Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1875-08-29 / 35. szám
426 intézése eleinte igénybe vette idejét, fel kellett keresni régi barátait, a megszakított viszonyokat feleleveníteni, azután a megszokás folyása úgy magával sodorta, hogy a D ... be való visszatérés soha sem jutott eszébe. Nem hogy elfelejtette volna Terézt, de ugyanazon indokok, melyek őt a tőle való elválásra kényszerítők, tovább is uralkodtak fölötte. Az első hetekben mindennap hét s nyolcz óra közt oly hús érzés vett rajta erőt, mely mindig D ... felé vonta lelkét. Ez volt azon idő, mikor a kertbe szokott menni, s viszontlátni vélte Terézt; elébe futott, a futásával okozott szellő meg-megrázta kék szalagjait s ő mosolygott. Gyakran elővette olyankor a medaillont, néha meg is csókolta, mint egy húsz éves szerelmes. Bizonyos idő múlva e benyomás halványult s még nem múlt el három hó, s már teljesen elmosódott. — Szegény Teréz, mondá néha szivarozás közben, mialatt a boulevardon fel s alá sétált; valamelyik jó barátja ment el mellette s ő feledé Terézt. Ez időtájt, unalomból vagy talán divatból, Gérard bensőbb viszonyban állt egy fiatal nővel, ki az operai tánczkarhoz tartozott. Clotilde kisasszonynak — igy hívták — mindenkor szabad bejárata volt Gérardhoz s nagyon is gyakran vette igénybe e szabadalmat. Egy napon, mikor szokása szerint mindenfelé kaparászott, kezébe akadt a Teréz medaillonképe. Gérard vissza akarta vele a képet tétetni a fiókba, melyben Clotilde kisaszszony azt felfedezte, de Clotilde semmi áron sem akart beleegyezni, veszekedés támadt belőle, melynek következtben Clotilde kisasszony dühében a képet a tűzbe hajtja. Gérard odarohant a kandallóhoz, szétkaparta a parazsat, hogy megmentse a képet, ha még lehetséges. Az elefántcsontalap kissé szenvedett a tűzben, de Teréz képe, kivéve egyes csekély sérüléseket, csak kevéssé volt megrongálva. Szenvedélyes mozdulattal emelte Gérard e képet ajkaihoz s a tánczosnő felé fordulva, oly dúlt arczcal mutatott neki ajtót, hogy az szó nélkül gyorsan kiosont. Minden d . . . i emlék oly rohammal tolult Gérard szivére, mint egy folyam árja, melyet a zsilip visszazavar. Két napra e jelenet után Gérard levelet kapott, d . . . i postabélyeggel ellátva. Titkos ijedelemmel bontá fel s e szavakat találta benne irva. »Rudolf barátjának, Teréz. »Nagyon beteg vagyok s úgy tetszik, hogy meghalok. Ha emlékszik arra, ki önt annyira szerette, siessen, fájna úgy meghalnom, hogy többé ne ölelhessem. Ha meghalok a nélkül, hogy látnám, szivem utolsó dobbanását is önnek küldöm.« Gérard még azon este elutazott félőrülten Németországba. Ha Clotilde-al találkozik, megölte volna. Azon őrültségféle állapotában, melybe a levél sodorta, e leánynak tulajdonitá a betegséget, .mely Terézt oly nagy veszélybe döntötte. Mihelyt D .. be érkezett, a kis kertbe futott. Midőn a jezsuiták temploma előtt elhaladt, harangcsengést hallott ; egész testében megrázkódott. — Ah Istenem! kiáltá, Teréz meghalt! Gyorsitá futását s végre a zöld ajtóhoz ért, melynek küszöbét annyiszor lépte át vidor szívvel; a kert üres volt. Rohanva ment rajta keresztül s a házba lépett. — Ah uram, mondá neki egy öreg cseléd, menjen föl hamar! Gérard oly gyorsan rohant fel a lépcsőkön, amennyire csak reszkető lábaitól kitellett; nem tudta, hogy értse e felkiáltást. Azért érkezett-e csak meg, hogy Teréz utolsó sóhaját fogadja, vagy azért várták, hogy megmentse ? Midőn Teréz szobájába lépett, kétségbeejtő látvány tárult szemei elé. A szegény leány ott feküdt az ágyon öszekulcsolt kezekkel, viaszsárga arczcal. Lubner asszony az ágyra borulva sírt. Halálveriték gyöngyözött halántékán. — Meghalt! kiált a Gérard. E felkiáltásra Lubner asszony felemelé fejét s Gérardra ösmert. — Ah! mondá, ég fele emelve kezeit, már csak önben bízunk. Gérard megérté, hogy Teréz még él. Az ágyhoz közeledett s térdre omlott; ezerféle érzelem kergetőzött szivében, nem tudta volna megmondani, mit gondolt akkor. Néhány perczig mozdulatlanul nézte Terézt, ki élettelenül feküdt. Sem sírni, sem beszélni nem tudott, a fájdalom összeszokta bensejét Luthner asszony elbeszélte, hogy Teréz egy vagy két hó óta gyakori főfájásban szenvedett. Azonban,téve hozzá, semmi sem árulá el, hogy halálveszélyben van. Az ön elutazása semmit sem változtatott kedélyállapotán s élete módján, kivéve, hogy nem mosolygott többé s az arczáról is eltűnt az üde pirosság, mintha szivének s arczának egész tavaszát önmagával vitte volna. Gyakran énekelt, sokat sétált, különösen a kertben, hol néha hallottam, a mint magában beszélgetett halk hangon s vndoran. Valahányszor az ajtón kopogtak, összerázkódott s fel akart ugrani, mint mikor ön jött; azután busán rázta fejét s szó nélkül ülve maradt. Ha emlegettem önt s biztattam, hogy majd visszajő, oly fájdalomteljes szemekkel tekintett rám, hogy ezt is abba kellett hagynom. Most nem rég rajta kaptam, hogy egy fehér selyem szalagra lázas gyorsasággal kék selyemmel két betűt hímzett, egy R-et és T-t: »Ez menyaszszonyi övem, mondá különös mosolylyal, add át neki, ha kéri«. Csak azon lúgosban dolgozott ez övön, melyben hajdan önt várta esténként. Nézze, a T. még nincs bevégezve. (Folytatása következik.) A nemzeti színház épülete az átalakítás előtt. Magyarország és a Nagyvilág. 35 87.АД1