Magyarország és a Nagyvilág, 1877 (13. évfolyam, 1-25. szám)

1877-04-22 / 16. szám

­.6. Szám. Aurélt például azzal boszantgatta, hogy épen neki, aki annyira szerette a pezsgőt, vékonyan öntött a poharába. Megtette volna azt Kecskeméthy, hogy maga is tölt magának — de a gróf, mintha szóra­kozott volna, a kezét mindig rajta tartotta az üve­gen, amin aztán nagyokat tudott nevetni a távozó után, így járt Danielik püspök is vele. A gróf voltaképen baszankodott rajok. Az ember, mondá, jó kedvében megiszik egy-két pohár pezsgőt, de nem issza, hogy a szomját oltsa vele. De azt, hogy mikor jó a pezsgő, Széchenyi­nél alaposabban tudta Aurél. Nem volt ő gour­mand, ami alatt a franczia falánkot ért; de gour­met, finom evő, ínyének idegszálai, nyelvének pa­pillái ki voltak művelve, mint egy jeles hegedűs ujjai. Sőt szaglása is a legérzékenyebb volt, noha mint Brillat Salvarin, az ő szellemes példányképe, nem tudta is illatáról megkülönböztetni a nor­mandiai fekete gyökeret a provenceitől, amire tán csak alkalma hiányzott. Mint az író művészete is nem abban válik meg miről, de abban mikép­­r: ő sem vallotta azért jónak a falatot, mert ritka és drága. Élvezte ő a bablevest is — de aztán meg­kívánta, hogy igazán bableves legyen. Ezen kiváló epikum­ tulajdonainál fogva annál feltűnőbb volt, hogy a szivart — a legjobb havannákkal élt — szo­pókából szítta. A szopóka pedig olyan, hogy míg belőle a rövid krajczáros elszíható, mert szennyét, bűzét a cső ott fogja részben, a nemes dohánynak meg izét, illatát fogja el s a prózai füstnél egyéb nem ömlik belőle. De a szopóka inkább óvatosság volt nála, valamint hogy még nagyobb mértékben őrizte egészségét, mint a hogy kedvezett érzékeinek. Eszén járt ő mindig s egy-egy succulens lakozás után böjtre szorította testét, melyet a legkülönbféle gyakorlatok által folyton edzett. Amily méltatója volt a főzésben kiváló gazdasszonynak, és oly ke­gyetlen volt a fiatal »zöld« menyecskék iránt. Tu­dok rá esetet magam is. Egy új, alig megrakott fészek első vacsoráján ő is jelen volt. Premierének­­ eléggé sikerült az előadás, a gyermek­asszonyka szinte repesett örömében, hogy szerény kísérlete a nagy tekintély előtt nem vallott szégyent, aminek gondolatától is nyugtalan álmai voltak a megelőző­­ héten. Midőn egyszer csak behozzák a csemegét s közte egy éktelen sajtdarabot, amely elég volt volna tíz napszámosnak. Aurél feddőleg fordult a remegő teremtéshez s atyai szigorral magyarázta neki, hogy a sajt nem étel, hanem csak fűszer. Nem átallotta kimenni a konyhába sem, hogy a szüksé­­­­ges hűtések és fortyantások körül jó tanácsával­­ szolgáljon. Hibáztatta a kés tompaságát s megrótta a fölületesen megöntözött salátát. Megfizethetet­len mentora volt ő az uj háztartásnak. Magától értetik, hogy az ő ebédjei és vacsorái minta­­»leistungok« voltak. Hogy Bécsben érezte magát legjobban, azt­­ európai dispozitióinak kell betudni. A nagyobb civi­­l k­salló vonzotta őt. Ehez járult, hogy hosszabb tar­tózkodása alatt számos viszonya szövődött előkelő és­­ kitűnő emberekkel, kedves családokkal, amelyektől elszakadnia nehezére vált. De a magyar csak ki­­bújt belőle. Hogy egyszer gersthofi nyaralójában­­ látogattam meg: előszólitotta apró gyermekeit és ezek ..................adva parolát és »pácsit.