Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1875-08-29 / 35. szám
424 Д MAGYARORSZÁG ÉS AJ AGYVILÁG. Heti naptár. C. 14. Jan. 1. Rebekka Paulin Aug. Augustus 20 T. 30 H. 31 K. Sept. 1 S.. 2 Cs. 3 P. 4 Sz. Egy. dар. V. Istv. k.2-szor Mansvét pk. Rozália sz. --------------------------------------------------:----------— Az á г V a. KÉPZELEM, hogy a jobboldali ellenzék nevezetes phalanxánál, — épen 18-an vannak, — nem sokkal többen lesznek ama bátor és könyörületes lelkű olvasók, kik a soraim fölé bigyesztett czím után kedvet fognak érezni, hogy az árva sorsával is megismerkedjenek. Hogy is ne! Hát nem elég, hogy országszerte gyűjtőívek, hangversenyek, bálok és a jótékony egyletek furfangja kigondolható minden egyéb és módok irgalmatlanul rákényszerítenek a felebaráti kötelesség gyakorlására, az árvák és ínségesek gyámolítására, — még ott is orvtámadásnak legyünk kitéve, ahol rendesen kedélyes csevegés űzi el pillanatnyira komoly gondolatainkat. Nem, nem van bennem annyi keresztényi szeretet, hogy részt ne vegyek az embertársaim szíve és tárczája ellen lábrakapott divatos támadásokban. Fájdalom, hasztalan is tenném. A részvét könye, a kegyes lelkek jótékony adománya nem segíthetne ezen az árván. Nem anyát-apát vesztett neveletlen árva az, ki elhagyatottan, kónyázott szemekkel nyújtja kezét alamizsnáért. Hogy az igazat megvalljam, nem is árva a szó hivatalos értelmében s nem szaporítja a gyámhatóságok bokros teendőit, annál kevésbbé, mert kora — 28—30 éves, — megfosztja azon előnytől, hogy csak érett gyümölcseit élvezze a mások fejtörésének. Maga lábán járó ember, sőt házasságra is érett fiatal ember, gondosan ápolt fekete szakállal, kinek külseje azt árulja el, hogy módja és kedve is van a divat változásait is követni és ha könyörületért esd talán, ez legfeljebb epedő sóhajok alakjában történik, valamelyik szőke fürtű imádott angyal lábainál. De hogy véget vessek a képletes beszédnek, magam vagyok az árva és »az ég alatt, a föld színén, nem volt olyan árva, mint én«, habár az árvaság csak két hóra terjedett. Hivatalos kötelesség ide lánczolt a fővároshoz a nyár legforróbb két hónapjára, midőn az aszfalt barátságos ragaszkodással olvadoz feléd, hogy csizmád talpán haza vigyed, midőn a városliget lombjai szemmelláthatólag bebizonyítják ős Rákos porának segítségével, hogy a falevél zöld színe csak a mi szemeink csalóka hite, mert voltaképen a zöld levél is fehéres anyagból áll s amikor kételkedve áll meg a verítéktől ázott boldogtalan fővárosi halandó, váljon melyik küsebb, a Margitsziget artézi kutjából bugyogó forrás, vagy a tropikus napon gőzzé válni fenyegetőző szőke Duna hulláma-e ? Még a »bájkó«-ban, a virágok bimbózásának napjaiban, vagyis májusban volt. A kerek asztalnál, ott a kávéházban, hol a jó baráti legénytársaság mindennap találkozott a »feketé«-nél és csibuknál, szintén fakadoztak a különböző szép tervek bimbái.Fürdő, nagyobb utazás Svájczon át Párisba, hosszabb látogatás falusi nagybácsinál, kilátással aratási, vadászati élvezetekre stb. stb. volt a főváros testet-lelket fárasztó életében kimerült társaság reménye s amint a nap fokozódó melege odakint mindinkább érlelé a gazda vetéseit, azonképen az eleinte határozatlan tervek és vágyak is jól megfontolt érett szándékká váltak. Holmi kisebb finánczmiveletek szerencsés keresztülvitele egyik- másik tervező részéről meginduá a tervek végrehajtását. Egyszer fölkiált Muki: — Nini! Hát Pali hol jár? Már négy nap óta nem látom. — Hát nem tudod ? Elutazott fürdőbe, onnan pedig néhány hétre falura megy. A bomlás megindult s mint egy megzavart hadseregnél, nem lehetett többé feltartóztatni a futamodást. Egy-két nap múlva ismét hiányzott a kör egyik tagja. Pusztulunk, fogyunk. Végre csak