Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1875-07-25 / 30. szám

358 Ezúttal azonban nem folytatható sokáig pályáját, mert kitört a szabadságharc, és Lendvay ifjú hévvel ragadott fegyvert a szent ügy védelmére ; alig volt tizennnyolcz éves, de csakhamar századosig emelkedett és mindvégig rajongó lelkesedéssel harczolt. A világosi katasztrófa után visszatért a színpadhoz s eleinte vidéki színpadokon játszott. A közönség érdeklődött a nagy Lendvay Márton fia iránt is, ki szintén nem közönséges tehetségeket mutatott; de több évig volt mégis kénytelen a törekvő ifjú a vidéken vándorolni, mig végre. 1856-ben a nemzeti színházhoz szerződtették. AzÖrdög naplójában lépett föl először s gyorsan meghódította a fővárosi közönséget, mely az öreg Lendvay halála után kétszeres érdekkel nézte a fiatal művészt elhunyt apjának legjelesb szerepeiben. És ez idő óta Lendvay Márton mindvégig buzgó tagja maradt a nemzeti színháznak; az ötvenes években házassági frigyre lépett nemzeti színpadunk kedvelt naiv színésznőjével, Fancsy Ilkával. Tizenhét éven szerepelt Lendvay szakadatlanul nemzeti színpadunkon ; oly hiú, oly szorgalmas és valódi lelkesedéstől ihlett tagja alig volt a nemzeti színháznak; a közönség kegyében fokonként emelkedett s bár a kritika sokszor keményen bánt vele, három évvel ezelőtt, midőn Lendvayt súlyos betegsége először vonta el a színpadtól, a legszigorúbb bíráló is elismerte, hogy a szerelmes, hős szakmában a beteget pótolni senki sem képes. Betegsége mindjárt kezdetben végzetes alakot öltött. A beteg művész sorba járta a leghíresebb gyógyfürdőket, folyamodott a legjelesb orvosokhoz , de csak rövid időre üdült föl koronként, hogy annál rohamosabban visszaessék gyógyíthatlan bajába. Napról-napra fogyott, sorvadott, de szenvedései közepette is lelkét folyton a színpad utáni vágy foglalta el. Orvosai teljes nyugalmat tanácsoltak, de ő, mihelyt kissé jobban lett, nem tudott nyugodni s kísérletet tett ismét a színpadon. A közönség lelkesült tapssal fogadta, újból föltámadottnak hitte, nem sejtvén, hogy kedvencze minden előadás után ájultan terül el a színfalak mögött! Minden föllépés siettető halálát, de Lendvay bámulatos erőfeszítéssel küzdött teste gyengesége ellen. A betegség azonban győzött a lelki erőn; néhány föllépés után, a végzetes kór még hatalmasabban kitört. Lendvay legutoljára még »Saint-George lovag« szerepében akart föllépni, a próbákat meg is tartotta, de a színpadon többé meg nem jelenhetett. Testben megtörve, lelkében keserű csüggedéssel utolsó menedékét Balaton- Füred gyógyvizében kereste , de a kór már föltarthatatlan volt s a hosszan szenvedett művész e hó 12-én örök nyugalomra szenderült. Lendvay Márton sokkal jelentékenyebb helyet foglal el hazai szinművészetünkben, hogysem e rövid életrajzi vázlaton kívül művészi jelentőségéről is ne kellene megemlékeznünk. Ifjabb Lendvay Márton nagy művészi névnek és hírnek örököse. Mondták róla, hogy híres apjának nem egy tekintetben képmása, de míg annak adományai gyöngédebb ihlet alapszínén bájoltak, nála hevesbé tán nyersebb inspiráció képezte az egyéniség mozgató erejét. Hős szerelmes volt, a legszerencsésebb szakma, melyben a közönség rokonszenve gyorsan nyerhető és legtovább tartható meg, melyben az előadó népszerűsége a legszélesb körökben szokott elterjedni. Nem csoda, hogy ily szakma amily csábító, oly veszedelmes is. Könnyebben szerzi meg az elismerést, mint az u. n. jellemábrázoló vagy cselszövő, apa vagy bonvivant szakmáiban, hanem aztán könnyen szoktat is a tapshoz s ráveheti az illető színészt a szigorúbb földszintről