« Üdvözölték bennem az uj magyar »pádzsit.» * Mert bizony még gyarlócska volt a kicsi nemzedék magyarsága. A győri dada épen akkoriban került­­ a házhoz. De nemsokára olyan magyar baba vált mindegyikből, hogy bizony fülnek és szívnek egy­­iránt jólesett. Ugyanazon év őszén a városban látogattam meg. Hogy beléptem hozzá, hatalmas nevetésben találtam. Kefe-levonatokat olvasott. A Bolond Miska naptárának első évei voltak. Magam is fö­löttébb mulatságosnak találtam. Egy részlet külö­nösen megnyerte tetszésemet. — Igazán jó ? kérdezé. — Nagyon! mondom én. — Ennek örülök, ez tőlem van. Hogy megír­hattam, jólesett bennem a magyar embernek ; de mint censor nem tűrhetem az ilyen »perversivus tendentiát.« És fogta magát és keresztülhúzta az egészet. De hová magyarabb lett nálunk a világ, annál kevésbé kellött neki. Nem hitt a kiegyezés tartós­ságában. Az új vívmányoktól megittasult nemzet­nek keserű ébredést jósolt. A nagy­zás, a magyar­nak azon ezredéves átka, hogy az jó időben »soha össze nem tartó, földrajzi fekvése, az ellene izgatott nemzetiségek s főleg ez utóbbi időben rája nehe­zült adósságok , a lelkiismeretlen adóbehajtás (amellyel nem kevésbé lelkiismeretlen adótagadása állott szemben), a bécsi katonai, udvari és politikai körök ellenséges hangulata, a bécsi sajtó által szét­fosztott magyar prestige, a szerencsétlen kölcsönök, egy esőtől ébredő, egy fagytól elhanyatló remény, az ország gyarapodásának időjáráshoz fűzött sorsa, a munkakerülés, pazarság, s a választási hadjára­tok által megmételyezett nép, a megye és kormány­felelősségi rendszer között ide-odaránczigált köz­­igazgatás és törvénykezés kuszasága stb., mind oly dolgok voltak az ő szemében, melyek maholnap le­döntik ez országot és nemzetet. • Bach-huszár volt ő is, de azon kevesek egyike, kik a nem a szélső­bal torlasz-politikájához csatlakoztak, hanem a con­­servativ párthoz szítottak. Ha általán föllábadhat még ez ország, azt szerinte csak a »régi urak« ál­líthatják talpra. Írói működésének, mint kiválólag politikainak méltatása, nem tartozhatik e rovatba, melybe csak apró visszaemlékezéseimet rakom le oly fér­fiúról, kivel sok jó és szép órát éltem át egy csak­nem huszonegyéves viszony alatt. De tartozom a fényes tárczaizónak a föltétlen csodálat adójával. Erős gúnyja, vidám elméssége s a pajkos fodrokból néha fölmerülő drága gyöngye a mélyebb érzésnek, a természeti szépségek inkább éles megfigyelése mint festői rajza, kitűnő helyet adnak neki a ma­gyar szépirodalomban is, bár munkájának sohasem vallotta magát, valamint hogy nem is volt neki mé­lyebb művészi hajlama. Ősin, takarosság s ízlés: ez volt czikkeiben mint magában. A szabatosság, a na­gyobb conceptio, a lendület hiányzik benne még ott is, ahol a szokottnál jobban neki melegszik. Nyelv­érzéke nem volt; a hosszas újságírói hadjáratban az ő irálya is elnémete­dett, mint annyi más íróé. Ze­nét, képzőművészetet conventióból élvezett, nem meggyőződésből. Mindig az ész volt benne fölül s szivének csak ritka esetben engedett uralmat fö­lötte. De ilyenkor annál megkapóbb volt hangjá­ban a szokatlan melegség s szép barna szemében a felcsillanó nemes tűz. Azok­ keserűsége is az életben annyi és akkora, hogy vidám világnéz­etét kilóditotta sarkából. Egy biztatón indult fia halála volt az első csapás, mely érte. Néhány év előtt felserdült lánya veszett oda s harmadéve neje, az ő legjobb barátja, észben s szeretetreméltóságban párja. Természetes, hogy ilyen férj oldalán inkább az értelem indult neki bő vi­rágzásnak. Mennyire kár, hogy kedélyének nem jutott ilyen sors! Neje halála mélyen megrendítette Aurélt. Köd ült homlokára, mely azóta el nem oszlott onnan. Közben úgy érze, hogy aczél izmai is lazul­nak ; egészsége