Magyarország és a Nagyvilág, 1877 (13. évfolyam, 26-52. szám)

1877-12-23 / 51. szám

802 „Az utolsó esztendő“ czimen, mely a »Re­form« tárczájában jelent meg. Az ő írói tevékenységének súlypontja azonban nem ezekben, hanem színművei­ben van.­­ Első kísérlete e téren: a „Ma­gyar fiúk Bécsben“ már szinpadképes volt, s 1871-ben elő is adták a budapesti nem­zeti szinpadon, azóta pedig vidéken még folyton tartja magát. Ezután két kisebb­­ felvonásos vígjátékot írt „A kitűnő ven­dég“ és „Az utolsó néplét Pesten“ czím alatt. Mindkettő színre került és tetszett, de ál­landó hatást nem gyakorolt. Végre a „ Ví­zözön“- nel lépett föl, mely egy akadémiai pályázaton elismerésben részesült, s annak idejében sok port vert föl a hírlapokban. A népszínház megnyíltával nagy és sike­res tevékenységet fejtett ki Csepreghy, s egymásután láttuk tőle „Utazás a föld kö­rül“, „Vízözön“, „Utazás a holdba“, „Két­­ menyegző“, „Strogoff“ és végre a múlt hé­ten „Sárga csikó“ nagy hírre vergődött darabokat. Ez eredeti műveken kívül szá­mos átdolgozás és fordítás köszöni neki létrejöttét, így „Meluzina,“ „Lumpaczius,“ ..Botcsinálta doktor“ és még két franczia vígjáték, melyek eddig még nem kerültek szilire. Eredeti művei közül a költői szép­ségekben gazdag, de a nemzeti színház által visszautasított „Saul“ s a népszínház­ban közelebb szintehozandó ,,Perczes“ bo­hózat említendők. Összesen 16 színmű viseli eddig az ő nevét. Csepreghy az újabb magyar színmű­­­irodalom egyik leghivatottab művelője. Neve eddig kevésbbé volt ismeretes, mint megérdemelte, de ezt legfőkép kiváló sze­rénységének kell betudnunk; csendben érlelte meg azon tehetséget, mely most egyszerre kivillant, mint sokan vélhetik vá­ratlanul, — de a kik figyelemmel kisérték őt műveiben, már rég jogos várakozással és érdekkel tekintettek azon időpont felé, midőn az „Utazások“-ban oly kitűnőnek bizonyult scenirozó és humorista nagyobb művei fog fellépni. Ez a „Sárga csikó“-hím történt meg, s az elfogulatlan bírálók, kik az első gyarlóságokból kinézték a tehetsé­get, most teljesülni látták reményeiket. És­­ hisszük, hogy még fényesebben fogja iga­zolni a hozzá kötött várakozást. Csepreghy nem áll ugyan pályája kezdetén, mint leg­több bírálója, a­kik eddig nem figyeltek rá, — kegyes leereszkedéssel és fiatal te­hetségeknek osztogatni szokott biztatások­kal mondja,­­ azonban tetőpontját még­sem érte még el. A­kik ismerik az ő benne lakozó egészséges humort, gazdag feltaláló tehetségét, gondolatainak, eszméinek egy­szerű természetességét, a jelenetezésben valódi virtuozitását s kedélyének őserejét, számítanak oly időre, midőn a „Sárga csikó“ csak mint első lépés a fényes pályán fog emlittetni. — S ha ez idő elkövetkezik, fenntartjuk magunknak, hogy körülmé­nyesebben foglalkozzunk az élő magyar színműírók egyik legtehetségesebbjével. » É. L. Magyarország és a Nagyvilág. Karácsony estjén. ITt?? EDVESIMNEK lakja, kis családi fészek, ^^Csendes küszöbödre milyen félve lépek, Félve és habozva : Elfogott az öröm, nem merek belépni, Mintha tiltva volna. Pedig ott nemi engem oly szívesen látnak, Szívesen adnak helyt minden jó barátnak. — Mégse jó lesz az­tán . . . Nem megyek be még most, — majd ha keblem tágul, Majd bemegyek aztán. Az ablak világa mosolyog elébem, Mintha h­ivna: jer be, reád várnak épen . . . Nem