ketten maradtunk. De eddig híven maradt társam vonásai is vészjóslók valának. Szánalommal tekintett reám, de nem szólt semmit. Másnap ő is eltűnt. Néhány nap múlt s a kényelmes karszékek ott a kerek asztal körül mind hiába várták megszokott vendégeiket. A pipafüst jellege is csak igen gyéren szállt fölfelé, egyetlen árva csibukból, melyet elkeseredett buzgalommal szívtam ; a szokottnál tovább maradtam, hátha valamelyik pajtás elkésett az ebéddel? Nem jött senki, pedig már mindvégig olvastam a képes és képtelen lapokat. Másnap a szokottnál korábban mentem, ismét csak egymagam voltam. Anton, a főpinczér, sajátságos tekintettel nézegetett rajtam végig. Nem tudtam hamarjában, bámulatát akarja-e kifejezni hiú kitartásom fölött, hogy oly rendületlen pontossággal elfoglalom mindennap helyemet és iparkodom tűzbe hozni nyirkos magyar »török« dohányát; vagy talán a szánalom fogta el ily érzelmek ellen teljesen nem pánczélzott pinczék szivét is a fölött, a mit én titkon már éreztem magamban, — hogy árva lettem. — Anton! — Kérem nagysága! Parancsol ? Anton tisztességtudó pinczér. Egy olyan állandó társaság, mely éven át könnyen kiszámítható tekintélyes összeggel adózik neki borravaló krajczárok képében, megérdemli, hogy minden egyes tagjában megbecsültessék. Nem is engedi el egyikünknek sem a »nagysága« czimet. Mi pedig demokraták vagyunk. Az is egyik módja a rang- és czimkülönbségek megdöntésének, hogy elfogadjuk a czimet, melyre — semmi czimünk. — Anton, nem volt ma itt senki az urak közül ? kérdem oly ártatlan arczczal, mintha sejtelmem sem volna árvaságomról. — Nem volt itt senki, kérem a lássan; már egy hete nem volt itt senki »nagyságán« kívül. Nem tudom, hova tűntek el az urak ? Talán fürdőre utaztak, vagy falura? — Meglehet. Nem tudom! Kérem, adjon még egy csibukot és mai lapokat. De hasztalan kísérlem meg, hogy pipafüsttel, olvasással pótoljam, ami oly nagyon hiányzik. A csibuk soha sem volt még olyan nyirkos, mint épen most, a forró nyár közepén. A kávé is igazán ihatatlan. Valami van benne . . . vagy valami hiányzik belőle, de nem tudom mi. Azaz, nagyon jól tudom. Hiányzik a baráti kör fűszere, a hivatalos munkában kifáradt elme üdülése tréfa és kedélyes eszmecsere által. És van benne valami keserű: az árvaság érzete. Nincs egyéb, amivel elöltem az időt, míg a hivatalos óra távozásra int, csupán a hírlapok. Olvassunk. Ha az ember nem mulat, tanulni mindig lehet a legunalmasabb lapból is. Soha oly kétségbeesett buzgalommal nem estem neki politikai és szépirodalmi, pénzügyi és nevelészeti, képes és nem képes napi és hetilapoknak. Hanem a szerkesztők valóban a legkönyörtelenebb emberek a világon. Hiszen nincs a lapjukban semmi. Tele van betűvel, mégsem lehet elolvasni. Hát nem tudják, hogy épen nyáron kellene legjobban szerkeszteni a lapokat ? Aki 36. fok hőségben rászánja magát, hogy egy helyben ülve tölt órákat olvasással, nem hoz-e hazafias áldozatot a magyar irodalomnak? Nem érdemli-e meg, hogy a legélvezetesb olvasmányokat a szerkesztő épen a nyár közepére nyújtsa ? Végre hármat üt az óra. Nem kellene ugyan, de mégis benézek kissé a hivatalba. Hátha valami sürgős dolog érkezett. Őszintén megvallva, magam sem hittem volna, hogy valaha még csábítani fog az a hivatalszoba az ő porlepte aktatömegeivel. Hanem a buzgalom végre is fölébred. Aztán, egy-két órát el lehet tölteni anélkül, hogy az ember a maga dolgára gondolna. Tehát csak menjünk, a kötelesség int. A hivatalszolga egy német lokalblatt rémregényeinek olvasásában elmerülve álmoskodik az előszobában és szájtátva bámul megjelenésemen. — János, nem érkezett semmi sürgős ügydarab ? — Semmi sem, kérem alássan. Mégis bemegyek. Hátha a régiek közt akad valami égető kérdés. Dehogy akad. Mind