Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1875-12-26 / 52. szám

674 számára kitűzött dijat, Arany János neki ítélte oda. A nagy mester egyébként is vonzal-­­­mat tanúsított iránta s őt a szépirodalmi téren atyailag támogatta, oktatta s munkára serken­tette. Arany mély benyomást tett a fogékony tanítványra s ez okozá, hogy még később, az orvosi tanfolyam alatt is, azon időt, melyet col­­legái pihenésre vagy mulatságra fordítottak, ő íróasztala mellett töltötte el s a szépirodalom­nak szentelte. Ezen időből származnak novellái, melyek elszórva láttak napvilágot a lapokban s­­ melyeket később »Köny és mosoly« czim alatt két kötetben önállólag is kiadott, úgy­szintén »A­mit a szerek meg nem gyó­gyítanak« czimü, kedvezően fogadott nagyobb elbeszélése is. Ezeken kívül­ még számtalan szép­­irodalmi dolgozata jelent meg, melyek közt a »Pesti Napló «-ban »Szerdahelyi Kálmán utolsó napjai« czimü közlemény az irodalmi körökben nagy feltűnést okozott. Balogh Tihamér az orvosi tanulmányo­kat Budapesten végezte s tanárai közül kü­lönösen Balassa tünteté ki, kinek néhány bá­mulatos plastikai műtétét rajzokban örökítette meg. Balassa elhalmozta kegyével törekvő tanítványát s a műtéti szakmának igyekezett őt megnyerni; ő azonban, kiben már akkor meg­győződéssé érlelődtek a hasonszenvészet alapel­veinek igazságai, önkényt lemondott azon fé­nyes jövőrül, mely a nagyhírű sebész protek­­cziója mellett reá várakozott s meggyőződéséért föláldozta azon előnyt, hogy a nyilvános orvosi pályán carriere-t csináljon. Magyarország újjászületésével a reform-moz­galmakban is részt vett s a büntető codex re­formálására vonatkozólag »A halálos bün­tetés eltörlése« czim alatt essayt bocsátott közre, melyet a »Gyógyászat« érdemesnek talált arra, hogy most — évek után — hasábjain újra közölje. Dr. Balogh Tihamér a homoeopathia tulajdonképeni debatterjének tekinthető, a­meny­nyiben orvossá avattatása óta alig jelent meg a hasonszenvészet ellen támadás, melyet nyíltan, vagy névtelenül nem ő fogott volna föl. Polemi­kus iratai közül különösen kiemelendő »Pár­huzam a homoeopathia és allopathia közt«. 1870-ben a fővárosba visszatérve, eleintén a »Hasonszenvi Lapok« -at szerkesztette másfél éven át, — azóta pedig magángyakorla­tára s a homoeophathia tovább fejlődésének elő­mozdítására szenteli minden idejét. Ifjabb idő­ben nagy előszeretettel foglalkozott a diphthe­­ritis-szel, mely hazánk népességét — a­hol az járványosan lép fel — megtizedeli s legközelebb »A roncsoló toroklob ellen alkalma­zott gyógykezelő módszerek bírála­ta« czim alatt nagyobb monographiát bocsá­tott közre, mely német nyelven Lipcsében is megjelent s az orvosi körökben legnagyobb elis­meréssel fogadtatott. Hanem: on revient toujours.... Nincs oly elfoglalt orvos, kinek szabad perczei ne volná­nak s Balogh Tihamér ezen szabad per­­ezeket szereti a múzsák közt tölteni. A novel­­listikát teljesen mellőzve, a színműhöz fordult s a már említett darabok után legújabban tűnt fel ismét »Clarisse« nagyobb szabású drá­májával, mely a nemz. színház által középfaju drámákra kitűzött 100 aranyat egyhangúlag nyerte el. Hazánkban még az írói pálya nem elég a megélhetésre. Ha Párizsban az írónak valamely darabja sikerül, ezen siker egyértelmű 40—50,000 franc-kal, a míg nálunk még kiválóbb műr is igen szerény jövedelmet hajtanak. Ez okozza, hogy a mi íróink rendesen más pályán is mű­ködnek, mely­­kenyeret ad.