Magyarország és a Nagyvilág, 1876 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1876-01-09 / 2. szám

22 Magyarország és a Nagyvilág. — Azt hiszed tán engem nem ért, mióta elvál­tunk ? (Brigitta arcza kárörvendőleg felvidult e szavakra.) — Megboszultak, folytatá Virginie kisasszony, ismét az asztalhoz fordulva s ollóját újra fölvéve. Brigitta követte s egy kissé tán durván is megölelte, megcsókolta: »Legyünk újra — mondá — barátok.« — A franczia nő nevetett. »Mondd —kérdé a másik — hogy boszultak meg?« mialatt karjait még erősebben nyaka köré fonta. Virginie netovábbot inte Brigittának s valamit súgott fülébe. Az olasz nő kíváncsian figyelt, sze­meit gyanakvólag az ajtóra szögezve. Midőn a su­­sogás megszűnt, abba hagyta az ölelést, s jól eső sóhajjal fekete haját homlokáról hátra simította. »Most újra barátok vagyunk« szólt s hanyagon az asztal mellett levő székre ereszkedett. — Barátok — ismétlé Virginie kisasszony ujabb­ mosolylyal. — De most már lássunk a do­loghoz, folytatá, egy sor gombostűt fogai közé véve, hogy majd ha kell készen legyen. — A­mint tudom, azért vagyok itt, hogy a volt első varrónőt megbuktassam, a­ki velünk szembe boltot nyitott? Jól van, meg fogom buktatni. Terítsd ki azt a sárga selymet kedvesem s tűzd a felőled való végére ezt a mintát, mig én a magam felől valóra tűzöm. S mi a szándékod, Brigitta ? (El ne feledd.­­Finette meghalt s hamvaiból Virginie tá­madt fel) Hihetőleg nem czélod egész életedben ebben a helyzetben maradni ? (Hagyj ki egy ujj­nyit mindenütt a papír körül). Csak van valami terved? Ne mondd, mi? — Nézz rám, mondá Brigitta s a szoba kö­zepén állásba tette magát. — Ah! sóhajt a másik, de nem a régi. Meny­nyi van oda! Egy kis étrend, szabad lég s franczia szabó hozhat csak helyre, mormogá Virginie gom­bostűi közül. mester elfogad, be vagyok gazdag fiatal emberünk­nek mutatva; a többit aztán bizd külsőm, több­féle képességeim s nyelvkészségemre. — Megállj! jobban meggondolva a dolgot, nem szeretném a csipkét kétszer vétetni. Legyen egyes, fussa körül a ruhát czikk-czakkozva, — igy ni. — Jól van, — de ki az a műtermi jó ba­rátod? Tán negyedik szobrász? — Nem, nem­ a lehető legkülönösebb, leg­egyszerűbb kis teremtés. Ép ekkor halk kopogás hallatszott az ajtón. Brigitta ujját ajakára tévé s békétlenül a kívül lévőre kiáltott, hogy jöjjön be. Az ajtó csendesen kinyílt s egy szegényesen, de igen tisztán öltözött fiatal lányka lépett a szo­bába. Sovány s alacsonyas, de feje s teste tökéle­tesen arányos. Haja oly pompás gesztenyeszín, szemei oly sötét búzavirág-kékek, mint a milye­­ket Giorgione s Tizian képei a velenczei szépség típusául híressé tettek. Vonásai szabályosak, ha­tározottak, »könnyen modellirozhatók« (hogy mű­vészi kifejezéssel éljünk,) ami a legritkább min­den női kellem­ek közt Olaszországban ép úgy mint másutt. Egyetlen komoly hibájául halovány­­ságot lehetett volna mondani. Arczának formája ellen semmi, színe ellen azonban annál több kifo­gást lehetett volna tenni. Az egészség színe, a­mi a szépség koronája, minden kellemek közül maga hiányzott képéről. Szobába jöttekor szomorú, megtört volt arcz­­kifejezése; a­mint azonban a díszesen öltözött franczia varrónőt megpillantotta, megdöbbenést, sőt mondhatni tiszteletteljes félelmet visszatük­­rözőre változott át. Modora félénkké, zavarttá lett, s pillanatnyi habozás után csendesen az ajtó felé húzódott. — Megállj Nanina, igy szólitá meg Brigitta olaszul. — Várjon Minerva , istensége sétálgatott-e s volt-e franczia szabója? úgy gondolnám, felhőn nyargalt s abban a korban élt, midőn még a fűző­­ vállat föl nem találták. — Mit akarsz ezzel mondani ? — Azt, hogy a pisai legjelesebb szobrász mű­termébe Minerva szobrához mintául ülés által tervem szerencsét próbálni. — S ki az? (Bonts ki egy vagy két rőföt ama fekete csipkéből). — Lomi Lukács — családja régi, egykor főrangú, de most nagyon alászállott. A mester kénytelen szobrokat faragni, hogy magának s lá­nyának legyen mit ennie. — Még több csipkét — vedd kettősen a ruha mellén. S