azután tenyerét egy lábatlan szellem felé tolva. Eredj! Nem akarok megbolondulni. Vagy csak legalább addig meg ne bolonduljak, míg a nagy kincset haza viszem az öreg Dárinak. De ha megbolondulok is, — tudom istenemet — még se bolondulok meg olyan nagyon, hogy a jó öreg Dári helyett a Csutkánénak adjam. Majd bizony. Hunczut volt a fiad. Zsivány volt a fiad. Jól tették, hogy felakasztották. Miért nem öntöttél szentelt vizet a törösztőjébe, mert nem hajlítottad még gyenge vessző korában ! Azután csöndes, titkos örömmel mondá magában, amint ment, mendegélt. — Nem! Nem! Igaz volt. Ott voltam. Láttam. Tudom én a mit tudok, de nem mondom senkinek, ha az oldalamat fúrja is ki. Útjában betért a csárdába s elhúzta a szegény legényeknek a Keskeny Pista nótáját. Még elkanyarodott a kastély felé is, és ott is erőnek erejével elhúzta, ha másnak nem lehetett, legalább annak a jó kulcsár urnak. 21. SZÁM.