Magyarország és a Nagyvilág, 1878 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1878-04-07 / 14. szám

216 szag érzett ismét Európában, itt is, ott is fegyverkeztek. A porosz nem akarta engedni Szászországot, Constantin nagyherczeg, az orosz sereg fővezére, dühös kiáltványban hirdette jogait. Ausztria hadilábra állította seregeit, a francziának is megengedték, hogy újra fegyvert ragadhasson , Belgiumba angol csapatok özönlöttek be. Ekkor aztán mégis megszületett a hármas szövetség, az északi hatalmak nagy nehezen kibékültek. Szászország , bár megcsonkítva, megtarthatta egy időre királyi koronáját. Fogas kérdés volt még Olaszhon szétdarabolása, e jó konczon szerettek volna osztozkodni, de az ügy nem volt valami sietős, ráértek a mellett eleget tánczolni, örültek is a bécsi körök. Egyszer csak márczius 7-én kire futamodott Bécsben, hogy Napoleon, odahagyta Elbát. Nosza a kongresszus is fölbomlott s utolsó füstje a Waterlooi ütközetben párolgott el, mire aztán Párisban új alkudozásokra léptek. Mielőtt Francziaország a hadikárpótlást teljesen leróhatta s e szerencsétlen ország még nem volt mindenütt megszállva, Aix-la-Chapelleben ült össze a békegyártó kongresszus 1818 őszén. A kicsiny városkában megjelent Metternich, Hardenberg, Humboldt, Canning, Wellington s több más államférfi. Francziaország részéről Richelieu herczeg volt kiküldve, ezeken kívül meghívták Rothschildet is, hogy a pénzügyeket vele intézzék el, lekötve zálogul az elfoglalt franczia területet. Az itteni kongresszus mindenek előtt azon fontos megállapodásra jutott, hogy a forradalmi eszméket kell csírájukban megfojtani, nehogy valaha ismét életre keljenek. Francziaországban újra a béke hófehér lobogója lengett, hogy az tizenkét év múlva, daczára minden kongresszusnak, ismét a rongykereskedő kosarába vándoroljon. A részrehajlatlan történész szerint ez a kongresszus nem járt el bölcsen. A győzelmes uralkodók minden áron a békét akarták megszilárdítani, de ugyanakkor békét vertek a nemzetek lábaira, mely lassan kint rozsdásodva hullott alá, hiába kovácsolgatták, hogy erősebben szorítson; kongresszus és kongresszus ült össze óhajtott siker nélkül. Karlsbadban 1819-ben tartottak kongresszust, hol a föld urai a fölött tanácskoztak, miként lehetne nyakát szegni a szabad sajtónak, mely elég vakmerő volt figyelmeztetni az alattvalókat, hogy mily semmibe sem veszik a német fejedelmek amaz ígéreteket, miket szorultság idején a nemzetek boldogulásának előmozdítására oly fennhangon hirdettek. Kimondatott határozatilag, hogy a demokratikus eszmék és elvek agyontiprandók. Mindhiába, egyik láncszem a másik után pattant szét; újból kongresszus tartatott Troppauban, hogy mi módon lennének megfékezhetők a szabadság után epedező olaszok és spanyolok. E császári kongreszust Sándor czár indítványozta, s ez szolgál alapjául az úgynevezett szent szövetségnek. Anglia a koronás fákkal ezúttal nem dugta össze fejét. Elhatároztatott, hogy a nápolyi királyt, ki ellen népe föllázadni merészelt, visszahelyezik trónjára, habár idegen csapatok bevonulásával kellene is helyreállítani a törvényes rendet. Anglia dicséretére legyen mondva, ez a segédkezést határozottan visszautasította, kimondván, hogy az ilyen intézkedés az ország alapelveivel ellenkezik. A láncszemek 1822-ben még gyorsabban pattantak el. A spanyol felkelők győzelmei, a szabad eszmék gyors terjedése, a népképviselet eszméjének hangoztatása félelemmel tölte el azokat, kiknek az ily szabad mozgalom sehogy sem volt inyökre. Meg kell adnunk, hogy a félelem rendkívüli erélyt s kegyetlenséget idézett elő bennük! Verona volt kitűzve a kongresszus székhelyéül. Anglia részéről Wellington herczeg volt a felhatalmazott, Francziaországot a híres Chateaubriand képviselte ; igen természetes, hogy Metternich herczeg sem maradhatott el, sőt ő volt a főszakács. Wellington herczeg kimondatni kívánta a rabszolgakereskedés korlátozását s a dél-amerikai államok függetlenségét, mivel azok épen akkortájban szakadtak el Spanyolországtól. Ausztria, Orosz- és Poroszország ez ellen tiltakozott s egyhangúlag követelték, hogy a »nagy hatalmak« verjék le a spanyol forradalmat, de Wellington herczeg határozottan ellenezve az idegen beavatkozást, sőt XVIII. Lajos teljhatalmazotta is mellette szavazott, mert már akkor Francziaországban is szították a forradalom szikráit. Mikor Wellington hazafelé indult Veronából, útjába ejtette Párist s a' királylyal hosszasabban értekezvén, kivitte azt, hogy a veronai kongresszus megállapodását siker nem koronázhatta, de csak egy időre, mert a gyönge király engedett Chateaubriand unszolásának, a Bourbonok trónját franczia szuronyok segélyével ismét megtámogatták, de ugyanekkor széttéptek valamennyi kongresszus-határozatot, jegyzőkönyvet, s 1848-ig tartott kongresszusok mit sem lendítettek a közjóléti béke szilárdításán. Azóta is egymást érik a kongresszusok és konferencziák. 1853-ban a bécsi kongresszus szülte a krimiai háborút; az 1856-ban tartott párisi kongreszszus ünnepélyes kötelezettséggel állapította meg a Fekete-tengeren való hajózás s a török birodalom területi épségének fontos ügyét. A kongresszus megállapodását aláírták, megpecsételték, a kötelezettségek megtartását csaknem esküvel szentesítették, és mindez csak a papiroson maradt, a gyakorlat s az orosz szurony mint kártyavárat döntötte fel s öntötte le aztán piros vérrel. 1850-ben s aztán 1863-ban a német államok is tartottak holmi kongreszszusfélét Frankfurtban. Poroszország még akkor nem számított Szadovára. Napóleon 1863-ban s 1867-ben Európa fejedelmeit kongresszusra akarta csalogatni, de abból semmi sem lett — haszna azonban csak annyi volt, mint azoknak, mikről említést tettünk. Most is vajúdik egy kongresszus, — hol lesz, mikor lesz, s mi leend eredménye, nem tudjuk, de az előzményekből ítélve, nem igen sok jót várunk ettől sem. (A politikai események azóta, hogy e czikk írásába kezdtem, megbuktatták a kongresszus eszméjét. ). T. K. Szigligetiné-Pálmay Ilka mint Serpolette. A »Gornevillei harangok«-ba,n. Planquette, a »Gornevillei harangok« szerzője. Magyarország és a Nagyvilág, 14. Szám.