Magyarország és a Nagyvilág, 1877 (13. évfolyam, 1-25. szám)
1877-01-28 / 4. szám
52 látható. Nem tudja mi baja, csak azt érzi, hogy szomorú. — Ne búsuljon, tisztelendő atyám, — szólítja meg szomszédja, a kiborotváltállu, vörös hajú, vörös képű dölyfös gróf. És saját méltóságos kezével bort tölt a káplán poharába s kényszeríti, hogy igyék. Mikor aztán vége az ebédnek s a grófné eltávozott, az urak kiülnek a verandába s ott folytatják az ivást. Mind csupa mulatni szerető, nőtelen legény, a háziurat kivéve. A kamarás báró nem valami nagy borivó ugyan, de nem szokta elrontani a mulatságot s oda ül a többi közé. A házi ur Laczházy Bélára hunyorít s az megérti mindjárt. Ők ketten közbül kapják a káplánt s a jelszót a czimboráknak: le kell itatni a papot. A káplán hallja a suttogva odább adott szót, látja magát tréfa tárgyává aljasítva, de nem mutathat neheztelést, ha nem akarja kinevettetni magát. Szabadkozik, távozni óhajt, de nem ereszti Laczházy Béla, mindegyre kocczintásra szólitgatja föl s a többiek markukba nevetnek. Laczházy Béla a leghiresebb ivó az egész vármegyében. A házi ur legerősebb borait hordatja föl. A káplán végre minden marasztás mellett föláll. — Nem, innen egy tapodtat se, atyus! — kiált akkor nyersen Konyáry Pista s elállja a káplánnak az útját. — Ne féljen, — biztatja Ocsu Bálint, — ha nem tud hazamenni a saját lábán, majd haza vitetjük a saroglyán. — Na hát a barátság kedviért! — emeli föl újra poharát a lompos Laczházy Béla s oda koczczintja a káplánnak az asztalon álló poharához. A fiatal papnak arczába szökik a vér, szelíd, mélabús tekintete megváltozik s szemei szikrákat kezdenek szórni. Laczházy Béla, a ki legközelebb ül hozzá, meglepetve tekint reá s elfelejti másodszor is odakocczintani poharát. Akkor selyemruha suhogása hallatszik, a szép grófné átmegy a verandán. Az urak kissé megrökönyödve húzódnak összébb székükön. A káplán siet távozni, meghajtja magát az úri társaság felé, de úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy néhány kéz kinyúl feléje. Még egyszer alázatosan meghajtja magát. — Ah, ön már távozik ? — szól a grófné. — Jöjjön hát elbúcsúzni tőlem is. A szép asszony előre megy s bevezeti a káplánt a salonba. — Hogyan jutott önnek eszébe, hogy pap legyen ? — kérdezi a grófné. A fiatal káplán megzavarodva tekint a szép asszonyra. Nem tudja, tréfát űz-e az belőle ? Oly különös ez a kérdés. Se a szép asszony szemeiben nem láthatni semmi egyebet, csak naiv gyermekded kifejezést. A grófné nem veszi észre a fiatal ember zavarát s csak folytatja: — Ön kitünően beszélt ma a szószékben. Szavallatában van pathosz, erő, tűz, mimikája kifejező. Miért nem lett ön színész ? A káplán elpirul, keserű mosoly fut az ajkán. Tehát amit ő lelke mélyéből beszélt, az áhitat, a lelkesedés lángoló szavai, az mind csak komédiázás volt e szép úrnő szemében ? ? A grófné nem sejti, hogy szavai mily érzést támasztottak a fiatal pap szívében, de elpirult arczából mégis látja zavarát és kissé elmosolyodik. — Ah, elfeledtem, hogy a theologus uraknak a színpad a sátán alkotványa, — szól büszke s kecses mozdulattal. — De gondolom, azt mondták nekünk, hogy önnek anyja is . . . — Színésznő ? — viszont a fiatal káplán s érezte, hogy arcza mint a láng ég. — Igen, méltóságos grófné. — S kitűnő színésznő. (Folytatása következik.) Browning György osztozik angol honfitársai utazási szenvedélyében s épen közelebb tért vissza két évig tartott utjából, melyet Dánia, Svéd- és Norvégországokon és Izlandon keresztül tett. Jelen volt az izlandiak nemzeti életének ezredéves ünnepélyén, mely a mivelt világ figyelmét oda irányozta ama távoli, hideg, zordon sziget felé, hol minden ridegség mellett is annyi csodát mutat a természet a még mindig tevékeny tűzhányókban, gejzerekben, északi fényben. Browning ar érdekes és ritka gyűjteményt is hozott magával azon ezüst ékítményekből s aranyos, ezüstös hímzésekből, melyek az izlandi nemzeti öltönyöket díszítik, úgyszintén másolatokat ősrégi izlandi kéziratokról, továbbá fényképeket stb., úgy hogy e gyűjtemények, Browning urnak személyes tapasztalásaiból merített magyarázatai kíséretében, érdekes és világos képet nyújtanak a modern civilisation végső északi állomása felől. Browning ur több hóig időzött ez érdekes nép között s főleg Izland hires Izland ezer éves ünnepének emlékrajza. Faros szigeti halász. Magyarország és a Nagyvilág. Észak honából. Izland ezer éves ünnepének emlékrajza. — Faroe szigeti halász. Az utóbbi időkben örömmel jegyezhetjük föl: '/TV. nem tartozik a ritka esetek közé, hogy a távol nyugati nemzetek írói, tudósai fölkeresik hazánkat s hosszabb ideig tartózkodván köztünk, személyes tapasztalásból megismerkednek viszonyainkkal, másrészt pedig idegen országokban gyűjtött tapasztalataikat nyilvánosan előadják miveit közönségünk előtt. Ez idő szerint ismét körünkben időz az angol irodalom egyik érdemes mivelője, Browning György úr, ki nemcsak fővárosunkban, hanem a vidéken is már több hónapot töltött. Az ő szívességéből közöljük mai rajzainkat a távol észak honából, Izlandról és Faroe szigetéről, melyekről épen e napokban nyilvános fölolvasást is fog tartani, az alább következő adatokat is ő közlé velünk, — mielőtt azonban ezekre áttérnénk, még néhány szót akarunk szólani vendégünkről. 4. Szám.