Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1875-08-29 / 35. szám

424 Д M­AGYARORSZÁG ÉS A­­­J AGYVILÁG. Heti naptár. C. 14. Jan. 1. Rebekka Paulin Aug. Augustus 20 T. 30 H. 31 K. Sept. 1 S­.. 2 Cs. 3 P. 4 Sz. Egy. d­ар. V. Istv. k.2-szor Mansvét pk. Rozália sz. --------------------------------------------------:----------­— Az á г V a. K­ÉPZELEM, hogy a jobboldali ellenzék nevezetes phalanxá­­nál, — épen 18-an vannak, — nem sok­kal többen lesznek ama bátor és könyö­rületes lelkű olva­sók, kik a soraim fölé bigyesztett czím után kedvet fognak érezni, hogy az árva sorsával is megismerkedjenek. Hogy is ne! Hát nem elég, hogy országszerte gyűjtőívek, hangversenyek, bálok és a jótékony egyletek furfangja kigondolható minden egyéb és módok irgalmatlanul rá­­kényszerítenek a felebaráti köteles­ség gyakorlására, az árvák és ínsé­gesek gyámolítására, — még ott is orvtámadásnak legyünk kitéve, ahol rendesen kedélyes csevegés űzi el pillanatnyira komoly gondo­latainkat. Nem, nem­ van bennem annyi keresztényi szeretet, hogy részt ne vegyek az embertársaim szíve és tárczája ellen lábrakapott divatos táma­dásokban. Fájdalom, hasztalan is tenném. A részvét könye, a kegyes lelkek jótékony adománya nem segíthetne ezen az árván. Nem anyát-apát vesztett neveletlen árva az, ki elhagyatottan, kónyázott szemekkel nyújtja kezét alamizsnáért. Hogy az igazat megvalljam, nem is árva a szó hivatalos értelmében s nem szaporítja a gyámha­tóságok bokros teendőit, annál kevésbbé, mert kora — 28—30 éves, — megfosztja azon előny­től, hogy csak érett gyümölcseit élvezze a mások fejtörésének. Maga lábán járó ember, sőt házas­ságra is érett fiatal ember, gondosan ápolt fekete szakállal, kinek külseje azt árulja el, hogy módja és kedve is van a divat változásait is követni és ha könyörületért esd talán, ez legfeljebb epedő sóhajok alakjában történik, valamelyik szőke fürtű imádott angyal lábainál. De hogy véget vessek a képletes beszédnek, magam vagyok az árva és »az ég alatt, a föld szí­nén, nem volt olyan árva, mint én«, habár az árvaság csak két hóra terjedett. Hivatalos köte­lesség ide lánczolt a fővároshoz a nyár legforróbb két hónapjára, midőn az aszfalt barátságos ra­gaszkodással olvadoz feléd, hogy csizmád talpán haza vigyed, midőn a városliget lombjai szemmel­­láthatólag bebizonyítják ős Rákos porának segít­ségével, hogy a falevél zöld színe csak a mi sze­meink csalóka hite, mert voltaképen a zöld levél is fehéres anyagból áll s amikor kételkedve áll meg a verítéktől ázott boldogtalan fővárosi ha­landó, váljon melyik küsebb, a Margitsziget ar­tézi kutjából bugyogó forrás, vagy a tropikus napon gőzzé válni fenyegetőző szőke Duna hul­­láma-e ? Még a »bájkó«-ban, a virágok bimbózásának napjaiban, vagyis májusban volt. A kerek asztal­nál, ott a kávéházban, hol a jó baráti legénytársa­ság mindennap találkozott a »feketé«-nél és csi­­buknál, szintén fakadoztak a különböző szép tervek bimbái.Fürdő, nagyobb utazás Svájczon át Párisba, hosszabb látogatás falusi nagybácsinál, kilátással aratási, vadászati élvezetekre stb. stb. volt a fővá­ros testet-lelket fárasztó életében kimerült társa­ság reménye s amint a nap fokozódó melege oda­kint mindinkább érlelé a gazda vetéseit, azonképen az eleinte határozatlan tervek és vágyak is jól­­ megfontolt érett szándékká váltak. Holmi kisebb finánczmiveletek szerencsés keresztülvitele egyik­­- másik tervező részéről megindu­á a tervek végre­hajtását. Egyszer fölkiált Muki: — Nini! Hát Pali hol jár? Már négy nap óta nem látom. — Hát nem tudod ? Elutazott fürdőbe, onnan pedig néhány hétre falura megy. A bomlás megindult s mint egy megzavart hadseregnél, nem lehetett többé feltartóztatni a futamodást. Egy-két nap múlva ismét hiányzott a kör egyik tagja. Pusztulunk, fogyunk. Végre