hogy alapíthatod meg szerencséd, ha ezen nyomorgó szobrász előtt ülsz? — Várj egy kissé. Több szobrász is van a mű­teremben, nem csak ő. — Ott van először is test­vére, a pap — Rocco atya, a­ki minden fölösleges idejét a mesternél tölti. — Magához képest elég ügyes, nem egy szobrot mintázott s öntött már saját temploma számára — kegyes ember — úgy hogy a műteremben töltött ideje közjóra tett áldozat. — Ed­mit! furcsa szentnek tartanék mi Francziaországban. (Még nehány gombostűt.) Tán csak nem hiszed, hogy az pénzeljen fel? — Várj ha mondom. Van még egy harmadik is s ez igazi főur. Neve Ascoli Fabius. Gazdag, fiatal, szép, kedves fiú s még hozzá filkó. Hiszed-e, hogy úgy faragja a szobrot, mintha csak abból akarna megélni — s azt hiszi, hogy ez mulatság! Képzelj magadnak egy Pisa legelőkelőbbjei közé tartozó embert, a­ki oly bolond, hogy művészi hírre vágyik. De várj még egy kissé, azután jön a java. Apja, anyja meghalt — nincs a világon semmi közeli rokona, a ki neki tanácsot adna — nőtlen, vagyonával szabadon rendelkezik s úgy él barátom mint valami koldus, teljességgel mint va­lami koldus, — csak azért, mert nem találkozik oly ügyes asszony, a ki vagyonára kezeit rátenné. — Jó, jó, — most már értem. Minerva is­tennő az az ügyes asszony, a ki majd kitárja ke­­­zeit s ráteszi vagyonára a legnagyobb készséggel. ■— Csak az kellene, hogy kinálja. Mert meg kell vallanom, nem előtte, hanem mestere Lomi Lukács előtt ülök, az faragja Minerva szobrát. Az arcz leányáé után van mintázva; a karok és mell végett keres most mintát. Lomi Magdolna a b­ánt hallom és oly magas mint én, a különbség köztünk csak az, hogy nekem szép, neki pedig nem épen szép testalkata van. — Egy barátom által, ki a műterembe járatos, ajánlkoztam. Ha a — Ne félj attól a nőtől. Ő az új fővarrónő, a­ki neked sok jó szolgálatot tehet ezután. Ne nézz a földre, hanem fél, s mondd meg mit akarsz ? Legközelebbi­ születésnapodkor tizenhat éves múl­tál, mégis úgy viseled magad, mintha két éves gyermek volnál. — Csak azért jöttem, nem volna-e valami számomra való munka, mondá a leány kedves csengő hangon, mely egy kissé remegett, midőn újra a franczia varrónőre igyekezett tekinteni. — Nincsen olyan, a­mi neked elég könnyű volna, mondá Brigitta. Elmegy ma újra a mű­terembe ? A Nanina arczáról hiányzó szin kezdett visz­­sza lopakodni, midőn »igen«-nel válaszolt. — El ne felejtsd izenetemet kincsem. S ha Lomi Lukács mester kérdezné, hol lakom, mondd neki, hogy levelét elhozod hozzám; de megvan tiltva tudatnod vele, ki vagyok s hol lakom. — De mért van megtiltva? kérdé Nanina ártatlanul. — Ne kérdezősködj gyermek! Tedd a mit mondtam. Ha nekem holnap a műteremből levélkét vagy szenetet hozasz, én is eszközlök neked ezen hölgytől valami munkát. Elég bolond vagy hogy kérsz, mikor elég pénzt szerezhetnél azzal is, ha itt, vagy Florenczben festőknek és szobrászoknak mintául ülsz , ámbár én meg nem foghatom, mit találhatnak rajtad festeni vagy mintázni valót. — Jobb szeretek otthon dolgozni, mint másutt ülni, mondá Nanina igen elszégyenelve magát, midőn ezt a feleletet dadogá, s a szobából eltávo­zott oly félénk bókkal, mely az indulási mozdulat s meghajlás különös vegyületéből alakult össze. — Ez az ügyetlen gyermek szép volna, monda Virginia kisasszony, gyorsan haladva szabásában, ha tudna arczára szint, magára meg tisztességes ruhát szerezni. — Kiféle ? — Ez az a barátom, a ki beszerez Lomi Lu­kács műtermébe, felesé Brigitta nevetve. Nemde különös szövetségesre tettem szert ? — Hol ismerkedtél meg vele ? — Hol másutt mint itt, mindig itt kujtorog ha valami kis munkát kaphatna, s ha kap, haza viszi egy furcsa kis piczi szobába a Campo Santo szom­szédságában. Egyszer kíváncsiságból utána men­tem, bekopogtattam nála. Képzelheted kopogá­somra mily nyughatatlansággal, ijedelemmel vá­laszolt. Igyekeztem megnyugtatni, tetetem mintha állapotja rendkívül érdekelne, s igy bejutottam hozzá. Milyen szoba! Egy sarka el volt függö­­nyözve, — az volt a hálóhely. Egy szék, egy asz­tal volt benne, s egy serpenyő a tűzön. A tűzhely mellett a legruttább nyiretlen uszkár hevert; a széken gyönyörű kis­lány ült asztali gyékényt fonva. Ilyen volt a háztartás, bútorzat, s min­den összefoglalva. »Hol van atyád?