Magyarország és a Nagyvilág, 1877 (13. évfolyam, 26-52. szám)

1877-07-01 / 26. szám

402 Egy virágról. — Junius 11. — IS hársvirág, kedvesem tépett Harmatos nyári reggelen A fáról, mely alatt oly gyakran Ült és csevegett én velem, Mikor alkony szállt a vidékre S tippenve ült a kis madár Puha fészkén, s harmatos kényben Ázott a festő rózsaszál. Mikor a csillag, lomb, virág, fa, Minden szerelmet esdve kért; Mikor a szív csordulva állott, S az epedő vágy czélhoz ért. Mikor a boldogság súlyától Reszketett a túltelt kebel S azt hittük, hogy a nyári jég is örömöt, kéjt, göynyört lehel. Ama virágos, kedves tájék Illatos kis szülötte te: Hová ragad vágyim sas szárnya Hová van szivem érzete ? Beszélj nekem elmúlt időkről, Ringasd el lelkem csendesen — Mondd el, mit súgott néked ajka Hogy leszakasztott én nekem. Hullt-e rád néhány égő könnye, Fáj-e a távollét neki ? Vagy ezt csupán az én elárvult, Elhagyott lelkem érezi. Fehér virág, miért remegsz úgy, Talán értetted szózatom, Mintha te is velem sohajtnál Vagy rokon véled bánatom ? S mintha vigasztaló szavakkal Bekötöznéd a mély sebet, Hallom az éjben halkan zsongni: »Gondol reád, nagyon szeret« — S mig szirmaidat észrevétlen Forró ajkimhoz értetem: Érzem, hogy nékem van a földön A legáldottabb kedvesem. Vay Sarolta. ELTÉVESZTETT UTAK. — Regény. — Irta: VÉRTESI ARNOLD. (Vége.) direktor ur mint drága kincset őrzi ezt az embert s bizonyos hódoló reverencziá­­val viseltetik iránta. A gázsijával ugyan csak úgy adós marad, mint a többinek, hanem a­mit tiszteletben adózhatni a zseninek, azt szívesen lerója. Türelmes a geniális művész szeszélyei iránt is és csakugyan megtartja az első előadást Viharos úr részvéte nélkül. Viharos úr csak a színfalak mögül nézi. — Nos, nem dobog önnek a szive, mikor ezt a szép publikumot látja ? — szólítja meg vállára veregetve a direktor úr. A nagy vendéglő »terme,« a­honnan az asz­talokat és az ivó palaczkokat kirakták az üres ál­lás alá, jócskán megtelt közönséggel. — Ilyen publikumért aztán érdemes játszani. Mi? Szerencsés ember az a Pálmafi. Mily szép hölgykezek tapsolnak neki! — szól a direktor ur furfangos pillantással. Viharos ur nem felel. Viharos ur különben is kevésszavu szokott lenni s most épen igen ko­mornak látszik. Bizonyosan megbánta már, hogy nem akart játszani. Karjait összefonva, mereven néz ki a színfalak közül s majd elnyeli szemeivel a publikumot, meg nem mocczan a helyéről, szaka­datlan nézi. A direktor ur megelégedetten dörzsöli kezeit és mosolyog a háta mögött. Olykor-olykor előre hajol s magyarázgatja Viharos urnak, kik azok ott az első padokban. Mindjárt ott az első pad közepén az a kövér, vörös, álmosan pislogó úri­ember a méltóságos gróf Bihari Zoltán ; nagyon neki indult a hízásnak s olyan totyakos vén kinézése van, pedig még fia­tal ember. A csinos, piros pozsgás, fiatal bamba soub­­rette-szinésznő, ki ép akkor lép ki a kulisszák kö­zül a színpadra, fél-füllel meghallja, mit beszél az igazgató s nagyon fintorgatja pisze orrocskáját, mikor a méltóságos grófot meglátja. Hát ez az a hires gavallér? Na csak tartsa meg a