Magyarország és a Nagyvilág, 1877 (13. évfolyam, 26-52. szám)
1877-07-01 / 26. szám
402 Egy virágról. — Junius 11. — IS hársvirág, kedvesem tépett Harmatos nyári reggelen A fáról, mely alatt oly gyakran Ült és csevegett én velem, Mikor alkony szállt a vidékre S tippenve ült a kis madár Puha fészkén, s harmatos kényben Ázott a festő rózsaszál. Mikor a csillag, lomb, virág, fa, Minden szerelmet esdve kért; Mikor a szív csordulva állott, S az epedő vágy czélhoz ért. Mikor a boldogság súlyától Reszketett a túltelt kebel S azt hittük, hogy a nyári jég is örömöt, kéjt, göynyört lehel. Ama virágos, kedves tájék Illatos kis szülötte te: Hová ragad vágyim sas szárnya Hová van szivem érzete ? Beszélj nekem elmúlt időkről, Ringasd el lelkem csendesen — Mondd el, mit súgott néked ajka Hogy leszakasztott én nekem. Hullt-e rád néhány égő könnye, Fáj-e a távollét neki ? Vagy ezt csupán az én elárvult, Elhagyott lelkem érezi. Fehér virág, miért remegsz úgy, Talán értetted szózatom, Mintha te is velem sohajtnál Vagy rokon véled bánatom ? S mintha vigasztaló szavakkal Bekötöznéd a mély sebet, Hallom az éjben halkan zsongni: »Gondol reád, nagyon szeret« — S mig szirmaidat észrevétlen Forró ajkimhoz értetem: Érzem, hogy nékem van a földön A legáldottabb kedvesem. Vay Sarolta. ELTÉVESZTETT UTAK. — Regény. — Irta: VÉRTESI ARNOLD. (Vége.) direktor ur mint drága kincset őrzi ezt az embert s bizonyos hódoló reverencziával viseltetik iránta. A gázsijával ugyan csak úgy adós marad, mint a többinek, hanem amit tiszteletben adózhatni a zseninek, azt szívesen lerója. Türelmes a geniális művész szeszélyei iránt is és csakugyan megtartja az első előadást Viharos úr részvéte nélkül. Viharos úr csak a színfalak mögül nézi. — Nos, nem dobog önnek a szive, mikor ezt a szép publikumot látja ? — szólítja meg vállára veregetve a direktor úr. A nagy vendéglő »terme,« ahonnan az asztalokat és az ivó palaczkokat kirakták az üres állás alá, jócskán megtelt közönséggel. — Ilyen publikumért aztán érdemes játszani. Mi? Szerencsés ember az a Pálmafi. Mily szép hölgykezek tapsolnak neki! — szól a direktor ur furfangos pillantással. Viharos ur nem felel. Viharos ur különben is kevésszavu szokott lenni s most épen igen komornak látszik. Bizonyosan megbánta már, hogy nem akart játszani. Karjait összefonva, mereven néz ki a színfalak közül s majd elnyeli szemeivel a publikumot, meg nem mocczan a helyéről, szakadatlan nézi. A direktor ur megelégedetten dörzsöli kezeit és mosolyog a háta mögött. Olykor-olykor előre hajol s magyarázgatja Viharos urnak, kik azok ott az első padokban. Mindjárt ott az első pad közepén az a kövér, vörös, álmosan pislogó úriember a méltóságos gróf Bihari Zoltán ; nagyon neki indult a hízásnak s olyan totyakos vén kinézése van, pedig még fiatal ember. A csinos, piros pozsgás, fiatal bamba soubrette-szinésznő, ki ép akkor lép ki a kulisszák közül a színpadra, fél-füllel meghallja, mit beszél az igazgató s nagyon fintorgatja pisze orrocskáját, mikor a méltóságos grófot meglátja. Hát ez az a hires gavallér? Na csak tartsa meg a primadonna az arany karpereczeit. Az igazgató azalatt folytatja Viharos urnak a magyarázgatást. Az a csodaszép asszony ott a méltóságos gróf mellett a neje. Azt mondják, már a harmincz év felé jár, de most is olyannak látszik, mintha alig volna tizenhat éves. Aki hat év előtt látta, nem talál most rajta hajszálnyi változást sem. E finom fehér arca változhatatlannak, mintegy megjegyzedettnek látszik. Tökéletesen olyan, mintha elefántcsontból volna kimetszve. Nincs azon semmi, de semmi egyéb kifejezés, csak unalom, végtelen unalom, úgy ül ott hidegen, mozdulatlan, nagy, tágra nyitott szemeivel mélán tekintve el a színpad fölött az üres levegőbe. Épen úgy, mint hat év előtt. A vidék aranyos ifjúsága ott foglal helyet körülte, szintén ép úgy mint hat év előtt s hasztalan fárasztja magát az udvarlásban, ép úgy mint hat év előtt. Ott láthatni Sólyomkeőy Palit, aki ugyan aggastyánnak is beillenék már, hanem erősen fűzi magát s mindenféle tortúrát elkövet magán, hogy megadja termetének a fiatal tourneret; aztán ott láthatni a czigányképü Konyáry Pistát, a ki azóta megházasodott, de elkergette a feleségét s most megint a régi czimborákkal jár mulatni; a mindig lompos Laczházy Bélát, vitorlavászon zubbonyban, nyakkendőjét elvesztette valahol; az elegáns, páratlan gonddal öltözködő Berár Jenőt s elválhatlan társát, Adámffy Károly grófot, ki még most is a barátja ruháit hordja és másokat, a kiket hat év előtt ismertünk, meg a kiket nem is ismertünk. Néhány gyermek ifjúvá nőtt azóta, néhány barna