« kérdeztem. »Atyánk régen megszökött tőlünk, elhagyott« fe­lelé kis ügyetlen barátom szokott egyszerű modo­rán, képzelhetetlen nyugodtsággal. »S anyád ?« »Meghalt«. — Ezt mondva a kis gyékényfonó lánykához ment s annak hosszú aranyhajával ját­szadozott. »Gondolom testvéred?« kérdem. »Mi a neve ? — »Biondellának hinak« mondá a gyermek, gyékényéről feltekintve (Biondella annyit jelent Virginie hogy csinos, szép). »S minek hagyod azt a förtelmes, csúf kutyát a tűz mellé fekürni ?« kér­dém. — »Ó!« kiálta a kis gyékényfonó, — »hisz ez a mi kedves vén kutyánk Scaramuccio. E vigyáz a házra mikor Nanina nincs itthon. Sok mindent tud ám ez­ hátulsó lábain tánczol, abroncson ug­rik át s ha ezt kiáltom »rád ütök« lefekszik mintha meghalt volna. Egy éjjel évekkel ez­előtt Scaramuccio hazakisért s azóta mindig velünk van. Mindennap elmegy valahová, de hogy hová nem tudjuk s rendesen száját nyalva jő haza e­­­ miatt attól félünk, hogy tolvaj, de senki rajt nem éri, mert ez a világon a legügyesebb kutya ! »A kis­lány igy fecsegett a tűz melletti nagy kutyáról, míg utóbb kénytelen voltam félbe szakítani, az az ügyetlen Nanina pedig még inkább nevetve biztat­­gatta. — Még néhány kérdést intéztem hozzájuk, mire különös feleleteket kaptam, úgy látszott, hogy a világon semmi nemű rokonuk sincsen. Ház­beli szomszédaik segítették őket miután atyjuk megszökött tőlük, mindaddig, mig maguk nem birták magukat eltartani, s úgy látszott, hogy semmit sem érezték életmódjuk nyomora vagy sajnálatraméltó voltát. — Utoljára is mikor el­jöttem tőlök azt hallottam, hogy Biondella ezt kiáltja: »rád ütök« s ezt kutyamorgás, pallóra puffanás s hangos hahota követte. Ha az a kutyá­­jok nem volna, gyakrabban meglátogatnám őket.— De az a fertelmes kutya úgy látszik ki nem állhat, s morog rám, fogait vicsorgatja, mihelyt közel va­gyok hozzá. — Ez a lányka midőn bejött betegesnek látszott. Mindig olyan ? — Nem. — Csak ebben a hónapban kezdett hanyatlani. Azt hiszem szóban forgó fiatal embe­rünk hatott rá. — Utóbbi időkben mentül több­ször ült előtte, annál halványabbá s busábbá lett. — Hohó, hát annak ült, — csakugyan ? — Még most is ül. Valami pogány istennőt fa­rag s rábeszélte Naninát, engedje lemásolni ahhoz fejét és arczát. — Saját szája vallomása szerint a­­ kis bolond először megijedt s nem kis bajába ke- I­rült fiatal emberünknek mire a beleegyezést ki­eszközölhette. — S most miután beleegyezett nem gondolod hogy veszedelmes vetélytársaddá válhatik? A férfiak oly bolondok, oly különös gondolatjaik tá­madtak ! — Nevetséges! Az a czérnagombolyitó-papi­­ros-forma lány, a­kinek se modora, se esze, a­ki még csak szólni sem tud; a­kit holmi gyerekes szépségén kívül semmit sem ajánl. Veszedelmessé nekem? Nem, nem. Ha valakitől félhetek, a szob­rász lányától kell félnem. Meg kell vallanom, egy kissé tartok Lomi Magdolnától. — Ami Naninát illeti, ő csak segítségemre lehet. Minden amit a műteremről s a benne levő művészekről tudok, ő általa tudom. Ő megviszi üzenetemet, bejutásomat kieszközli s ha egyszer annyira jutottam, nyakába vetek egy viselt ruhát, — egy kézszoritás s isten hozzád kis ártatlan! —Jó, jó, te tudod legjobban a magad baját.Ré­­szemről mindig tartok az ily ártatlanoktól. Várj egy kissé, azonnal készen leszek ezen ruha derék s az ujjak. — No most csöngess, hivd be a varró lányokat, holmi mondandóim vannak és te tolmá­csolod majd nekik. Mialatt Brigitta a csöngetyűhöz ment, a munkás franczia nő az új ruha szegélyét tervez­gette. Nevetett a­mint rőfönként mérte a selymet. — Mit nevetsz ? kérdé Brigitta, kinyitva az ajtót, s csöngetve az előszobába. — Nem tehetek róla, de én azt képzelem, hogy ifjú barátnéd arcza, s mesterkéletlen modora daczára nem egyéb mint hypocrita. — Én meg tudom kedvesem, hogy nem egyéb mint ostoba. (Folytatása következik.) 2. SZÁM.

Next