Magyarország és a Nagyvilág, 1876 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1876-01-23 / 4. szám

54 »Hanem, mint már mondom, ezekben sincs »embarras de richesse.« Tehetnék-e hát okosab­bat, mint a külügyi hivatal szép velin-papírjára leveleket írni ismerőseimnek? Aligha. Legalább megóvom tintámat attól, hogy bele­száradjon az üvegbe. Nos, most már ismeri ön legalább e levél keletkezésének okát« .... »Hanem miről csevegni ? »That is the ques­tion.« Könnyű mondani a francziának, hogy min­den genre jó az unalmason kívül. Én azonban hajdú­dorogi létemre nem igen értek az élvezetes genréhez. Aztán tárgy sem akad hamarjában tollam hegyére. Miről is írnék j­önnek ? Teg­nap és tegnapelőtt persze nem voltam megszorulva, midőn Stefi bátyámnak írtam a köztárlatról, kit talán sikerül fölcsalnom kártya-komponistái és agarai közül, a honnan egy fél század óta nézi már a világot, melynek Eldorádója rá nézve a­­ »nagy komló.« De hát ön látta ezt a nagy nem­zetközi kirakatot, evett alpesi házban stájer gom­­bóczot, ivott török kávéházban »valódi mokkát« és szürcsölt indus vigramban szalmaszálon át bóditó »brandy«-t.« »Ami egyéb említésreméltó volna, azt ön bizonyára rég olvasta már a lapokból. Ezek az ördöngös újságok mindent amúgy frissiben dobra ütnek, úgy hogy mai napság még böngészni valója sem marad egy magam fajta, csevegni akaró le­vélírónak. Vagy pikáns történetkéket tálaljak föl önnek? Ilyenekben a bécsi »chronique scanda­­leuse« kifogyhatatlan, de hát eszembe jut, hogy ön igen közömbös divathölgyeink és színésznőink bondolt­ titkai iránt. Önt persze »poeta laureatus« létére csak az Olymp istennői érdeklik.« »Hanem apropós istennők ! Emlékezik-e még a »hietzingi Venusra,« arra a szuperb magyar nőre, kit két hóval ezelőtt a »Karnb­nerstrassé«-n láttunk? Ha jól emlékezem, önre akkor ez utolsó ízig eredeti és különös nő futólagos megpillantása mélyebb benyomást gyakorolt. Egyet mást beszél­tem is róla önnek, a­mi felkeltötte figyelmét. Nos, ez a bűbájos teremtés, ki az imént még oly fény­űzést vitt, mint egy orosz herczegnő, jelenleg .... De megálljunk! Nem kell végén kezdeni a re­gényt.« »Tehát a szép Izidoráról »szól az ének.« Ön tudja — legalább úgy rémlik előttem, mintha említettem volna már bécsi találkozásunk alkal­kalmával — hogy legutóbb ..........báró volt szerencsés: rá pazarolhatni pénzét a »hietzingi Venusra.« Ezt a pazarlást persze nem szabad szószerinti értelemben venni, mert olyan pénzki­rály, mint a báró volt, megengedhette magának a luxust, hogy Izidora imádója legyen. A »volt« szót nem ok nélkül nyomtam meg, tisztelt bará­tom. Az egykori pénzkirály m­a szegény, bukott ördög, kinek zsebében aligha csörög jelenleg annyi­­ hatos, mint a­hány milliót forgatott még nem­rég­i kezei között. Egyike a nagy pénzügyi hajótörés áldozatainak. S mondhatom, a báró még csak tisztességes kabátot sem mentett meg a siralmas katastrophából. Olyan, mint az ágról szakadt,­­ Ce pauvre báron !­ Nem tartozott épen a leg-­­ gonoszabb szédelgők közé — hisz ezek markukba nevetnek telt pénzes zacskóikon, — s aztán oly­­ magnifique pezsgőt lehetett inni estélyein! . . . »A »Minotaurus« bukása rántotta az ör­vénybe. Néhány hétig úgy ahogy még föntartotta magát, sőt általán hitték, hogy erősen megtépázva át fog lábolni a veszedelmen. Hanem utóbb teljes­séggel nem egyenlíthette ki többé óriásilag fölsza­porodott »börze-differencziát.« Hitelezői lefoglal­ták még utolsó inggombját is.« (Folytatása következik.) Magyarország és a Nagyvilág. • György és az ő kedvese, — Román népball­­dai. — OLD levele a csohánynak — Hol jajgatnak, kiabálnak ? György kiáltoz a berekből, Fehér ökör, tinó mellől. A jó Györgyöt ki sem hallja, Nyomtalanul vész el rajta; Csak az anyja veszi észre Kertjéből a hogy kilépne. Oda fut és szól hozzája: »Jó György fiam, mi lett téged ? Mond meg, ellened ki vétett ? Tán a pénzed prédáltad el Vagy a tarisznyád hagytad el ?. Tán a bocskorod nyüved el, Vagy a nyájad futott széjjel?« »Sem tarisznyám nem hagytam el A pénzecském sem fogyott el Módom is van a bocskorba — Még a nyájam is megvolna. . . . Hej, megnyomott egy nagy álom, Elaludtam úgy déltájon, Virágos fa árnyékában Aludtam el úgy déltájban, S­ime, meleg szellő támad, Megrezditi fönn az ágat, Egy nagy kígyó a virágból, Arany­szarvu, épen rám hull. Itt a kendőm anyám, vegyed, Paláld bele a fél kezed, Aztán nyúlj be a keblembe,­­ Tépd ki a kígyót belőle!