megszenvedett. Lelkét váddlá érte, mely az utolsó veszteség óta nem birt szárnyra kapni többé. Uj környezetet, nagy szórakozást ke­resett s elment Amerikába, melyet aránylag rövid idő alatt keresztül-kasul bejárt. Mert kitűnő utazó volt. Ez is bele tartozott az ő sokféle talentumaiba. Midőn egyszer Styria hegyeiben találkozom vele, föltűnt előttem, hogy a csúcs felé indulva, sem elég meleg ruhája, sem élelmi­szere; mert azon magaslat még nem volt benne a Bädeckerben; előtte való évben maga »fe­dezte föl«, mint dicsekedve mondá s igy vezetőre nem volt szüksége; de arra sem volt kilátása,hogy ott födelet érjen, betevő falatot kapjon. Kérdé­semre, hogyan akar ott fent ily kurta módon bol­dogulni: leoldott a nyakából egy kis csomagot, melyet felöltőnek néztem, kifejtette előttem és bű­völt ki belőle egy egész háztartást, egymásba la­puló poharat, üveget, tányért, borszesz-lámpást, talán még abroszt is. Összesajtolt kenyér- és sódar­­szeletek, (tán sódar- és kenyér-essentia volt) meg hideg rántotta képezték a tetőn elkészítendő ebéd anyagát. S hogy ne gondoljam, hogy innivalóról nem gondoskodott: egy kis bádoglemezbe bökött bele, ami által az pohárkává mélyedt s megkötött övén egy láthatatlan csapot fordítva meg, a legjobb cog­­nacot kóstoltatá meg velem. Ami ezt az egész kész­letet magába rejté, szemre vékony de voltaké­pen melegtartó plaid volt, mely egy kis rázásra erdő gyanánt mereszté föl melegtartó szőrszálait. De ezer és ezer mértföldeken éjjel-nappal, melegben hidegben, maláriás laposokon s a Roc- Mountains fagyasztó fennsíkján vágtatni keresztül veszteg­ülésben, idegtépő folytonos rázás között, az ilyen nehéz munkától megválik a kőszikla is. Ehez járult, hogy Európába visszatérve, tán a szo­katlan fáradalmak utóhatása alatt, egyszerre csak hangját veszte. Aphoniájáról enyhébb éghajlat alatt keresett gyógyulást, de hasztalan. Hozzájárult ehez egy bécsi orvos kérlelhetetlen nyilatkozata, mely szerint semmi reménye ahoz, hogy torka va­laha kinyíljék. Meranban, hol utóbb tartózkodott, kimagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el. Kedden este magam is vártam a bécsi gyorsvonatot, me­lyen Kecskeméthy megérkezett. Gyorsan haladt el mellettem fia után.Lépése könnyű volt és biztos, kérdeztem javult-e gége-baja. — Keveset, suttogó. Látogass meg a héten. Servus! S eltűnt. Ez volt az életben utolsó találkozásom Kecs­keméthy Auréllal. Csütörtökön, halála hirére, oda­futottam. Agyához léptem s a lepedőt leemeltem róla. Ott feküdt szegény, hidegen, mereven, némán. Élte delén, ötvenkét évvel omlott össze e szívós test, aludt ki e világos elme. Tán épen most nyúj­totta volna nekünk egy nagy fájdalom által ma­­gasbra emelkedett lélek, egy nagy csalódás által megtermékenyült szellem magvasabb, nemesebb gyümölcseit. Sok czimborája volt, de kevés barátja. Én barátja voltam s elsiratom. p . Magyarország és a Nagyvilág. 251 (Salvini Tamás) diadalmasan foglal mind na­gyobb tért s hódit. Othello után a vadon fia, Hamlet s Corrado szerepében lépett föl a »morte civile« (polgári halál) czimü értéktelen darabban. Tekintve azt, hogy Shakespeare nem csak magasabban áll a többi színmű szerzőinél, de meg hogy a brit költő remekeit mindnyá­jan ismerjük s gyönyörködhetünk bennök az olasz nyelv leirása nélkül is : magától értetődik, hogy a shakespearei drámákat annyian nézik, ahányan csak beférnek abba a nagy házba. Hamletban ismét egy óriási alakításban lépett elénk Salvini, ki e szerepben is eltér minden elődjétő­l*

Next