primadonna az arany karpereczeit. Az igazgató azalatt folytatja Viharos urnak a magyarázgatást. Az a csodaszép asszony ott a méltóságos gróf mellett a neje. Azt mondják, már a harmincz év felé jár, de most is olyannak látszik, mintha alig volna tizenhat éves. A­ki hat év előtt látta, nem talál most rajta hajszálnyi változást sem. E finom fehér arca változhatatlannak, mintegy megjegy­ze­­dettnek látszik. Tökéletesen olyan, mintha elefánt­­csontból volna kimetszve. Nincs azon semmi, de semmi egyéb kifejezés, csak unalom, végtelen una­lom, úgy ül ott hidegen, mozdulatlan, nagy, tágra nyitott szemeivel mélán tekintve el a színpad fö­lött az üres levegőbe. Épen úgy, mint hat év előtt. A vidék aranyos ifjúsága ott foglal helyet körülte, szintén ép úgy mint hat év előtt s haszta­lan fárasztja magát az udvarlásban, ép úgy mint hat év előtt. Ott láthatni Sólyomkeőy Palit, a­ki ugyan aggastyánnak is beillenék már, hanem erő­sen fűzi magát s mindenféle tortúrát elkövet ma­gán, hogy megadja termetének a fiatal tourneret; aztán ott láthatni a czigányképü Konyáry Pistát, a ki azóta megházasodott, de elkergette a feleségét s most megint a régi czimborákkal jár mulatni; a min­dig lompos Laczházy Bélát, vitorlavászon zubbony­ban, nyakkendőjét elvesztette valahol; az elegáns, páratlan gonddal öltözködő Berár Jenőt s elválhat­­lan társát, Adámffy Károly grófot, ki még most is a barátja ruháit hordja és másokat, a kiket hat év előtt ismertünk, meg a kiket nem is ismertünk. Néhány gyermek ifjúvá nőtt azóta, néhány barna haj megőszült. A három Konyáry kisasszony is nagyon megöregedettnek látszik s most még csúnyábbak szegények. Egyikök sem ment még férjhez, hanem azt beszélik, hogy az uj tiszteletes, ki még nőtlen ember, egy idő óta gyakran jár a házhoz; a rosz nyelvek azonban azt mondják, hogy csak uszonnálni jár. Úgy látszik, Konyáryéknak nincs szerencséjük a papokkal. Viharos ur ez egész idő alatt egyetlen fejbic­­czentéssel sem felel az igazgató fecsegésére. Foly­vást szótlan, mozdulatlan áll­ott, keresztbe font karokkal s szemei oly csodálatos kifejezéssel jár­nak végig a közönségen, mintha mind ismerné­ Hosszú ideig komoran, nagyon komoran tapadnak e szemek az elefántcsont-képü szép grófné arczára s a direktor úr úgy véli, mintha kissé reszketni látná ezt az embert a színfalak mögött; hanem hát bolondság, képzelődés. Ugyan honnan ismerhetné Viharos úr a szép grófnőt? S ugyan már miért reszketne ? Nem is néz már oda, másfelé járnak szemei; úgy látszik, valakit keres. Meg is találja. Fiatal nő az, nem olyan csodaszépség mint a grófné, ha­nem igen kellemes, üde, nyájas arca. Az is a férje mellett ül s egy körülbelül három évesnek látszó kis fiút tart az ölében. A kis fiú minduntalan fész­­kelődik s anyjának nagy baja van vele, mig egy­­egy kis időre le tudja csöndesitni. A férj moso­lyogva nézi őket s a nő másik oldalán egy öreg úr szintén mosolyogva nézi. És a színész is moso­lyogva nézi a színfalak mögül e boldog családot, de valami szertelen bánatos, szomorú s mégis kien­gesztelő van e földönfutó csavargó mosolyában. — Oh, azok a