Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1875-09-12 / 37. szám

442 Tolnai Lajos, Molnár Aladár, Thaly Kálmán, Dömötör János, legújabb irodalmunknak megannyi nevesebb munkásai váltakoztak a tanári székeken. Zsoltnak írói fejlődésére talán senki sem volt akkora hatással — bár mindegyikük szives gonddal foglalkozott a jeles tehetségű, vas szorgalmú ifjú kiképzésén — mint Tolnai Lajos. Az ereje fejlett költő e serdülő tehetségben idejekorán felismerte a rokon szellemet, az írói törekvés majdan rokon irányzatát, s az idősebb barát szeretetteljes tanácsával jótékonyan elősegítette az ifjú iró fejlődési processusát. De a korai sikerek nem vakították el egy perezre sem az ifjat. Soha még legéretlenebb »kamaszéveiben« sem volt »zseni.« Mindig szükségét látta tanulni, dolgozni, a reális ismeretek prózai discziplináiban is képződni, odaadóbb gonddal, mint a legtehetségtelenebb tót diák, kit csak szorgalommal és kitartással áldott meg az ég, de a képességet tőle megtagadta, így múltak az évek a gymnasiumban, így a jogi tanfolyam alatt, melyet ugyancsak a pesti egyetemen végzett 1871-ben, hogy az iskola padjait fölcserélje az élet gyakorlati pályájával. Ez év nyarán a pénzügyminisztériumba lépett, melyben a mai napig folytatja a közszolgálat nemes, de nálunk bizony örömtelen, háládatlan munkáját. Külső mozzanatokban élete nem gazdag. Tanulmányokon kívül, utazások (ismételve Olaszországban, továbbá Németországban, Skandináviában) s azután 1872-ben házassága Rákosi Szidóniával — oly házasság, mely az ifjat férfivá avatja, és boldog véget vetvén az ifjú szív hányódásainak, békét, a munkára nyugalmat kölcsönöz az írónak. S ez az élet az íróban központosul. Kiválóbb szépirodalmi folyóirataink, napilapjaink már évek óta, bár hosszú időközökben, épen nem sűrűn hozzák Beöthy rajzolatait, elbeszéléseit, regényeit, írói egyénisége, ereje, érdeme ezekben keresendők s azért csak futólag érintjük egyéb nemű munkásságát. Irodalmi, aesthetikai, történelmi tanulmányai gyümölcséül több magyar vállalatba irt tárczákat, kisebb-nagyobb tanulmányokat; évek óta állandó munkatársa a »Fővárosi lapok «-nak s az »Akadémiai leveleket« ismeri és méltányolja az öszszes magyar közönség. Az 1873-ik év elejével Beöthy az Athenaeum társaság aegise alatt, és néhány komoly irányú ifjabb író közreműködésével, megindított egy általános politikai, ítészeti, szépirodalmi és ismeretterjesztő folyóiratot, az »Athenaeum«-ot, melynek czélja volt a napi sajtó, a szélesebb és vegyesebb közönség színvonalához alkalmazkodó folyóiratok mellett, a szó nemesebb értelmében vett miveitek közlönyévé lenni. Nem a saját magunk, talán némi érdekeltség folytán elfogult nézetét idézzük,de teljesen távolállók tárgyilagos ítéletét, mely állítja, hogy az Arany »Koszorú«-jának s b. Eötvös rövid életű heti vállalatának megszűnte óta tartalmasabb magyar hetilapot nem vett a hazai közönség. De az »Athenaeum« is elődjei sorsában részesült. A megindulásnál mutatkozott némi részvét csakhamar kihűl és néhány évi kitartás, munka és áldozat kárba vész ; eredményül nem maradván egyéb a keserű kétségnél: váljon a köznapi szükségleten felül emelkedő nemesebb törekvés küzködése, a hazai irodalom és sajtó terén nem-e kába harcz és nem-e végkép reménytelen? Az »Athenaeum« többek közt szerkesztője tollából is közlött számos figyelemre méltó czikket, ismertetést, bírálatot — műtörténelmi tanulmányai hulladékait — s egy-egy terjedelmesebb essayt, milyen p. o. a »Magyar nemzet politikájáról« való volt. De az első és utolsó szó mindenképen a novellistát, a regényírót illeti. És itt hadd bocsássam előre azon örvendetes tényt, hogy minden uj kötet, melyet a közönség eddigelé Beőthytől vett, határozottan uj haladást jelez. »Elbeszéléseinek« első gyűjteménye 1871-ben jelent meg. Zamatos magyarsággal, gondos költői nyelven írott beszélyek gyűjteménye, melyből emlékünkben megragad egy-egy sajátosabb alak, egy-egy megkapó jelenet, egy-egy lapnak borús humoros hangulata. Mégis, hogy ez évek előtt itt rajzokat lapozgatom, látom a kezdő keze remegését, egy-egy ingadozó vonást, egy-egy szükségtelenül, indokolatlanul