Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1875-12-26 / 52. szám
674 számára kitűzött dijat, Arany János neki ítélte oda. A nagy mester egyébként is vonzal-mat tanúsított iránta s őt a szépirodalmi téren atyailag támogatta, oktatta s munkára serkentette. Arany mély benyomást tett a fogékony tanítványra s ez okozá, hogy még később, az orvosi tanfolyam alatt is, azon időt, melyet collegái pihenésre vagy mulatságra fordítottak, ő íróasztala mellett töltötte el s a szépirodalomnak szentelte. Ezen időből származnak novellái, melyek elszórva láttak napvilágot a lapokban s melyeket később »Köny és mosoly« czim alatt két kötetben önállólag is kiadott, úgyszintén »Amit a szerek meg nem gyógyítanak« czimü, kedvezően fogadott nagyobb elbeszélése is. Ezeken kívül még számtalan szépirodalmi dolgozata jelent meg, melyek közt a »Pesti Napló «-ban »Szerdahelyi Kálmán utolsó napjai« czimü közlemény az irodalmi körökben nagy feltűnést okozott. Balogh Tihamér az orvosi tanulmányokat Budapesten végezte s tanárai közül különösen Balassa tünteté ki, kinek néhány bámulatos plastikai műtétét rajzokban örökítette meg. Balassa elhalmozta kegyével törekvő tanítványát s a műtéti szakmának igyekezett őt megnyerni; ő azonban, kiben már akkor meggyőződéssé érlelődtek a hasonszenvészet alapelveinek igazságai, önkényt lemondott azon fényes jövőrül, mely a nagyhírű sebész protekcziója mellett reá várakozott s meggyőződéséért föláldozta azon előnyt, hogy a nyilvános orvosi pályán carriere-t csináljon. Magyarország újjászületésével a reform-mozgalmakban is részt vett s a büntető codex reformálására vonatkozólag »A halálos büntetés eltörlése« czim alatt essayt bocsátott közre, melyet a »Gyógyászat« érdemesnek talált arra, hogy most — évek után — hasábjain újra közölje. Dr. Balogh Tihamér a homoeopathia tulajdonképeni debatterjének tekinthető, amenynyiben orvossá avattatása óta alig jelent meg a hasonszenvészet ellen támadás, melyet nyíltan, vagy névtelenül nem ő fogott volna föl. Polemikus iratai közül különösen kiemelendő »Párhuzam a homoeopathia és allopathia közt«. 1870-ben a fővárosba visszatérve, eleintén a »Hasonszenvi Lapok« -at szerkesztette másfél éven át, — azóta pedig magángyakorlatára s a homoeophathia tovább fejlődésének előmozdítására szenteli minden idejét. Ifjabb időben nagy előszeretettel foglalkozott a diphtheritis-szel, mely hazánk népességét — ahol az járványosan lép fel — megtizedeli s legközelebb »A roncsoló toroklob ellen alkalmazott gyógykezelő módszerek bírálata« czim alatt nagyobb monographiát bocsátott közre, mely német nyelven Lipcsében is megjelent s az orvosi körökben legnagyobb elismeréssel fogadtatott. Hanem: on revient toujours.... Nincs oly elfoglalt orvos, kinek szabad perczei ne volnának s Balogh Tihamér ezen szabad perezeket szereti a múzsák közt tölteni. A novellistikát teljesen mellőzve, a színműhöz fordult s a már említett darabok után legújabban tűnt fel ismét »Clarisse« nagyobb szabású drámájával, mely a nemz. színház által középfaju drámákra kitűzött 100 aranyat egyhangúlag nyerte el. Hazánkban még az írói pálya nem elég a megélhetésre. Ha Párizsban az írónak valamely darabja sikerül, ezen siker egyértelmű 40—50,000 franc-kal, a míg nálunk még kiválóbb műr is igen szerény jövedelmet hajtanak. Ez okozza, hogy a mi íróink rendesen más pályán is működnek, melykenyeret ad.« Arany János is jegyző volt Nagy-Szalontán s csak úgy »mellékesen« foglalkozott a költészettel; most sincs különben, midőn a tud. Akadémia titkára, Szász Károly, legtermékenyebb íróink egyike, szintén hivatalt kénytelen viselni s nincs szó, ki pusztán költői vagy drámai productioinak szentelhetné magát. Kovács Pál, kiterjedt orvosi gyakorlata mellett is csak szabad óráiban áldoz múzsájának. Nálunk még sokan megütköznek azon, ha valaki komoly tudományos pályája mellett a belletrisztikának is hű munkája. Külföldön ez mindennapi dolog. Legyen elég csupán Disraelira utalnunk, ki Anglia kormányzása mellett, még regények írására is talált időt. Dr. Balogh Tihamér lelkiismeretes, szorgalmas orvos , hogy az újabb búvárok munkáival is a legbehatóbban foglalkozik, eléggé bizonyítja fentebb érintett legújabb műve, mely koszorúzott drámájával egyidejűleg jelent meg a könyvpiaczon, amaz a szenvedő emberiség enyhítésére, ez az egésségesek gyönyörűségére. -d- Magyarország és a Nagyvilág. Lea-Eszter.*) fALUVÉGTŐL faluvégig kiséri az utcza-gyermek : »Lea-Eszter, Lea-Eszter, a batyuban mit visz kelmed ! Lea-Eszter ! Be sok rongya ! Lea-Eszter, ugyan mondja : Igaz-e hogy annyi húszasa van kendnek?