haj megőszült. A három Konyáry kisasszony is nagyon megöregedettnek látszik s most még csúnyábbak szegények. Egyikök sem ment még férjhez, hanem azt beszélik, hogy az uj tiszteletes, ki még nőtlen ember, egy idő óta gyakran jár a házhoz; a rosz nyelvek azonban azt mondják, hogy csak uszonnálni jár. Úgy látszik, Konyáryéknak nincs szerencséjük a papokkal. Viharos ur ez egész idő alatt egyetlen fejbicczentéssel sem felel az igazgató fecsegésére. Folyvást szótlan, mozdulatlan állott, keresztbe font karokkal s szemei oly csodálatos kifejezéssel járnak végig a közönségen, mintha mind ismerné Hosszú ideig komoran, nagyon komoran tapadnak e szemek az elefántcsont-képü szép grófné arczára s a direktor úr úgy véli, mintha kissé reszketni látná ezt az embert a színfalak mögött; hanem hát bolondság, képzelődés. Ugyan honnan ismerhetné Viharos úr a szép grófnőt? S ugyan már miért reszketne ? Nem is néz már oda, másfelé járnak szemei; úgy látszik, valakit keres. Meg is találja. Fiatal nő az, nem olyan csodaszépség mint a grófné, hanem igen kellemes, üde, nyájas arca. Az is a férje mellett ül s egy körülbelül három évesnek látszó kis fiút tart az ölében. A kis fiú minduntalan fészkelődik s anyjának nagy baja van vele, mig egyegy kis időre le tudja csöndesitni. A férj mosolyogva nézi őket s a nő másik oldalán egy öreg úr szintén mosolyogva nézi. És a színész is mosolyogva nézi a színfalak mögül e boldog családot, de valami szertelen bánatos, szomorú s mégis kiengesztelő van e földönfutó csavargó mosolyában. — Oh, azok a szolgabiróék, — magyarázza a direktor úr. — Ocsy Bálint járásbeli szolgabiró. A direktor úr mindenkit ismer, mindent tud, s csak úgy ömlik belőle a szó. Van neki itt egy derék fiatal úri barátja, kivel a múlt nyáron ismerkedett meg, az körülményesen értesiti őt mindenről. — Ha valamire szüksége lesz, Viharos úr, csak forduljon hozzá. Bejáratos sok előkelő úri házhoz. Azelőtt a Bihari Zoltán gróf gazdaságát vezette, hanem tudja Viharos ur, csinos gyerek, ő méltósága pedig, ámbár kitűnő gavallér, nagy ur, fejedelmi ur, de e részben nem dicsekedhetik a külső szépségnek szerfölötti mértékével... na egy szóval, a gróf féltékeny lett. . Hanem ez köztünk maradt titok legyen, Viharos úr . .. Nekem is csak becsületszóra mondta el a barátom .. . Tudja, ne szólj szájam, nem fáj fejem ... A grófné azt adta ürügyül, hogy a fiatalember iszik, azért nem tartja meg őt tovább szolgálatában . . . Na uram fia! hallott ön ilyet valaha . . . Azért mert barátság kedvéért megiszik egy pár pohárka bort vagy sligoviczát . .. különösen sligoviczát. Ha önnek valamire szüksége lesz, Viharos úr, csak kínálja meg pár pohárka sligoviczával . . . Nézze, ott van balra hátul. Csakugyan ott ágaskodott Sipliczki Tivadar barátunk. Koszul mehetett e sorsa, mert nagyon ütött-kopott volt szegény s igen lesoványodott az arcza. Ez időszerint nincs semmi rendes foglalkozása s csak az öreg jegyzőhöz járogat írni, hol félig-meddig könyörületből kap ebédet és vacsorát; hanem már ott is kifelé áll a szekere rudja, mert részeg fővel több kárt mint hasznot csinál s a beázó paraszt emberekre is ki-kicsalogat egy pár hatost. Ezt már persze nem a direktor úr mondta el, hanem az öreg jegyző, ki előadás után a nagy udvar végiben, ahol senki sem járt, sokáig beszélgetett Viharos úrral egyről-másról, de legtöbbet Ocsu Bálintékról. — Biz az a leány két évig várt még azután kedves öcsém-uramra. Hallottuk, hogy öcsémuram erre a pályára adta a fejét, — itt az öreg jegyző nagyot sóhajtott, — hanem a leány akkor is csak azt mondta a szüleinek, hogy ő az öcsémuram mátkája s megvárja, mig érte jön öcsém-uram és követni fogja oda is . .. Most a színész melléből szakadt föl nehéz, hörgő sóhaj. — Ne vegye a dolgot olyan nagyon szivére, édes öcsém-uram, — vigasztalta az öreg jegyző. — Elmúlt dolog s ha igaz is, hogy bizony nagyon sokat sirt szegény leány, hanem utoljára isten segítségével mégis minden jól végződött. Nem is vádolta soha öcsém-uramat és mikor az öreg tiszteletes meghalt s ugyan bizony rosszul folyt a sorsuk, akkor is várt öcsém-uramra. Pedig jól folyhatott volna a sorsa, férjhez mehetett volna, kérték Tibódról is a fiatal doktor, aki az elhalt öreg helyébe jött, meg a mezőkeresztesi pap is, meg azt is tudtuk, hogy a szolgabiró úr is kész volna megkéretni, mert mondott is olyanfélét. Hanem Erzsike állhatatosan várt. Várt, mig csak öcsém-uram azt a levelet nem irta nekem, hogy megházasodott s elvett egy maga pályájabeli leányt . . . Enyje no, a kedves öcsém-uram nejét nem is láttuk ma este . . . Magyarország és a Nagyvilág, 2*. Szám.