földolgoztam a restancziákat. Itt nincs mit tenni. Menjünk odább. Menjünk valahová. Kint állok az utczán ismét. Menjünk valahová. De hová? Igaz! Néhány ismerős családnak rég adósa vagyok látogatással. Nem jó ám, ha az ember kerüli a társaságot, a régi ismeretségeket fen kell tartani. Lám, az ember, habár későn, mégis belátja hibáit. Például, azok a jó X-ék mindig oly szívesek irányodban, s te oly ritkán látogatod meg őket. Az igaz, hogy az a tavaszát múlt bájos virág, a házi kisasszony sajátságosan érzésteli pillantásokat vet reád s a mama nem ritkán félre nem érthető czélzásokat tesz, pedig ezeket semmi kedved megérteni, mert... no is, mert annak ezer oka van. Hanem azért az X-ek nagyon derék emberek, egy-két órát kellemesen eltölthetni társaságukban. Megyek is, helyrehozom hibámat. Ez alatt tulajdonképen már ott is vagyok a házuk előtt, néhány ugrással fönt az emeleten és csöngetek. Belől semmi lesz. Csöngetek újból. Hosszú idő múlik, mégis semmi nesz. A szomszéd lakásból végre egy szőke fürtű kis angyal — ámbár most inkább kis boszorkánynak láttam, — kiszaladt hozzám és tudtamra adá, hogy «nénikeék elutaztak falura.« Gondolhattam előre, de nem hittem. S nem akartam elhinni, hogy mindenki fürdőn, falun, külföldön idős és én — árva vagyok. Körültem a főváros százezernyi népe zsibong, jár-kel, az élet pezsg minden oldalon és én mégis elhagyottan állok, nem egyedül, és mégis árván, az unalommal egyetlen hit társamul. Hasztalan kisértem meg vigasztalódni azzal a gondolattal, hogy van a fővárosban kívülem még sok száz ilyen árva; az ókori bölcsek mondásai ma már nem mindig válnak be s a »socios babere« ép oly kevéssé nyugtatott meg, mint a kifordult teveses tál fölött sopánkodó gazdasszonyt a bécsi nagy krach sokkal hatalmasabb fölfordulásainak vázolása. Hanem azért filozófussá válik mégis az ember a végzet súlya alatt s főleg az önismeret bölcsességében nagy léptekkel halad előre, mikor rákényszerül, hogy nagyon sokáig csak saját gondolatai tőkéjét fogyaszsza. Talán mégsem úgy van legjobban minden, amint magam kiczirkalmaztam!.. s egyikmásik jó tanács, melyet hallottam, talán méltó volna a megfontolásra, sőt a követésre is. Például, amiről múltkor, — igaz, több mint egy éve, de még jól emlékszem — galambősz hajú öreg anyám beszélt, hogy ideje volna megházasodni, hogy nem jó az embernek egyedül állni a világon, hogy a hosszas legényélet rideg, önző hajlamokat fejleszt, hogy a családi élet nyújtja az igazi csöndes boldogságot. Még több effélét beszélt, már ahogy a mamák megszelidíteni iparkodnak a szabadságához ragaszkodó fiatal vadembert. Akkor nevettem és mikor láttam, hogy nevetésem könyüt csal azokba a szemekbe, melyek oly végtelen szeretettel csüggnek rajtam, biztatásul csak annyit tudtam mondani, hogy »majd meglátjuk.« Igazán kezdem hinni, hogy komolyabban kellett volna vennem a dolgot . . . Ha most volna valaki, aki otthon reám várna s édes mosolylyal űzné el homlokomról az élet apró boszuságainak borúját. . . s ha valaki aztán karjaimba kapaszkodva sétálna velem a tiszta hús estéken valamely csöndes sétány lombjai alatt, suttogva roppant fontos semmiségekről, melyeket én gyönyörködve hallgatok ... s ha otthon, bodros hajú piczi angyal erőlködnék, a »papa« megszólításának nehézségeivel . . . akkor . . . akkor bizonyosan nem találnám 1875 Katholika naptár. Protestáns naptár. C. 15. tran. Simai Róza Raymund hv. Egyed Absolon Mansvét Róza, Méz. 1 a p A hold járása naptár. kel. 16. p. lem. u.p. 17 E.ll. Mir. 5 15 18 Flór.Lan r. 16 19 Andr. s t. 18 20 Sámuel pr. 19 21 Tádé ap. 20 22 Agathon 21 21 Farkas ! 22 augusztus 26. 6 46 44 42 40 38 36 34 ф Holdujulás másod ízben 31-én 0 óra 67 p.kor reggel. ЦА FŐVÁROSBÓL: Magyarország és a Nagyvilág, 35. SZÁM.