Magyarország és a Nagyvilág, 1877 (13. évfolyam, 1-25. szám)

1877-04-15 / 15. szám

15. Számv­ estve a kocsikban levő lám­pások, úgy szintén a kocsi­kon kívül alkalmazott jelző lámpások a lámpáskezelő, vagy ha ilyen jelen nem volna, a kenő által meg­­gyújtassanak stb. A legnagyobb lélekje­lenlétre azonban akkor van szüksége, midőn a személy­szállító vonatnak menete két állomás között vélet­lenül megakad vagy vala­mely szerencsétlenség for­dul elő. Az utasok meg­nyugtatása, a késedelem vagy megállás okainak köz­hírré tétele; ha a vonatnak a pályán meg kell­ állania, ennek mint forgalmi aka­dálynak mindkét irányban leendő jelzése mind az ő tisztébe vág. Ha pedig szerencsétlen­ség történt, a vonatot kí­sérő egész személyzetnek kötelessége megtenni min­dent, ami a sebesültek se­gélynyújtására, könnyebb­ségére szolgál; a főkalauz még a segélymozdony meg­érkezte előtt elrendeli,hogy a segédszerek mihamarább megszereztessenek, a men­tőszekrény, melyet minden vonat magával hord, a helyszínére hozassék, a pályaorvosok segítségül hivassanak — szóval, az egész személyzetet lanka­datlan munkára serkenti. S midőn hosszú, fáradságos út befutásával végre a rendeltetési állomásra ért, az utasnak ki­szállása alkalmával segédkezésére voltak, a pod­­gyász kiadása, a csatlakozó pályák menetrende s több efféle tárgyban hozzája intézett kérdésre megadta a készséges felvilágosítást, a kocsikat megvizsgálta, s a netán ott lett tárgyakat a kiadó hivatalba beadta — a­hol minden talált s átadott tárgy az e czélból ott fenn­álló könyvbe beiktattatik, a hely, hol, s az idő, mikor ama tárgyat találták, a ta­lálónak aláírása mellett föl­­jegyeztetik; — midőn már minden utas elhagyta a pá­lyaudvart, akkor hagyhatja csak ő is oda a vonatot, hogy nyugalomra hajtsa fejét huszonnégy órai fára­dságos munka után ... de nem kedves családja köré­ben , hanem sokszor száz meg száz mértföldre tőle, a vonatkísérő személyzet részére épített kaszárnyá­nak egyszerű szalmazsup­­pal vetett kemény padjára. De a kemény padokon is édesen esik ily fáradság után a jótevő álom, mely föltárja előtte ama kis szo­ba ajtaját, melyben a fiatal nő s az apró gyermekek ör­vendező raja ugrálta körül nem rég a számtalan gyer­tya­­ fényében úszó kará­csonyfát, melyet ő nem lát­hatott , mert ugyanakkor ott ült csikorgó fagyban vagy velőt átható sürü köd­ben szellős kakasülőjén s gondolt vissza kedveseire, kiket, hogy becsülettel eltarthasson, megteszi szí­vesen pár órai álom után a vasútnak e vaskatonája ugyanazon huszonnégy órai terhes utat. De hisz nem oly terhes és fáradságos most már, mert oda visz­i haza felé. Vхachtel Károly, Salvini Tamás: Szélmalom a rónán. Magyarország és a Nagyvilág. 233

Next