a hálás, nagy közönségre apellálni. Gyakran léptek jó és nemesi anyagból teremtett tehetségek e lejtőre s magát Lendvayt is folytonos küzdelemben láttuk földszint és a karzat közt. Ambitiója a különben páratlan szorgalmú szészt folytonosan sarkalta: megfelelni a követelőbb ízlésnek s fékezni erősb színezetű egyéniségének hajlamait, melyek a rikító hatásra unszolva csábították, ami azonban nem lévén igen könnyű munka, a tökéletesedéshez vezető hosszú után többször meg-megéhezett buzdító tapsra s olyankor kereste, ahol kapta. Mi volt Lendvaynál az a vonás, melyről többi társai közt rögtön rá lehetett ismerni, az a valami, amit művészi egyéniségnek hívnak? Oly gazdag temperamentum, amilyennel kortársai közül egyik sem biit; gazdag a komolyság tüzében és úgy mint a humornak nem egy árnyalatában. Szenvedélyét szándékosan neveztük »tüz«nek, mert talán inkább az volt, heves, elragadó, elborító tűz inkább, mint felforgató, megrendítő szenvedély, vagy ha már nagyon is pontosak akarunk lenni a megjelölésben,a megkapó szenvedélyesség. Ennyi humor és ennyi tűz egy emberben oly daliás alakkal, rendkívül kifejezéses arccal és ami legfőbb, mert nálunk legritkább, oly csodálatos bőségű hanggal, nem mindennap található meg a leghírebb előadóknál is. Adományokban a természet nem mért szűk marokkal. Még a szorgalom sem hiányzott nála. Lendvay sohasem lépett készületlenül a színpadra s bár a legelfoglaltabb tagok közé tartozott, ki néha hónapokon keresztül másodnaponként játszott, ritkán lehetett rajta észrevenni, hogy a túlságos elfoglaltság nem engedte meg tökéletesen elkészülnie. Mindamellett tagadhatatlan, hogy nem érte el azon fokot, melyhez adományai az útlevelet kezébe nyomták. Emlékszünk — hiszen nemrég ideje, hogy a kritika sokat bajlódott fékezhetetlen tüzével s mindig figyelmeztette , mérsékelje hangját, kerüljön inarticulált kitöréseket s bizonyos más modorává lett futamot a legfelsőbb hangtól a legalsóbbig. Taglejtései miatt is több intést kellett tűrnie. Azt hiszszük, ha Lendvay valamivel szegényebb természeti adományokban, vagy ha nehezebben vergődik fel elsőrangú állására, többet csiszolt és finomított volna magán. Nagy erejének öntudatában, kedveltségét látva, elkáprázhatott s bár időközönként egy-egy kísérletet megtett, hogy a birtokában levő gyémántot megköszörülje, csakhamar visszaesett fékezhetetlenségébe. Részrehajlatlanul kívántunk a sír szélén is ítélni, de kérdezzen akárki: tulajdonainak árnyvagy fényoldalai számosabbak-e, az utóbbiakról kell ezt kijelentenünk s helyet adnunk a halottnak jeles művészeink sorában. Nem mindig párosul az önbíráló értelem a szellem fényével oly mértékben, hogy a kettőnek egyensúlyozó közreműködéséből kerüljön ki a tökéletes forma, de nagy és szép műveket teremt önkénytelenségében az ihlet is! Tegyünk koszorút az ihletett művész sírjára! ! A Dívának. AGLORARA voltam díva, S enni adtak, inni nem. Szeret engem a szép Diva, De nem lehet kedvesem. Megcsókoltam ! Dicső merény ! S ő megsúgta, hogy szeret . . . De a mama — és az erény . . . Ah, hiába, — nem lehet, Mennyi vágy a lemondásban ! Mily csábitó hő erény ! Oh mily édes árulás van, Diva, szived fenekén, így akad meg fejezetnyi Hézagon a szép regény . . . Tudom, szeretnél szeretni, De az erény, az erény ! . . . Oh csak adhatnám, mi nincsen , mi megillet jog szerint, Volna váram, lovam, kincsem, Hogy raknám elédbe mind. És rebegném : Tied, vedd el I S szökve tárt karod elül, , Szerelemre kész sziveddel Hogy’ hagynálak egyedül I S te, a pompát félrelökve, Hogy marasztnál: »Oh jövel I Tied vagyok mind örökre, És