odavetett árnyat, melynek szürkesége még nem valóság, csak optikai játék. Már »Biró Márton« egy talentumnak megizmosodása, egy költői léleknek forrongása, de egyúttal már-már kiforrása. Regény az ama magyar falusi, kisvárosi világból; a külső sczeneriában hollandi iskola, conceptiójában és benső bonyodalmában angol ideál-realismus, szülöttje, az a genre, mely Tolnai L. első (kétkötetes) gyűjteményében, s a »Nyomorék«-ban megkapja az embert életteljes, edzett, és hűségükben éles vonásaival — hanem a költők ecsetjéből primitív, prózai daguerretypeurök kezére kerülvén, elsatnyul és elparlagosodik és »a fin de trop zele, devient embérant.« Biró Márton a külső viszonyok és formák ferde, lenyűgöző, otromba bilincsei között való vergődése egy nemes léleknek a vergődése és elbukása. Sok kedélymélység, a jellemrajz gondos, lélektani indokolása, dús genje, az előadás nemes költőisége irodalmunk egyik vonzóbb elbeszélésévé avatják, melyen csak egy-egy elhibázott alak, s a mese hézagai árulják el, hogy e könyv egy nagy képességű írónak, még mindig csak fejlődési stádiuma, melyen felül fog emelkedni. Ígéret, hogy különbet nyújtand. És nyújtott is. Az a beszélygyűjtemény, melyet a múlt év tavaszán bocsátott közre, a legjelentékenyebb, ami e nemben több év óta szépirodalmunkban megjelent. Nem mintha kifogástalan alkotás volna külön mindegyik rajz, mindegyik beszély. Az »Ecset« meséje végfejlődésében a lélektani motívum erőltetett volta; a »Jött-ment« szerkezetének fogyatkozásai,melyek minden időbeli egység megbontásával csökkentik az egyes alkatrészeiben csaknem drámai érdekű történetnek hatását, mindez a szigorú kritikának méltán lehet hibáztatása tárgya. Mégis alig termett az újabb nemzedékben elbeszélőnk, ki oly finom éllel halna bele a jellemek, különösen a férfiszív mélységeibe; ki a lélektani processusokat a külső világ gondosan részletezett reális tüneményeiben így meg tudná eleveníteni, és húst és vért kölcsönözni eszmének, érzelemnek — ami nélkül nincs művészet, nincs költészet; alig van, aki tud oly tőzsgyökeres magyarnak lenni, de a gyakorta csaknem népi egyéni szin alatt mindig megőrizvén a műveit író fölényét és objectivitását alakjaival s a kicsinyes szintérrel szemben, a művelt ízlésnek is élvezhető maradni midvégig ; végre talán egy sincs, ki átlátszóbb irálylyal dicsekedhetnék és jellemzetesebb, megragadóbb elbeszélői hangot tudna megütni. Előnyeinek foglalatját, képességeinek legcsillogóbb próbáját egy féléves rajzolat mutatja, a »Zsebrák.« Egy kép az a mohácsi vész utáni estéről, egy álló kép melynek cselekvénye nincs. De van hangulata; egy ország pusztulásának szomorúsága, ziláltsága ott tükröződik az orgazda félreeső csárdáján. Egy sir az ablak előtti nyárfák alatt; egy részeges lator, ki a csatamező boltját fosztogatta és prédáját odaveti egy ital borért; a gazda maga, kinek gonosz szivén észrevétlen erőt vesz egy csöndes bánat s azután egy pillanatra fáklyafény, lovagok és úri szolgák és egy tündérszép főrangú hajadon, kit a szerelem gyötrő aggodalma és sejtése a halálmezőre hajt, keresni kedvesét. S azután megint csak a nyárfaágak méla bólintgatása. Ez az a kép, melyet Beöthy egy mestermives, korhű keretbe szorított; egy kis remekmunka, valóságos »Cabinetstück.« S a köteten végig kellemesen kiséri a műveit olvasót az a termékenyítő ér mely a képzőművészeti tájékozottság és a műtörténelmi tanulmány gyöngyház-forgácsait és kláristöredékeit hordja a kültér ékesitésére. Legnagyobb írónk, Kemény Zsigmond óta ritkább tünemény dúsgazdag irodalmunkban, mely az efélékre amúgy se szorul, s a melynek újabb keletű »genie«-jei megvetik az eféle könyvből tanult pedáns eztezomát; ők magukból merítenek. Szívesen terjeszkedném ki vidéki életünkről itt ama találó satkrára, melynek ugyan »Pókhálók« a neve, de azért nincsen némi derűs komikum nélkül, oly vonás, mely nem igen gyakorta csillámlik meg a Beöthy rajzolataiban, az »Ecset« festőjének színgazdag, bánatos szívtörténetére, a »Jött-ment« nagyérdekű korrajzi kísérletére. De számos telekt lap előttem int, hogy csak egy futó szavam marad fenn a Beöthy legújabb s ami valóban