Magyarország és a Nagyvilág, 1877 (13. évfolyam, 1-25. szám)

1877-01-28 / 4. szám

52 látható. Nem tudja mi baja, csak azt érzi, hogy szomorú. — Ne búsuljon, tisztelendő atyám, — szólítja meg szomszédja, a kiborotváltállu, vörös hajú, vö­rös képű döly­fös gróf. És saját méltóságos kezével bort tölt a káp­lán poharába s kényszeríti, hogy igyék. Mikor aztán vége az ebédnek s a grófné eltá­vozott, az ur­ak kiülnek a verandába s ott folytat­ják az ivást. Mind csupa mulatni szerető, nőtelen legény, a háziurat kivéve. A kamarás­ báró nem valami nagy borivó ugyan, de nem szokta elron­tani a mulatsá­got s oda ül a többi közé. A házi ur Laczházy Bélára hunyorít s az megérti mindj­árt. Ők ketten közbül kapják a káp­lánt s a jelszót a czimboráknak: le kell itatni a papot. A káplán hallja a suttogva odább adott szót, látja magát tréfa tárgyává aljasítva, de nem mutathat neheztelést, ha nem akarja kine­vettetni magát. Szabadkozik, távozni óhajt, de nem ereszti Laczházy Béla, mindegyre kocczintásra szó­­litgatja föl s a többiek markukba nevetnek. Lacz­házy Béla a leghiresebb ivó az egész vármegyében. A házi ur legerősebb borait hordatja föl. A káplán végre minden marasztás mellett föláll. — Nem, innen egy tapodtat se, atyus! — ki­ált akkor nyersen Konyáry Pista s elállja a káp­lánnak az útját. — Ne féljen, — biztatja Ocsu Bálint, — ha nem tud hazamenni a saját lábán, majd haza vi­tetjük a saroglyán. — Na hát a barátság kedviért! — emeli föl újra poharát a lompos Laczházy Béla s oda kocz­­czintja a káplánnak az asztalon álló poharához. A fiatal papnak arczába szökik a vér, sze­líd, mélabús tekintete megváltozik s szemei szik­rákat kezdenek szórni. Laczházy Béla, a ki legkö­zelebb ül hozzá, meglepetve tekint reá s elfelejti másodszor is odakocczintani poharát. Akkor selyemruha suhogása hallatszik, a szép grófné átmegy a verandán. Az urak kissé megrö­könyödve húzódnak összébb székükön. A káplán siet távozni, meghajtja magát az úri társaság felé, de úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy néhány kéz kinyúl feléje. Még egyszer alázatosan meg­hajtja magát. — Ah, ön már távozik ? — szól a grófné. — Jöjjön hát elbúcsúzni tőlem is. A szép asszony előre megy s bevezeti a káp­lánt a salonba. — Hogyan jutott önnek eszébe, hogy pap le­gyen ? — kérdezi a grófné. A fiatal káplán megzavarodva tekint a szép asszonyra. Nem tudja, tréfát űz-e az belőle ? Oly különös ez a kérdés. S­e a szép asszony szemeiben nem láthatni semmi egyebet, csak naiv gyermek­ded kifejezést. A grófné nem veszi észre a fiatal ember zava­rát s csak folytatja: — Ön kitünően beszélt ma a szószékben. Sza­­vallatában van pathosz, erő, tűz, mimikája kifejező. Miért nem lett ön színész ? A káplán elpirul, keserű mosoly fut az ajkán. Tehát a­mit ő lelke mélyéből beszélt, az áhitat, a lelkesedés lángoló szavai, az mind csak komédiá­­zás volt e szép úrnő szemében ? ? A grófné nem sejti, hogy szavai mily érzést támasztottak a fiatal pap szívében, de elpirult ar­­czából mégis látja zavarát és kissé elmosolyodik. — Ah, elfeledtem, hogy a theologus uraknak a színpad a sátán alkotványa, — szól büszke s kecses mozdulattal. — De gondolom, azt mondták nekünk, hogy önnek anyja is . . . — Színésznő ? — viszont­ a fiatal káplán s érezte, hogy arcza mint a láng ég. — Igen, méltó­ságos grófné. — S kitűnő színésznő. (Folytatása következik.) Browning György osztozik angol honfitársai utazási szenvedélyében s épen közelebb tért vissza két évig tartott utjából, melyet Dánia, Svéd- és Norvégországokon és Izlandon keresztül tett. Je­len volt az izlandiak nemzeti életének ezredéves ünnepélyén, mely a mivelt világ figyelmét oda irá­nyozta ama távoli, hideg, zordon sziget felé, hol minden ridegség mellett is annyi csodát mutat a természet a még mindig tevékeny tűzhányókban, gejzerekben, északi fényben. Browning ar érdekes és ritka gyűjteményt is hozott magával azon ezüst ékítményekből s aranyos, ezüstös hímzésekből, me­lyek az izlandi nemzeti öltönyöket díszítik, úgy­szintén másolatokat ősrégi izlandi kéziratokról, továbbá fényképeket stb., úgy hogy e gyűjtemé­nyek, Browning urnak személyes tapasztalásaiból merített magyarázatai kíséretében, érdekes és vilá­gos képet nyújtanak a modern civilisatio­n végső északi állomása felől. Browning ur több hóig idő­zött ez érdekes nép között s főleg Izland hires Izland ezer éves ünnepének emlékrajza. Faros szigeti halász. Magyarország és a Nagyvilág. Észak honából. Izland ezer éves ünnepének emlékrajza. — Faroe szigeti halász.­­ A­z utóbbi időkben örömmel jegyezhetjük föl: '/TV. nem tartozik a ritka esetek közé, hogy a tá­vol nyugati nemzetek írói, tudósai fölkeresik ha­zánkat s hosszabb ideig tartózkodván köztünk, sze­mélyes tapasztalásból megismerkednek viszonya­inkkal, másrészt pedig idegen országokban gyűj­tött tapasztalataikat nyilvánosan előadják mi­veit közönségünk előtt. Ez idő szerint ismét körünk­ben időz az angol irodalom egyik érdemes mive­lője, Browning György úr, ki nemcsak fővárosunk­ban, hanem a vidéken is már több hónapot töltött. Az ő szívességéből közöljük mai rajzainkat a távol észak honából, Izlandról és Faroe szigetéről, me­lyekről épen e napokban nyilvános fölolvasást is fog tartani, az alább következő adatokat is ő közlé velünk, — mielőtt azonban ezekre áttérnénk, még néhány szót akarunk szólani vendégünkről. 4. Szám.

Next