elsején kezdjük el I Dóazi Lajos. I ,111. IIJIMI IUMIII .............. n III HIM II... I 30. SZÁM. Magyarország és a Nagyvilág. A dalos kis pásztorlány. — Rajz a román nép létből. — Irta: ЕюаЛэег Gjzörger. Eoksem láttam életemben szebb szemű kis leányt! Biharmegyében . . . A község határán találkoztam vele, amint a kecskéket őrzötte. Nem is szólottam volna hozzá soha, ha az országút magaslatára is fel nem hangzik hozzám tiszta, szép, csengő gyermekhangja .. . Egy gyarlán összeállított híd karfájára dőlve, hallgattam a kislányt, ki fejét érzékenyen himbálva, olyan ösztönszerű keserűséggel mondta a szívhez szóló dalt. Távolabb egy sereg gyermek ült körben és arczcal mind a kislány felé volt fordulva. A hang varázsa a fogékony gyermekkedélyekre is édesen hatott. Nagyon természetesen. Hiszen a dalt még a bölcsőben tanulták szeretni. Mikor édes anyjuk a bölcsőben ringatta őket és fejük abban jobbra-balra vetődött, már akkor nyertek fogékonyságot fejeket himbálni és a »si dámárét« keservesen zengedezni. A lányka is oly kitartóan himbálta fejét. A többiek meg talán kötelességeknek tartották, hogy kövessék a kislányt. Megkerültem a hidat és letértem a völgybe a gyermeksereghez. Nem háborgattam a kislányt, hadd daloljon. Hiszen úgy szerettem hallgatni hangját, melyhez hasonlót gyermektől még nem hallottam. A kis borzas gyermekek bambán néztek reám s megszűntek csevegni. — Vájjon miféle lehet? Kiyoszonan zsidó, — mond egy nagyobb gyermek. Mosolyogva mentem közéjök, és kérdeztem, ki az a kis lány, s hogy velük egy faluból való-e ? — Az a kis lány, Domnule ? — Igen, az a dalos kis lány. — Az a falu kis nótája. Az öreg Anna aszszony fogadott leánya. Velünk őrzi ő is naponkint a kecskéket, de nem barátkozik velünk, mert hát . . . A többség szószólója elhallgatott és markába kezdett nevetni, amit a többiek is hűségesen tettek. — Hallgass te, mert fellöklek! Mit nevetsz mint a kőkutya? Nem tudsz a Domneval okosabban beszélni ? A megsértett fél minden illemről megfeledkezve, botját suhintotta a dorgáló nyaka közé. Ez sem volt rest. Összekaptak, elkezdtek dulakodni, irgalmatlanul páholva és dühösen a földhöz teremtve egymást. — Te! Azért, hogy te a bokotánnál szolgálsz, mégsem félek tőled. Vigyázz, mert még szarvad nőhet s szamárfülekkel dicsérheted az Istent! — mond a nagyobbik, ki megelégedett a gyengébbik meggyomrozásával. — Hogy mohosodjattak meg mindketten, — szólt mérgesen a vesztes fél feldúlt arczczal és a czibálás miatt égfelmeredő hajjal; igen, most is azt mondom, azt is fogom mondani, hogy az a lány . . . — Elhallgatsz! szólt dühösen a nagyobbik, pásztorbotját az előbbihez közel suhogtatva; azért az a szegény leány többet ér, mint egész nemzetséged. Hol nem akad a gyöngének, a szegénynek védője ? gondolom. A részvét, a pártolás érzete, még ez egyszerű, fejletlen szivekben is helyt talált. Hogy megküzdött ez az egyszerű pásztorgyerek, mint akár egy Othello, vagy Don Juan. A többiek nevetve oszoltak szét, jól kimulatták magukat. — »Györgyié« megint dühbe jött, — mond az egyik. A közelben dalolt kis leány elhallgatott és élénken látszott figyelni a csetepatére. Látásomra tova akart menni. — Állj meg kis lány, tudom, hogy te vagy a falu kis nótása, dászkál-féle, diák ember vagyok, ha akarod, énekelek is neked egyet a császlorból, akár karácsonyit, akár húsvétit. A kis lány, ki 8—9 éves lehetett, lesütött fejjel fordított hátat és csak néha pillantott hátra bátortalanul. Szegényes vászonöltözetben volt. Úgy látszott, nagyon kevés gondot fordítanak reá. Fogadott leány vagy, meglátszik rajtad! — gondolom.