« Arany János is jegyző volt Nagy-Szalontán s csak úgy »mel­lékesen« foglalkozott a költészettel; most sincs különben, midőn a tud. Akadémia titkára, Szász Károly, legtermékenyebb íróink egyike, szintén hivatalt kénytelen viselni s nincs szó, ki pusz­tán költői vagy drámai productioinak szentel­hetné magát. Kovács Pál, kiterjedt orvosi gyakorlata mellett is csak szabad óráiban ál­doz múzsájának. Nálunk még sokan megütköznek azon, ha valaki komoly tudományos pályája mellett a belletrisztikának is hű munkája. Külföldön ez mindennapi dolog. Legyen elég csupán Disrae­li­r­a utalnunk, ki Anglia kormányzása mellett, még regények írására is talált időt. Dr. Balogh Tihamér lelkiismeretes, szor­galmas orvos , hogy az újabb búvárok mun­káival is a legbehatóbban foglalkozik, eléggé bizonyítja fentebb érintett legújabb műve, mely koszorúzott drámájával egyidejűleg jelent meg a könyvpiaczon, amaz a szenvedő emberiség eny­hítésére, ez az egésségesek gyönyörűségére. -d- Magyarország és a Nagyvilág. Lea-Eszter.*) f­ALUVÉGTŐL faluvégig kiséri az utcza-gyermek : »Lea-Eszter, Lea-Eszter, a batyuban mit visz kelmed ! Lea-Eszter ! Be sok rongy­a ! Lea-Eszter, ugyan mondja : Igaz-e hogy annyi húszasa van kendnek?« »Huszas ? Fekély ! Semmim sincsen. Zsófi lányom az én kincsem. Ha haza jön, jaj lesz nektek, jaj lesz nektek, tudom isten. Fuss te gaznép ! ha megcsíplek — Batyumat ki tépte igy meg ? Becsülettudásnak ma már hite sincsen !« Faluvégnek szélső háza ; sohse gyujtnak ott világot, Lea­ Eszter a sötétben fódozza a szalmazsákot. Fejti-fódja, ő tudója: Mi a fódani valója, Hogy az meg nem tűri a világosságot. Faluvégnek szélső háza — kopogtatnak éjféltájba : »Lea-Eszter, Lea-Eszter, él-e még a kelmed lánya? »Te vagy, fiam, Áron-Jóska, A­kit felkapott a nóta — Nem vesztél hát oda a burkus csatába ?« »Nem estem el, nem vesztem el. Hol a lányod, Lea-Eszter ?« »Legédesebb álmából tán van szived, hogy nem ve­red fel ? . . . Kis kamrában patyolaz ágy . ..« »Lea­ Eszter ne mondd tovább, Ne hitegess engem álnok beszédeddel!« »Szomszédba’ van varrogatni, nászi hozományát varrja.« »Be nem illik a hazug szó a kiaszott vén ajakra.« »Aszott az ajk, mért ne lenne ? . . . Száradt volna el örökre, A mikor unszoltam messze szolgálatba ! Sok nap óta, régen várom — gyűjtögetek télen-nyáron, Szemed-szájad el fog állni a sok drága hozományon. Ha te itt vagy, ő sem késhet, Megérem az esküvéstek, Azután nem bánom — jöjjön a halálom . . .« »Haza jön a lányod, haza, de nem nászra, esküvőre, Elviheted majd magaddal száz ölnyire a mély földbe. Halj meg, Eszter ! ... A te lányod Nászruhában sohse látod: Szégyen a ruhája — festék a kendője.« *) Mutatványul a tehet­séges költenek január havában raegje­lenendő költeményeitől. S­z­e­r­k. 52. SZÁM. Faluvégnek szélső háza — sohse gyújtnak ott világot Lea-Eszter a sötétben fódozza a szalmazsákot. Fejti, fódja — ő tudója . Mi a fódani valója. Hogy az meg nem töri a világosságot ? Odagyűl az asszony, gyermek : »Lea-Eszter mit fejt kelmed ?