szolgabiróék, — magyarázza a direktor úr. — Ocsy Bálint járásbeli szolgabiró. A direktor úr mindenkit ismer, mindent tud, s csak úgy ömlik belőle a szó. Van neki itt egy derék fiatal úri barátja, kivel a múlt nyáron ismer­kedett meg, az körülményesen értesiti őt min­denről. — Ha valamire szüksége lesz, Viharos úr, csak forduljon hozzá. Bejáratos sok előkelő úri házhoz. Azelőtt a Bihari Zoltán gróf gazdaságát vezette, hanem tudja Viharos ur, csinos gyerek, ő méltó­sága pedig, ámbár kitűnő gavallér, nagy ur, feje­delmi ur, de e részben nem dicsekedhetik a külső szépségnek szerfölötti mértékével... na egy szó­val, a gróf féltékeny lett. . Hanem ez köztünk ma­radt titok legyen, Viharos úr . .. Nekem is csak becsületszóra mondta el a barátom .. . Tudja, ne szólj szájam, nem fáj fejem ... A grófné azt adta ürügyül, hogy a fiatalember iszik, azért nem tartja meg őt tovább szolgálatában . . . Na uram fia! hallott ön ilyet valaha . . . Azért mert barátság kedvéért megiszik egy pár pohárka bort vagy sli­­goviczát . .. különösen sligoviczát. Ha önnek va­lamire szüksége lesz, Viharos úr, csak kínálja meg pár pohárka sligoviczával . . . Nézze, ott van balra hátul. Csakugyan ott ágaskodott Sipliczki Tivadar barátunk. Koszul mehetett e sorsa, mert nagyon ütött-kopott volt szegény s igen lesoványodott az arcza. Ez időszerint nincs semmi rendes foglalko­zása s csak az öreg jegyzőhöz járogat írni, hol fé­­lig-meddig könyörületből kap ebédet és vacsorát; hanem már ott is kifelé áll a szekere rudja, mert részeg fővel több kárt mint hasznot csinál s a be­­ázó paraszt emberekre is ki-kicsalogat egy pár hatost. Ezt már persze nem a direktor úr mondta el, hanem az öreg jegyző, ki előadás után a nagy ud­var végiben, a­hol senki sem járt, sokáig beszélge­tett Viharos úrral egyről-másról, de legtöbbet Ocsu Bálintékról. — Biz az a leány két évig várt még azután kedves öcsém-uramra. Hallottuk, hogy öcsém­­uram erre a pályára adta a fejét, — itt az öreg jegyző nagyot sóhajtott, — hanem a leány akkor is csak azt mondta a szüleinek, hogy ő az öcsém­­uram mátkája s megvárja, mig érte jön öcsém-uram és követni fogja oda is . .. Most a színész melléből szakadt föl nehéz, hörgő sóhaj. — Ne vegye a dolgot olyan nagyon szivére, édes öcsém-uram, — vigasztalta az öreg jegyző. — Elmúlt dolog s ha igaz is, hogy bizony nagyon­­ sokat sirt szegény leány, hanem utoljára isten se­gítségével mégis minden jól végződött. Nem is vádolta soha öcsém-uramat és mikor az öreg tisz­teletes meghalt s ugyan bizony rosszul folyt a sor­suk, akkor is várt öcsém-uramra. Pedig jól foly­hatott volna a sorsa, férjhez mehetett volna, kérték Tibódról is a fiatal doktor, a­ki az elhalt öreg helyébe jött, meg a mező­keresztesi pap is, meg azt is tudtuk, hogy a szolgabiró úr is kész volna megkéretni, mert mondott is olyanfélét. Ha­nem Erzsike állhatatosan várt. Várt, mig csak öcsém-uram azt a levelet nem irta nekem, hogy megházasodott s elvett egy maga pályájabeli le­ányt . . . Enyje no, a kedves öcsém-uram nejét nem is láttuk ma este . . . Magyarország és a Nagyvilág, 2*. Szám.

Next