« »Huszas ? Fekély ! Semmim sincsen. Zsófi lányom az én kincsem. Ha haza jön, jaj lesz nektek, jaj lesz nektek, tudom isten. Fuss te gaznép ! ha megcsíplek — Batyumat ki tépte igy meg ? Becsülettudásnak ma már hite sincsen !« Faluvégnek szélső háza ; sohse gyujtnak ott világot, Lea Eszter a sötétben fódozza a szalmazsákot. Fejti-fódja, ő tudója: Mi a fódani valója, Hogy az meg nem tűri a világosságot. Faluvégnek szélső háza — kopogtatnak éjféltájba : »Lea-Eszter, Lea-Eszter, él-e még a kelmed lánya? »Te vagy, fiam, Áron-Jóska, Akit felkapott a nóta — Nem vesztél hát oda a burkus csatába ?« »Nem estem el, nem vesztem el. Hol a lányod, Lea-Eszter ?« »Legédesebb álmából tán van szived, hogy nem vered fel ? . . . Kis kamrában patyolaz ágy . ..« »Lea Eszter ne mondd tovább, Ne hitegess engem álnok beszédeddel!« »Szomszédba’ van varrogatni, nászi hozományát varrja.« »Be nem illik a hazug szó a kiaszott vén ajakra.« »Aszott az ajk, mért ne lenne ? . . . Száradt volna el örökre, A mikor unszoltam messze szolgálatba ! Sok nap óta, régen várom — gyűjtögetek télen-nyáron, Szemed-szájad el fog állni a sok drága hozományon. Ha te itt vagy, ő sem késhet, Megérem az esküvéstek, Azután nem bánom — jöjjön a halálom . . .« »Haza jön a lányod, haza, de nem nászra, esküvőre, Elviheted majd magaddal száz ölnyire a mély földbe. Halj meg, Eszter ! ... A te lányod Nászruhában sohse látod: Szégyen a ruhája — festék a kendője.« *) Mutatványul a tehetséges költenek január havában raegjelenendő költeményeitől. Szerk. 52. SZÁM. Faluvégnek szélső háza — sohse gyújtnak ott világot Lea-Eszter a sötétben fódozza a szalmazsákot. Fejti, fódja — ő tudója . Mi a fódani valója. Hogy az meg nem töri a világosságot ? Odagyűl az asszony, gyermek : »Lea-Eszter mit fejt kelmed ?« Lea-Eszter csak néz, bámul , nem érti, hogy mit kérdeznek ? Eszébe jut lassan, végre. Bemarkol az ezüst pénzbe : — Zsófi lányom küldi, nesztek, kincsem, nesztek !« Kiss József. Fyégi karácsony. — Elbeszélés. — Irta:: Szépfaludi Ö. Ferenc z. I. MILYEN pompás játék ez a piquet! Mulatságo■ей sabb játékot nem is találhattak volna föl! — No, a mariage az kissé mégis élvezetest), csakhogy nem hatvan éves öreg urak számára való! — Gonosz fiú! azt hiszed már oly öregek vagyunk! — Oh dehogy, kedves bátyám! hisz még mindig jó erőben van, megirigyelhetné akármelyik ötven éves fiatal ember. — Bizony irigyelték erőmet a húsz éves fiatal emberek is, ugye Mariskám ? — Szebb fiatal embert sohsem ismertem, mint bátyád volt! — mondá egy hatvan éves öreg asszony, ki a piquet játékot nagy figyelemmel nézte és segített az öreg úrnak, hogy az ellenfél, a pajkos fiatal ember legyen a vesztes. Az egész társalgás három személy közt volt, kik a kis gömbölyű asztalt körül ülték és a játékkal szórakoztak. Az öreg úr Hamvay Sándor volt; galamb ősz, sűrü hajfürtökkel, apró fénylő szemekkel, vékony orral, magas, szikár, de még mindig erőteljes termettel. Nyílt homlokáról egészen fel voltak fésülve fürtöi, álla meg volt beretválva és kis bajsza oly erősen ki volt feketélve hogy karcsúságáról most is húsz évesnek tart’ mindenki. Vidáman mosolygott és oly érzelmet rejtő tekintettel afelé, írta ha nem a fürtöket, hátrtartható. Az öreg a öregségében is. Nagy szemeiben is látszott, gyönyörűen ívezett homlokábi mit el nem rabolt az irigy haj; kicsiny szája üdeségét hatvan éve mellett is megőrizte; csakis szája mellett húzódott el egykét redő, mely az idő múlására emlékeztetett. Termetét hajdan megcsodálták, hó vállai ritkiták párjukat s lénye kedvessége szépségének hiányában is szeretetreméltóvá emelte volna. A kis szőke fiatal ember, ki a kártyajátékkal osztakozott az öregek örömében, az öreg úr kis unokaöcscse volt, mindennapos vendég a háznál, jóizű csevegésével mulattatója a két öregnek. — Ha kedves Sándor bácsi olyan szép volt, mint Mari néni mondja és Mari néni még sokkal szebb volt, mint amilyen most — pedig most is a legszebb öreg asszony a világon — azon csodálkozom : miként történhetett, hogy Sándor bácsi csak öt esztendeje vette feleségül Mari nénit ? — Gyermek, te azt nem érted! jegyezte meg az öregasszony. — Bizony azt hiszem, Mari néni se nagyon értette ezt a dolgot. Alighanem Sándor bácsi túlságos óvatossága, hogy ne mondjam babonássága lehetett az oka az egész dolognak. — Bolond! bolond! bolond! Ezt a felkiáltást Hamvay Sándor bácsi hangoztatá és úgy tetszett, mintha a csacska unokaöcs szavaira szolgáltak volna válaszul, hanem az öreg úr szemében megjelenő köny, mely a mosollyal az ajkakon egyidejűleg jelent meg, sejteté, hogy a felkiáltásnak mélyebb jelentősége van. Az öreg úr letörölte a hívatlanul megjelent könycseppet a szeméből és odafordult Marikájához, megcsókolta kezét és édesen szivéhez szorítva mondá.