csak ketten maradtunk. De eddig híven maradt társam vonásai is vészjóslók valának. Szánalom­mal tekintett reám, de nem szólt semmit. Másnap ő is eltűnt. Néhány nap múlt s a kényelmes karszékek ott a kerek asztal körül mind hiába várták meg­szokott vendégeiket. A pipafüst jellege is csak igen gyéren szállt fölfelé, egyetlen árva csibukból, melyet elkeseredett buzgalommal szívtam ; a szo­kottnál tovább maradtam, hátha valamelyik paj­tás elkésett az ebéddel? Nem jött senki, pedig már mind­végig olvastam a képes és képtelen lapokat. Másnap a szokottnál korábban mentem, ismét csak egymagam voltam. Anton, a főpinczér, sajátságos tekintettel nézegetett rajtam végig. Nem tudtam hamarjában, bámulatát akarja-e kifejezni hiú kitartásom fölött, hogy oly rendületlen pontossággal elfoglalom min­dennap helyemet és iparkodom tűzbe hozni nyir­kos magyar »török« dohányát; vagy talán a szá­nalom fogta el ily érzelmek ellen teljesen nem pánczélzott pinczék­ szivét is a fölött, a mit én titkon már éreztem magamban, — hogy árva lettem. — Anton! — Kérem nagysága! Parancsol ? Anton tisztességtudó pinczér. Egy olyan ál­landó társaság, mely éven át könnyen kiszámítható tekintélyes összeggel adózik neki borravaló kraj­­czárok képében, megérdemli, hogy minden egyes tagjában megbecsültessék. Nem is engedi el egyi­künknek sem a »nagysága« czimet. Mi pedig de­mokraták vagyunk. Az is egyik módja a rang- és czimkülönbségek megdöntésének, hogy elfogadjuk a czimet, melyre — semmi czimünk. — Anton, nem volt ma itt senki az urak kö­zül ? kérdem oly ártatlan arczczal, mintha sejtel­mem sem volna árvaságomról. — Nem volt itt senki, kérem a lássan; már egy hete nem volt itt senki »nagyságán« kívül. Nem tudom, hova tűntek el az urak ? Talán für­dőre utaztak, vagy falura? — Meglehet. Nem tudom! Kérem, adjon még egy csibukot és mai lapokat. De hasztalan kísérlem meg, hogy pipafüsttel, olvasással pótoljam, a­mi oly nagyon hiányzik. A csibuk soha sem volt még olyan nyirkos, mint épen most, a forró nyár közepén. A kávé is igazán iha­tatlan. Valami van benne . . . vagy valami hiány­zik belőle, de nem tudom mi. Azaz, nagyon jól tudom. Hiányzik a baráti kör fűszere, a hivatalos munkában kifáradt elme üdülése tréfa és kedélyes­­ eszmecsere által. És van benne valami keserű: az árvaság érzete. Nincs egyéb, amivel elöltem az időt, míg a hivatalos óra távozásra int, csupán a hírlapok. Olvassunk. Ha az ember nem mulat, tanulni min­dig lehet a legunalmasabb lapból is. Soha oly két­ségbeesett buzgalommal nem estem neki politikai és szépirodalmi, pénzügyi és nevelészeti, képes és nem képes napi és hetilapoknak. Hanem a szer­kesztők valóban a legkönyörtelenebb emberek a világon. Hiszen nincs a lapjukban semmi. Tele van betűvel, mégsem lehet elolvasni. Hát nem tud­ják, hogy épen nyáron kellene legjobban szerkesz­teni a lapokat ? Aki 36­­. fok hőségben rászánja magát, hogy egy helyben ülve tölt órákat olvasás­sal, nem hoz-e hazafias áldozatot a magyar iroda­lomnak? Nem érdemli-e meg, hogy a legélvezetesb olvasmányokat a szerkesztő épen a nyár közepére nyújtsa ? Végre hármat üt az óra. Nem kellene ugyan, de mégis benézek kissé a hivatalba. Hátha valami sürgős dolog érkezett. Őszintén megvallva, magam sem hittem volna, hogy valaha még csábítani fog az a hivatalszoba az ő porlepte aktatömegeivel. Hanem a buzgalom végre is fölébred. Aztán,­­ egy-két órát el lehet tölteni a­nélkül, hogy az ember a maga dolgára gondolna. Tehát csak menjünk, a kötelesség int. A hivatalszolga egy német lokalblatt rém­regényeinek olvasásában elmerülve álmoskodik az előszobában és szájtátva bámul megjelenésemen. — János, nem érkezett semmi sürgős ügy­darab ? — Semmi sem, kérem alássan. Mégis bemegyek. Hátha a régiek közt akad valami égető kérdés. Dehogy akad. Mind