« Lea-Eszter csak néz, bámul , nem érti, hogy mit kérdeznek ? Eszébe jut lassan, végre. Bemarkol az ezüst pénzbe : —­­ Zsófi lányom küldi, nesztek, kincsem, nesztek !« Kiss József. Fyégi karácsony. — Elbeszélés. — Irta:: Szépfal­udi Ö. Ferenc z. I. M­ILYEN pompás játék ez a piquet! Mulatságo­­■ей sabb játékot nem is találhattak volna föl! — No, a mariage az kissé mégis élvezetest), csakhogy nem hatvan éves öreg urak számára való! — Gonosz fiú! azt hiszed már oly öregek vagyunk! — Oh dehogy, kedves bátyám! hisz még mindig jó erőben van, megirigyelhetné akárme­lyik ötven éves fiatal ember. — Bizony irigyelték erőmet a húsz éves fiatal emberek is, ugy­e Mariskám ? — Szebb fiatal embert sohsem ismertem, mint bátyád volt! — mondá egy hatvan éves öreg asszony, ki a piquet játékot nagy figyelemmel nézte és segített az öreg úrnak, hogy az ellenfél, a pajkos fiatal ember legyen a vesztes. Az egész társalgás három személy közt volt, kik a kis gömbölyű asztalt körül ülték és a já­tékkal szórakoztak. Az öreg úr Hamvay Sándor volt; galamb ősz, sűrü hajfürtökkel, apró fénylő szemekkel, vékony orral, magas, szikár, de még mindig erőteljes termettel. Nyílt homlokáról egé­szen fel voltak fésülve fürtöi, álla meg volt beret­­válva és kis bajsza oly erősen ki volt feketélve hogy karcsúságáról most is húsz évesnek tart’ mindenki. Vidáman mosolygott és ol­y érzelmet rejtő tekintettel a­felé, ír­ta ha nem a fürtöket, hátr­­tartható. Az öreg a öregségében is. Nagy szemeiben i­s látszott, gyönyörűen ívezett homlokábi mit el nem rabolt az irigy haj; kicsiny szája üdeségét hatvan éve mellett is megőrizte; csakis szája mellett húzódott el egy­két redő, mely az idő múlására emlékeztetett. Termetét hajdan megcsodálták, hó­ vállai ritkiták párjukat s lénye kedvessége szépségének hiányá­ban is szeretetreméltóvá emelte volna. A kis szőke fiatal ember, ki a kártyajátékkal osztakozott az öregek örömében, az öreg úr kis unokaöcscse volt, mindennapos vendég a háznál, jóizű csevegésével mulattatója a két öregnek. — Ha kedves Sándor bácsi olyan szép volt, mint Mari néni mondja és Mari néni még sokkal szebb volt, mint a­milyen most — pedig most is a legszebb öreg asszony a világon — azon cso­dálkozom : miként történhetett, hogy Sándor bácsi csak öt esztendeje vette feleségül Mari nénit ? — Gyermek, te azt nem érted! jegyezte meg az öreg­asszony. — Bizony azt hiszem, Mari néni se nagyon értette ezt a dolgot. Aligha­nem Sándor bácsi túlságos óvatossága, hogy ne mondjam babonás­­sága lehetett az oka az egész dolognak. — Bolond! bolond! bolond! Ezt a felkiáltást Hamvay Sándor bácsi han­­goztatá és úgy tetszett, mintha a csacska unokaöcs szavaira szolgáltak volna válaszul, hanem az öreg úr szemében megjelenő köny, mely a mosollyal az ajkakon egyidejűleg jelent meg, sejteté, hogy a felkiáltásnak mélyebb jelentősége van. Az öreg úr letörölte a hívatlanul megjelent könycseppet a szeméből és odafordult Marikájá­hoz, megcsókolta kezét és édesen szivéhez szorítva mondá.

Next