megyek be — itten. Az ablakon által, jobban esik nékem Leskelődni, mint benn. Nagy ünnep van itt most — szent karácsony estje. Nagy örömre virradt e család ma estve . . . Nem zavarom őket. Mulassanak szépen, M­a magános öröm Nem szeret vendéget. Ott állnak sorban a kigyult asztal körül, Egyik tagja szemet, szemből könyet törül, Öröm édes könnyét, Szeretet, bizalom, megtestesült hűség Kristály-tiszta gyöngyét. Ujjong az apró had, nevet a kis terem . . . Dejszen szép álmukból mégis csak fölverem. Ez örömhöz nékem fogom szintén vagyon — legalább ajtónál A családi képen. Kemény Károly. A’ HIDEG VIZ M­INDENT MEGGYÓGYÍT. — Elbeszélés. — Irta : FI©-vá,és Fái. (Vége.) jo­ boLDOG álmokban, felejtkezve a’ világról ’s ön­magáról pihent hosszas bolyongás után Cornél egy terebély bikk százados tövében, távol a’ kerttől és forrásoktól, hová a vendégek közül ritka ’s csak elvétve szokott jutni. Előtte kincsei, a’ selyem kötető könyv ’s a’ hófehér kendő — térfoltok a zöld pázsiton — heverének, kedves képeket varázsolva birtokosuk elé, egyedüli eldeletül, való helyett, mely eddig még mindig sö­tét korúban környezé lelkét. Ábrándjaiból egy gyenge érintés költé­ föl, mellyet vállain érte. Örsei ur volt, ki barátságos mosolylyal üdvözlé a’ tréfásan szökevénynek nevezett kalandort, haza­menésre intve őt, mert az est közelgetett. Cornél egyenesen a’ lúgosban látott hölgyekről kérdezős­ködött, ’s válaszul kapá, hogy az asszony egy tiszt­­tartóné, leányával, ki a hideg fürdő használatáért van itt. ,Tiszttartóné ?‘ gondolá megütközve magá­ban Cornél ’s az a’ drága zsebkönyv, ’s azon finom himzetű kendő —? — de ám legyen, mért ne le­hetne egyik tisztartóné jobb módú, finomabb íz­lésű, mint a’másik? — ’S most Örsei úr fag­gató őt, mint ijeszthető ugy­el a’ hölgyeket előbb, ’a lugasban ? Cornél még csak most eszmélhető tisz­tán vissza a’ történtekre ’s meg nem fogható mi lehetett oka ama lármás összefutásnak. Örsei úr akadozott, a’ valót megmondani átallá, mert ha a’ vád hamis, úgy vendégét vele megbántja; ha igaz, úgy csak ingerli. ’S igy a’ meglepetést, az ismeret­lenül rögtön betekintést a’ homályos lugasba — próbálgatá okul adni, s’ evvel Cornél körül-belől meg is elégedett; de mint mondá, most neki helyre kell hozni a’ hibát, ’s­ szállásán a’ tisztelt asszony­ságot megkövetni. Örsei úr megszeppent. Egy második látogatás, kivált annyi mendemonda után olly nyavalyát hozhatna a’ lázzadt idegzetű nőre, mellyet egész bakonyság minden forrásainak vize el nem olthat; azért le akará beszélni Cornélt . II. C­ornél el volt tökélve, ma még a’ tiszttar- s tónét fölkeresni ’s Örsei ur félénkebb és udva­­ribb volt hogysem tovább ellenkezett volna, any­­nyival inkább, mivel vendégében egyszersmind nagy urat is tisztelt; abban mindazáltal meg­­j­egyeztek, hogy ő is vele mehessen a’ szokatlan látogatásra. A’ tiszttartóné leányával volt a’ szobában ’s némi zavarodást nem titkolhata e’ vá­ratlan tisztelkedésen, kivált, mert már az idő is egy kicsit későcskén volt. Cornél ál­néven mintegy felvidéki közbirtokos mutattaték­ be ’s elég szeren­cséjére, a’ homályos szobában a’ mai délután ve­szedelmes hősének meg nem ismertetők. — A’ tiszttartóné tán beszéd szűkében a’ lugasi eseményt hozá épen elő ’s elmondó mikép őket ott egy bo­lond fürdő vendég majd halálra ijeszté ’s