örvendetes, egyszersmind legjelentékenyebb művéről, »Kálozdy Bélá«-ról. Tartalmát és bírálatát az olvasó e lapok más helyén veendi. A szerzőnek fentebb dicsért erényeit egyesíti fokozottan, hibáit enyhítve. Szélesebb medret ásott a külső történetnek, és megkísérte a magyar társadalmi élet különböző rétegébe hatolni, annak váltakozó nyilvánulásai között. Ha lehet e kiváló elbeszélés ellen kifogás, úgy a megoldása ellen lehet, mely egyéni benyomásunk szerint épen az úgynevezett »szerencsés végezettel« megrontja az összhatás harmóniáját, mert a művészi igazság szerint — ez a Kálozdy Béla távolról sincs predestinálva lakadalmas boldogságra. »Tehát még sivárabbnak kívánod ez örömtelen képeket, még pedig oly íróval szemben, kinek egyik legnagyobb hibája , hogy e rideg, pessimista hangulatokban a modorosságig gyönyörködik?« Ismételve hallom ez utóbbi kifogást a Beöthy múzsája ellen, és minél továbbtekintem társadalmunkat, közviszonyainkat, annál igaztalanabbnak találom. Avagy azt hiszed, hogy a tisztán látó realista — különösen ha szíve mélyén megvan egy szemernyi abból az igaz idealizmusból, mely e világ sora ellen még mindenha és mindenhol egy titkos fronde méla pessimusmusára késztetett, és Beöthynek jutott belőle — ha a ki nem ámítja magát, belémarkol világodba édes magyarom, és válogatás nélkül nézi népedet, nagyját és apraját, a kik az áron felülúsznak s a kik alant maradnak, azt hiszed, hogy a kép örvendetes lesz és a hogy a méltó keret rózsaszinü ?__ Bár az volna! Bár megindulna az újjászületés munkája, bár meríthetne életkedvet a köznek virágzásából a költő is — kit egy kicsinyt a saját mája bánt. Akkor talán kevésbé buzgón kellene kívánnunk lankadatlan erőt és üde életkedvet ennek is, annak is, az előrehatolás munkájában. Köszönjük meg, ha előre haladnak szakadatlanul, mint Beöthy Zsolt. Lánczy Gyula: Magyarország és a Nagyvilág. 37. SZÁM. Egy szegény diák története. — Eredeti elbeszélés. — Irta : P N о z ó Г. (Folytatás.)Az idegen e szavakra mélyen felsóhajtott. Kezdé sejteni, hogy mit forgat derék vitézünk agyában. Kis szünet után a huszár folytató: — Uram, hogy röviden megmondjak mindent, tudja meg, hogy én, valamint pajtásaim, kik amott a lovakat nyergelik, valamennyien szökevények vagyunk. — Hm. Ha elfognak, halál vár reánk, folytató a huszár keserű mosolylyal, mert zászlónkat az ellenség előtt hagytuk oda. — Azt nem tették kendtek, szólt az idegen határozottan, a huszár zászlóját az ellenség előtt nem szokta elhagyni. — Nem! istenemre mondom, nem! — kiáltó föl hévvel a huszár. Most már fölismerem önben az igazi magyart, ön megértett, nem ellenség elől futunk! Hisz inkább a pokol fenekéig mennénk az ellenséget fölkeresni. Azt keressük uram, az ellenséget, aki kedves hazánkat kíméletlenül pusztítja, azt ki testvérünket, ártatlan gyermekeinket öli, gyilkolja, agg szüleink kunyhóját fejek felett fölgyujtogatja. Beszéde közt helyéből fölpattant a huszár, s a düh és fáradalom szikrázott kigyult arczából, mig öklét fenyegetőleg rázta. — Értelek, derék barátom! értelek! válaszolt az idegen buskomor hangon. A kedves haza jajveszéklése hozzátok is elhangzik. Hazafelé igyekeztek. Tehát egy utón járunk. De hogy is vették barátim hírét az oda haza történteknek ? — Hát az bizony úgy volt, hogy tegnapelőtt, midőn ezredünk közben kirukkolásra készen állt, rendeletet kaptam, hogy szakaszommal két politikai foglyot Triestbe kisérjek. Az egyik egy toskánai katonaviselt ember volt, ki hajdanában jó ideig császári szolgálatban állott és több éven át szülőföldünkön volt szállásolva, Makón — mert tudja kérem alázatosan, mi mindnyájan makói fiuk vagyunk. — Foglyunk meglehetősen tudott magyarul, s útközben aztán elbeszélt mindent, ami oda haza történik, a ráczok meg oláhok hogy pusztítják az alföldi vidéket, elbeszélte a nagy-enyedi, meg a kurczapati véres tetteket.... — Micsoda! a kurczaparti véres tett! Az istenért! mondja, mi történt Kurczaparton ? kiáltá föl rémülten az idegen. — Hogyan ? hát nem tudja még az úr, hogy a ráczok e szerencsétlen helységben hogy kegyetlenkedtek ? — Az istenért! semmit sem tudok, csak beszéljen, hisz ez az én szülőhelyem!