Magyarország és a Nagyvilág, 1876 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1876-04-23 / 17. szám
17. SZÁM. Magyarország és a Nagyvilág. — Legények, holnap este halotti torra hílak hozzám mindnyájatokat. Ez bizony kedves posta volt. Néha napján vendégei voltunk a jó öregnek. Hogy ha már nem lehet »magyarul lenni«, legalább kerüljön alkalmunk »magyarul enni.« (Nagyra volt ezzel az életivel.) Csakugyan , mindannyiszor, hogy pompás, hamisítatlan magyar asztalában részünk volt, úgy neki hazafiasodtunk, hogy szuszogni sem bírtunk. Maga Bach is magyarrá ette volna magát a János bácsi konyháján. S mikor az aféle bécsi magyar újságíró, de kiváltkép távirat- és hirdetés fordító, kinek a német kosztból is vékonyan jut, ilyen meghívást kap, nagyon jó kedvre derül s alig várja hogy lemuljon róla az idő a vacsoráig. — Simon báró 100 Priedrichsdorf küldött hála fejében tegnapi czikkünkért, mondá főnökünk vig hunyorgatással. Ennek megisszuk az áldomását. — Éljenek a holtak! . . . kiáltá Színi Károly, aki még akkor nem volt szerkesztője a »Lámpás«-nak, hanem hosszú monológokban irta meg »a levágott fő gondolatait«, mely munka kiváló helyet foglal el a nyilvánosság kizárásával megjelent irodalomban. Pompás vacsora volt. Tellett a 100 burkus aranyból. A »Józsi lelkem« geniális pohárköszöntéseket mondott. Bevált annak, aminek intimusabb körben már elkeresztelték: »Shakespeare Jóskának«. Éltette Bellit, aki igen jeles hazafi, »amikor alkalma van hozzá«. Maga Belli is kiengedt; vacsora után érczes barytonján ugyancsak magyarmiskásan látta, hogy: Esteiegyik, hajnalogyik, Gulya mines takarogyik. Józsi meg ékes dalban »etette a f... vel a hunczut németjit«. Sőt még János bácsi is, kissé fogyatékos tenorban, de »nömös« kifejezéssel éneklé, hogy: Ebadta németje Országunk szemetje. Fülig Bachban, szemben a cs. k. policzájposztennel, körünkben egy cs. k. magyarral, ki nappal a kétfejű sasnak bókolt, este meg az ősi turul madárnak volt hive — biz ez a symposion hasonlított a régi keresztények áldozásaihoz, kik rejtett barlangban hirdették az igaz istent. Ezt a jó estét tehát, mint mondom, Sina Simon bárónak köszönhetem s hálásan emlékezem meg róla. A 100 Fridrik-aranyból telt meg számunkra egy-egy vörös-fehér-zöldes kővel ékeskedő gyűrű is, melybe az apostoli kereszt művészileg volt belevésve. E »programmos gyűrűnek« szinte szabadkőmüvesi jelentősége volt köztünk s megadnék most érte száz annyit, mint amennyiért hűtlenül ottfelejtettem a »Dorotheergasséban,« bocsássa meg bűnömet, az a jó öreg magyar ember, ki ott ül compacttal szedett Széchenyi Istvánnak a jobbján. Két évvel rá személyesen volt szerencsém Sina báróhoz. Valamely bálnak voltam választmányi tagja s harmad magammal tisztelegtem a milliomosnál, meghiván őt családostul jótékonyczélu tánczvigalmunkba. Nyájasan fogadott, a balsó zsebébe nyúlt, onnan egy papirost vett ki s mentekezvén, hogy elfoglaltsága miatt estélyünkre nem jöhet el, kért, fogadjuk szívesen e csekélységet, melyet segélyző egyletünknek szán. Mikor az utczára értünk kibontottam a papirost. Száz guineára szólt az utalvány! Szinte elorditottuk magunkat s ott, azon frakkosan és nyakravalósan, fényes és hideg nappal, a »Hohe Markt« közepén elkezdtünk ugrálni, hogy az emberek megütközve néztek ránk. A palota melletti nagy házban volt a báró banküzlete, hol utalványunkat átadtuk. A pénztárnok ránk nézett, fejét csóválta s az írással egy mellékszobában eltűnt. Már félteni kezdtük a drága kincset, midőn a pénztárnok ismét megjelent s Metaxa úrhoz, a báró factotumához szólított be. — A dologban tévedés van, mondá az igazgató. Ő excra bőkezű ur ugyan, de hasonló czélokra mindig egyforma összegeket szokott adni; maga a pénznem is, melyre az utalvány szól, arra mutat, hogy itt félreértés történt. Néhány percz múlva itt leszek. S ez is eltűnt egy ajtóban. Hamar lelohadt a nagy öröm. A szép guineákat apránként halványodni láttuk, fehérre válni a sárgából, négyszögletűre a kerekből, papirossá az aranyból, mégpedig száz darab egyforintos bankóvá. Az igazgató úr csakhamar visszatért és mosolygott. Tehát csakugyan neki van igaza. — Uraim, a dolog úgy áll, amint gondoltam. Ő excja a száz guineát más czélra szentelte. Busan meghajlottunk. — De . . . Hah! Azt mondta hogy »de« ! — De, mert a véletlen önöknek adott igazat, ő