Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1875-11-21 / 47. szám
596 gektől s nyaralóktól körülvett városkában, — majd Cleveben, —e nem kevésbé regényes környékü utolsó német helységben — télen pedig a miynheerek fővárosában, Amsterdamban lakjék családostul. Minthogy pedig Mynheer van den Doelen ennélfogva számtalanszor jár-kel a határszéli két vám között vasúton, mi természetesebb, mint az, hogy a revenaari »visitatio« emberei jól ismerik, s ártatlan parancsait viszont kedveskedések fejében örömest teljesítik. íme, föllebbentem anynyira kényelmes megérkezésemnek mély titkát. Arnheimban azonban van den Doelen ur nagy sajnálkozásomra magamra hagyott a vörös bársonyu coupében, s módom nyílt ide-oda széttekinteni a csatornák országában, melyhez oly régi vágy vonzott s melyet most láttam először. A vidék köröskörül Arnheimtól Utrechtig korántsem egyhangú, s ha az ember Utrechttel megelégedve egy nagy utat visszamenne, nagyon téves fogalma lehetne Hollandia mély lapályairól. Itt ugyanis majd távolabb, majd közelebb folyton kedves, erdős dombok kisérik a vonatot, melyeket a mijnheerek költői elragadtatásukban elég naivak »holland Svajcz«-nak nevezni. Utrecht maga is ilyen kellemes környékű. Nagy volt a tolongás a híres egyetemi város indóházában. Mintha fél Utrechtnek lett volna még délre sürgős dolga Amsterdamban. A kocsik megteltek. Coupémban idegen arczok. Ez alakokon meglátszik az igazi hollandi typus. Potrohra hajló testükkel kényelmesen elnyujtózkodva ültek velem szemközt, többnyire borotváltan, vagy legalább is bajusz nélkül. Majd kibontják az óriási alakú »Niuwe Amsterdamsche Courant« aznapi számát, majd meg-megszólalnak maguk között ama sajátságos félig komoly, félig comicus nyelven, melyet hollandi nyelvnek neveznek, s melyből az ember, még ha sük német volna is, kétségbeejé s főleg keveset ért.] Nincs ugyanis leánnyelve a németnek, mely oly nagy mérvben hasonlítana anyjához, mint a hollandi, s mégis époly érthetetlen — ha beszélik — a német előtt, mint akár a dán, vagy svéd, mely pedig annyira elüt germán ősanyjától. S mit szóljak én, a magyar ? Jóllehet elég lelkiismeretesen foglalkoztam utazásom megkezdése előtt a holland nyelvvel, amint a nép közé értem, csakhamar tisztán állt előttem az a meggyőződés, hogy egy kukkot sem értek belőle. Kissé kedvezőbbek azonban az írott vagy a nyomtatott szónál a megértés chance-ai. De épen e chance-ok ámítják el a legtöbb németül tudó utazót. Herr Schulze elővesz otthon, mielőtt holland útjára indul, egy holland lapot, futólagosan beletekint, s örömmel kiált föl, hisz ez teljesen a »mi« nyelvünk. Amsterdamba érve azonban Schulze uram még a fogadó czímét, az utcza nevét, szóval még azokat a legszükségesebb dolgokat sem érti meg, melyekre az idegen utazó annyira rászorul. Ezen hasonló gondolatok között érkeztem meg Amsterdamba. Semmi sem hirdeti a nagy város közeledtét. Egyetlen egy külváros vagy falu sem, egyetlen egy kimagasló épület nem látszik. Mintha csak Rákos-Palota felől jönnénk Budapestre. Utóbbi esetben azonban az utazó legalább a budai oldal hegyeit s csinos nyaralóit pillantja meg, melyek legalább gyönge sejtelmét keltik benne egy ország fővárosa közel voltának. Itt semmi, épen semmi. A síkság megmérhetetlen. A csatornák száma kolosszális. De ez eddig is így volt. A tenger pedig? Simonffy Kálmán: Erdélyi képek. I. Az ózdi kastély. Magyarország és a Nagyvilág, 47. SZÁM.