« »Erre nem visz rá a lélek, Kezem nélkül hogyan éljek? Mig engem látsz és apádat Szülhetek még fiút hármat!« György kiáltoz a berekből, Fehér ökör, tinó mellől; Ámde Györgyöt ki sem hallja, Nyomtalanul vész el rajta . . . Csak az atyja vette észre, Hogy kilépett a küszöbre. »Jó Gyögy fiam, mi lett téged? Mond meg, neked ki mit vétett? . . .« »Apám, apám, édes apám Koszul jártam édes apám ! Bársony gyepen elaludtam, A fáról le hozzám csusszan Egy nagy kígyó arany­sárga, A keblemet összerágta. Itt van atyám, kendőm, vegyed, t­aláld be az egyik kezed, Vedd a kigyót, mert a mérge, Mind bele foly a vérembe!« »Erre nem visz rá a lélek ! Kéz nélkül én hogyan éljek ? Mig engem látsz és anyádat, Szülhet nekem fiat hármat!« Ismét kiált a berekből, Mintha szólna halál mellől. De senki sem veszi észre Csak büszke szép lánytestvére. Kilép a ház küszöbére, Ajka fakadt ily beszédre: »Jó testvérem, mi lett téged, Ellened várj, ki mit vétett ? Az erdőbül tán a vadak Lejöttek és mardostanak. Kezed rablók megkötözték, A nyájadat tova űzték ?« »Sem a vadak rám nem jöttek, Sem a rablók rám nem törtek . — Megigézett nehéz álom, Elaludtam úgy déltájon Virágos fa árnyékában Aludtam el úgy déltájban. S­ime meleg szellő támad, Megmozgatja fenn az ágat, f S egy nagy kigyó a virágból, Arany-szarvu, épen rám hull. Dör szarvával, egyre csörren, Éles nyelve mardos szörnyen. Itt a kendő testvér, vegyed, Paláld bele a fél kezed, Vedd ki a kigyót ruhámból, Ments meg engem a haláltól!« »Már biz én azt meg nem teszem, Mit csináljak, ha nincs kezem ? Neked meg hasznod nem veszem.« Ismét kiált a berekből, Fehér ökör, tinó mellől, De senki sem jó feléje Csak az ő szép szeretője. »Drága lelkem, mi lett téged, Ellened várj’ ki mit vétett ? Talán, talán tegnap estve, Prikulics jött veled szembe ? Meg akarta rontni nyájad, Vagy tán ütött rád néhányat ? Tán beteg vagy, szenvedsz kincsem ? Körülötted senki sincsen, A ki adjon vizet, enyhét, Bekötözné sajgó sebed !« »Ne aggódjál drága lelkem, A betegség nem bánt engem. Sem prikulics nincs utamba, Sem a nyájam nincs megrontva. Megnyomott egy nehéz álom. Elaludtam úgy déltájon Virágos fa árnyékában Aludtam el úgy déltájban. S­ime meleg szellő támad, Megmozgatja fenn az ágat; Egy nagy kigyó a virágból, Arany­szarvu, épen rám hull. Be is csúszott a mellembe Az én nagy veszedelmemre. Döf szarvával, egyre csörren, Hegyes nyelve mardos szörnyen. Itt a kendő, szentem, vegyed, Paláld bele a kezedet, S aztán nyúlj be kebelembe, Ragadd ki a kigyót vele ?« A­mint a lány ezt megtudta Reszkenőjét messze dobta . . . György keblébe benyúl nyomba, A nagy kigyót kimarkolja . . . De nem is volt kigyó mérges Arany-öv volt, pompás, fényes. »Édes lelkem, én szerelmem, Nyugodj enyhült kebelemen. Ezt az övét, arany-övet, Hétköznapon is viseljed, Haragudjék a testvérem. Aki az én hamis vérem, Ünnepnap is viseljed ám, Keseregjen apám, anyám!« Moldovan Gergely: Szarvas-vadászat. (Képpel az 56. lapon.)A­z igazi »high-life« codexe szerint még a tél dereka sem tartozik az »évad«-ba. A volta­­képen a »season« tél végére, a farsang végnapjaira, a tavasz elejére esik. Ez időpontig a nagyúri vi­lág falusi kastélyaiban időz, mulat, fogadja ven­dégeit, de nem estélyre, tánczvigalomra, hanem vadászatra. Sokszor, tán többnyire megesik, hogy a feleség, a család rég fővárosban telel már, míg a férj és apa a havasok meredélyein űzi a zergét, a hegyek oldalában a medvét és szarvast, a ren­getegben a vadkant. Vagy madame, mert férje karján nem jelenhet meg a salonban, egészen el is vonul az évad zajától, Olaszországban telel, hol enyhe égalj alatt kevés költséggel él, ami e szűk világban fontolóra kerül még azok között is, kik nagy vagyonnak puha ölén születtek. Mert igazán gazdálkodni csak a gazdagság tud. Az apa és férj urak tehát messze a tűzhely­től, a fagyos, hófödte vadont járják s mig a sik zörgő nádasaiból a rókát zavarják elő, az erdős magason a nemes szarvasra uszítják falkájukat, vagy várják be néma lesben. Csak a kedvező szél, mely az állat szimatát másfelé tereli, bug­át a 4. SZÁM.

Next