Magyarország és a Nagyvilág, 1877 (13. évfolyam, 1-25. szám)
1877-04-15 / 15. szám
15. Számv estve a kocsikban levő lámpások, úgy szintén a kocsikon kívül alkalmazott jelző lámpások a lámpáskezelő, vagy ha ilyen jelen nem volna, a kenő által meggyújtassanak stb. A legnagyobb lélekjelenlétre azonban akkor van szüksége, midőn a személyszállító vonatnak menete két állomás között véletlenül megakad vagy valamely szerencsétlenség fordul elő. Az utasok megnyugtatása, a késedelem vagy megállás okainak közhírré tétele; ha a vonatnak a pályán meg kell állania, ennek mint forgalmi akadálynak mindkét irányban leendő jelzése mind az ő tisztébe vág. Ha pedig szerencsétlenség történt, a vonatot kísérő egész személyzetnek kötelessége megtenni mindent, ami a sebesültek segélynyújtására, könnyebbségére szolgál; a főkalauz még a segélymozdony megérkezte előtt elrendeli,hogy a segédszerek mihamarább megszereztessenek, a mentőszekrény, melyet minden vonat magával hord, a helyszínére hozassék, a pályaorvosok segítségül hivassanak — szóval, az egész személyzetet lankadatlan munkára serkenti. S midőn hosszú, fáradságos út befutásával végre a rendeltetési állomásra ért, az utasnak kiszállása alkalmával segédkezésére voltak, a podgyász kiadása, a csatlakozó pályák menetrende s több efféle tárgyban hozzája intézett kérdésre megadta a készséges felvilágosítást, a kocsikat megvizsgálta, s a netán ott lett tárgyakat a kiadó hivatalba beadta — ahol minden talált s átadott tárgy az e czélból ott fennálló könyvbe beiktattatik, a hely, hol, s az idő, mikor ama tárgyat találták, a találónak aláírása mellett följegyeztetik; — midőn már minden utas elhagyta a pályaudvart, akkor hagyhatja csak ő is oda a vonatot, hogy nyugalomra hajtsa fejét huszonnégy órai fáradságos munka után ... de nem kedves családja körében , hanem sokszor száz meg száz mértföldre tőle, a vonatkísérő személyzet részére épített kaszárnyának egyszerű szalmazsuppal vetett kemény padjára. De a kemény padokon is édesen esik ily fáradság után a jótevő álom, mely föltárja előtte ama kis szoba ajtaját, melyben a fiatal nő s az apró gyermekek örvendező raja ugrálta körül nem rég a számtalan gyertya fényében úszó karácsonyfát, melyet ő nem láthatott , mert ugyanakkor ott ült csikorgó fagyban vagy velőt átható sürü ködben szellős kakasülőjén s gondolt vissza kedveseire, kiket, hogy becsülettel eltarthasson, megteszi szívesen pár órai álom után a vasútnak e vaskatonája ugyanazon huszonnégy órai terhes utat. De hisz nem oly terhes és fáradságos most már, mert oda viszi haza felé. Vхachtel Károly, Salvini Tamás: Szélmalom a rónán. Magyarország és a Nagyvilág. 233