föl­dolgoztam a restancziákat. Itt nincs mit tenni. Menjünk odább. Menjünk valahová. Kint állok az utczán ismét. Menjünk vala­hová. De hová? Igaz! Néhány ismerős család­nak rég adósa vagyok látogatással. Nem jó ám, ha az ember kerüli a társaságot, a régi ismeret­ségeket fen kell tartani. Lám, az ember, habár későn, mégis belátja hibáit. Például, azok a jó X-ék mindig oly szívesek irányodban, s te oly ritkán látogatod meg őket. Az igaz, hogy az a ta­vaszát múlt bájos virág, a házi kisasszony saját­ságosan érzésteli pillantásokat vet reád s a mama nem ritkán félre nem érthető czélzásokat tesz, pe­dig ezeket semmi kedved megérteni, mert... no is, mert annak ezer oka van. Hanem azért az X-ek nagyon derék emberek, egy-két órát kellemesen eltölthetni társaságukban. Megyek is, helyrehozom hibámat. Ez alatt tulajdonképen már ott is vagyok a házuk előtt, néhány ugrással fönt az emeleten és csöngetek. Belől semmi lesz. Csöngetek újból. Hosszú idő múlik, mégis semmi nesz. A szomszéd lakásból végre egy szőke fürtű kis angyal — ám­bár most inkább kis boszorkánynak láttam, — ki­szaladt hozzám és tudtamra adá, hogy «nénikeék elutaztak falura.« Gondolhattam előre, de nem hittem. S nem akartam elhinni, hogy mindenki fürdőn, falun, külföldön idős és én —­ árva vagyok. Körültem a főváros százezernyi népe zsibong, jár-kel, az élet pezsg minden oldalon és én mégis elhagyottan állok, nem egyedül, és mégis árván, az unalommal egyetlen hit társamul. Hasztalan kisértem meg vigasztalódni azzal a gondolattal, hogy van a fő­városban kívülem még sok száz ilyen árva; az ókori bölcsek mondásai ma már nem mindig vál­nak be s a »socios babere« ép oly kevéssé nyug­tatott meg, mint a kifordult teveses tál fölött so­pánkodó gazdasszonyt a bécsi nagy krach sokkal hatalmasabb fölfordulásainak vázolása. Hanem azért filozófussá válik mégis az ember a végzet súlya alatt s főleg az önismeret bölcsességében nagy léptekkel halad előre, mikor rákényszerül, hogy nagyon sokáig csak saját gondolatai tőkéjét fogyaszsza. Talán mégsem úgy van legjobban min­den, amint magam kiczirkalmaztam!.. s egyik­másik jó tanács, melyet hallottam, talán méltó volna a megfontolásra, sőt a követésre is. Például, amiről múltkor, — igaz, több mint egy éve, de még jól emlékszem — galambősz hajú öreg anyám beszélt, hogy ideje volna megháza­sodni, hogy nem jó az embernek egyedül állni a világon, hogy a hosszas legényélet rideg, önző haj­lamokat fejleszt, hogy a családi élet nyújtja az igazi csöndes boldogságot. Még több effélét be­szélt, már a­hogy a mamák megszelidíteni iparkod­nak a szabadságához ragaszkodó fiatal vadembert. Akkor nevettem és mikor láttam, hogy nevetésem könyüt csal azokba a szemekbe, melyek oly végte­len szeretettel csüggnek rajtam, biztatásul csak annyit tudtam mondani, hogy »majd meglátjuk.« Igazán kezdem hinni, hogy komolyabban kellett volna vennem a dolgot . . . Ha most volna valaki, aki otthon reám várna s édes mosolylyal űzné el homlokomról az élet apró boszuságainak ború­ját. . . s ha­­ valaki aztán karjaimba kapaszkodva sétálna velem a tiszta hús estéken valamely csön­des sétány lombjai alatt, suttogva roppant fontos semmiségekről, melyeket én gyönyörködve hall­gatok ... s ha otthon, bodros hajú piczi angyal erőlködnék, a »papa« megszólításának nehézségei­vel . . . akkor . . . akkor bizonyosan nem találnám 1875 Katholik­a naptár. Protestáns naptár. C. 15. tran. Simai Róza Raymund hv. Egyed A­bsolon Mansvét Róza, Méz. 1­­ a p A hold járása naptár. kel­. 16. p. lem. u.p. 17 E.ll. Mir. 5 15 18 Flór.Lan r. 16 19 Andr. s t. 18 20 Sámuel pr. 19 21 Tádé ap. 20 22 Agathon 21 2­1 Farkas ! 22 augusztus 26. 6 46 44 42 40 38 36 34 ф Holduju­­lás másod ízben 31-én 0 óra 67 p.­­kor reggel. ЦА FŐVÁROSBÓL: Magyarország és a Nagyvilág, 35. SZÁM.

Next