egyszers­­s mind Örsei urat korholni kezdé; mért az ollyas beteget csukva nem tartja? Örsei parázson ült, makogott valamit minden egybehangzás nélkül, mi inkább benne gyanítatható most egy észsze­gényt ; de cseléd jött értte, ’s zavarodásában nem is eszmélve arra, mint ijesztheti el Cornél újra a’ nőket ha gyertya-világnál rá ismerhetnek — távo­zott, nagyokat lélekzve szabadultában a’ széles udvaron. — Cornél elborzadt a’ hallottakra. Egy rettenetes világosság kezdett derülni agyában. Ötét hát a’ fürdő-vendégek bolondnak tartják, kit zárva kellene tartani? e’ gondolat irtózato­san rázá föl álmaiból s még irtózatosb­­ön lel­kének, rögtön átlátása testvére gyalázatos tervé­nek, ki őt ez által első szülötti birtokaitól akarta megfosztani. Ez egy történetes intés / elég volt el- s lebbenteni a’ fátyolt önviszonyairól. Érezte mikép­­­ő lélekben és testben ép ’s ez bizodalmát ada ön­magához. Egy, gáládul letiport jogok védőjének méltóságát öltve magára­­ kelt föl székéről, még mindig szótalanul midőn a’ gyertyát behozák.­­Asszonyom ! — igy kezdé megelőzve a tiszt­­tartóné ráismerését — a’ bolond, kiről szót tett, kit becsukatni akarna ’s ki ma akartalanul olly ijedséget és zavart okozott a’ kertben — én va­gyok. Ha ezt tudom, semmi esetre sem itt, sem a’ lugasban, sem emberi szemek előtt általában meg nem jelentem volna, mig e’ felőlemi balvélemény-­­ nek igen könnyen és rövid úton véget nem vetek. 51. Szám. föltételéről: „Igen, de nekem okvetlenül mennem kell hozzájuk — vitatá tüzesen Cornél — a’ kis­asszonynak ott hagyott könyve ’s kendője is nálam van, miket mint idegen javakat magamnál nem tarthatok—? „Én leszek ollyan bátor—“ ,Személyesen akarom, magamnak kell azokat birtokosnéjuk kezébe letennem —P erősité Cornél. „Igen de az az asszonyság olly kényes, illy későn nem is fogadna látogatást.“ ,Mit ? egy tiszttartóné mindenkor szerencsés lehet házánál láthatni—­ mond némi büszkeséggel Cornél, nem annyira büszkeségből tán, mint hogy Örsei ellenvetéseinek gátat vessen. „Ez mind igaz — folytató szorongva Örsei úr — de mégis, a tiszttartóné is sokféle, egyik finyásabb mint a’ másik, — és ők korán is szoknak feküdni.“ ,Ezt megfogjuk előbb tudni; de több ellenve­tés aztán ne legyen. Hallja az ur ? — ’s itt gal­lérjánál fogva megállító társát Cornél — hallja az ur, én ma egy kincset leltem, mellynek birtoka nélkül földi üdv nem gondolható, ’s az ur az ehhez jutást akarná gátolni? — Azt előre jelentem, hogy értté kész vagyok megküzdeni minden aka­­dálylyal ’s mit csak erő és ész, fegyver és csel te­het — elkövetek mindent annak megnyerésére. Most ért az ur — vezessen engem a’ tisztartó­­néhoz;‘ Ö­rsei úr elrettent ezeknek hallására. A’ be­szédet, mellyet nem érte, őrjöngésnek tartá, az erdő derekasan homályosult, ’s ő egyedül egy emberrel, ki most rajta igazolhatja a’ felőle terjedt közvéle­ményt. Ez Örsei urat felette szorongató ’s pilla­natra nem tudá szóljon-e és hogyan? ellenkez­zék-e vagy engedjen? Ha enged, el kell őt vezetnie a’ tiszttartónéhoz; ha ellenkezik, fölingerli maga ellen az őrjöngőt ’s itt az erdőben segítsége nincs! „Igen igen — ugy van —!“ rebegé végre, ’s lépteit kettőztetve sietett, hogy csak emberei közé jusson, kik közt bátorságban lehessen különös ven­dége ellen, kivel mint látja — tréfálni csakugyan nem lehet.

Next