excellentiája azt határozta, hogy a 100 guineát kifizettessem. Ami minden levonás nélkül meg is történt. Néhány év előtt, midőn Marienbadban vendége voltam, eszébe juttatom ezt a kis történetet, amelyre, jóizűn kaczagva, vissza is emlékezett. S itt alkalmam volna hymnusokat zengedezni a báró konyhájáról is. Nem arról a bőséges, minden primeurrel kedveskedő, succulens nagyúri konyhájáról, melyet Bécsben tartott, hanem azon csodálatos művészetről, mellyel a báró szakácsa hat fogásos ebédeket is remekül főzött meg a semmiből. Mert a marienbadi gyógyfegyelem eltilt minden tésztástól, minden édességtől, minden zsírostól s minden gyümölcstől. Az ott eltöltött négy hét az igazi nagy böjt; ezen fölül meg, az ottani fenyves levegőben tett sűrü mozgástól, brutális étvágya jön az embernek. S ezzel a brutális appetitussal ültünk mi asztalához s ettünk fölségesen, ettünk mindig s nem laktunk jól. S ez volt — mint magyarán mondani szokás— a dologban a »vicz.« Azok közül, kik akkor »Sans-Soucis«-nak vendégei volánk, azóta elhalt a jó öreg Dumcsa s Horváth Elek bácsi. Most maga a fényes amphytrion is elköltözött, kinél bevált az új nemesség jelszava: »richesse oblige.« A szegényebb sorsú zsidók is sírva néznek utána, mert jóltevőjük volt. Nem is mondták ki máskép a nevét mint »Sinai«, nyilván azért, mert Mózest látták a krisztusában. Ponzó. JAUSTUD. (Király-idyll.) Tennysontól. Angolból : Csukássi József. (Foly’tatás.)fÖLSÉGES asszony, légy nyugodt, igaz .^^Megbünhödendi a gyalázatot, Fölhajtóm sátorában ezt a fajt, Mert fegyver nélkül jöttem bár házul, Találok, bárhová jönnék is, azt. Kölcsönbe, vagy ha kell, hát zálogért. És akkor kard-ki-kard, s ha szarva nőtt Letörjük. Harmadnapra itt leszek, Ha úgy akarja Isten, Ég veled!« 267 »Az ég veled vitézlő herczegem,« Viszonzá a királyné, »utadon Szokott szerencséd most se hagyjon el. S leld mindföl azt, miért szived rajong, És leld föl bájos választottadat; De nász előtt hozd hozzám szűz arád, S legyen király kisasszony, vagy szegény Födéltelen koldus leánya bár, Nászünnepén föl én öltöztetem, Hogy úgy ragyogni még a nap se fog.« Geraint elvágtatott, s im ekkor a Vadászat arra hajt, és messziről Hallá a falka kaffogásait, S a tülkölést. Dércsipte kedve volt Megkéste és a hitvány ok miatt. Föl és alá kies irtásokon, Hegy-völgyön át, zavartalan, nyomon követte távul egyre hármukat. Az erdő végre elmaradt, csupasz Hegyoldalon kígyóztak fölfelé, S a csúcsra érve föl, alakjuk ott kidomborult, majd eltűnt túlfelől. Geraint utánok, lenn a hegy tövén Egy ócska várost lát, utczái mind A völgyben hosszan elnyújtózzanak. Ott egyfelől fehér úton emelt kastély emelkedett, s a tulsoron, kiszáradt vízmosást átívelő Hid oldalán elpusztult ősi vár. A város és a keskeny völgy felől Zaj és moraj hangzott föl, mint midőn Kövek között tör, zúg omló patak. Vagy távol varjú károgás, hahogy Elülni készül a sötét csapat. A három már a vár felé üget, S a nagy kapun át eltűnt hirtelen. Magában egykor igy szólt hős Geraint: »Buvó helyük már nem titok tehát.« Egy hosszú utczán végig léptetett, A korcsma, csapszék színig telve mind, És pöröly izzad, fű a fújtató, Patkóinak, zajlik, szolga nép sürög, Kard élesül, vaspánczél fényesül. »Hé! mért e sürgés-forgás, lárma, zaj ? Szólt egy lovászhoz. »Hát a karvalyért!« Felelte ez s tovább csiszolgatott. Majd elcsigázott zsellért ért utol, Kordét, nyikorgót vont keservesen, S a kordén ócska zsákban életet. »Hej földi, mit jelent e lárma itt?« Ez föltekint, s mogorván válaszol: »Ej hát a karvaly !« És Geraint tovább Ment, mendegélt még lenn egy ház előtt. Háttal feléje, meggörnyedve, egy Fegyverkovácsot lát, borbátosan Szögezve térdén egy sisakkötőt. Megkérdte ezt is, ám ez föl se néz , csak félig hallhatóan dörmögé : »Komám, ki nálunk karvaly idején Dologba van, nem ér fecsegni az.« Geraint nem állta már tovább, kitört: »Ezer píp verje meg karvalytokat! S csípnek halálra a madárvilág Csöppségei: ökörszem, czinke, pinty! Tán azt hiszed, hogy gágogástokat Beszélik országszerte, vén bolond! Mi gondom rá? Rongy karvaly hulladék Mind egytől egyik, egyremást, akik A karvalyt, karvalyt versenyt bőgitek ! Ha meg nem vesztél többiként te is, Mozdíts a szádon, s szólj hol kaphatok Tanyát ez éjszakára, jó tanyát, S reggelre pánczélt, kardot, öklelöt, A porba sujtni gőgös ellenem!« 2]