Magyarország és a Nagyvilág, 1878 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1878-06-16 / 24. szám

24. Svam­ tokratikus kimértséggel fogadta az öreg Kom­­polthy Lőrincz s a­mint neje arczára tekintett Gyula, csaknem teljesen a nagyapa arczát látta visszatükröződni azon, ugyanazokat a hideg, szo­morú, büszke vonásokat. Ha talán őszintén el akart volna is mondani mindent nejének, mint az útközben néhányszor megfordult elméjében, most már nem szólhatott. Hallgatott s komoran nézte, mint tágul az úr nap­­ról-napra közte és neje közt. Olykor megvillan fejében a gondolat: — Nem egymáshoz valók voltunk. És mindegyre gyakrabban megvillan, úgy érzi, mintha e házasság megbénította volna szellemét, lenyűgözte volna akaratának ere­jét, mintha kiegyeztethetlen különbség volna közte és ez arisztokrata család közt, örök dissonantia, melynek előbb-utóbb ki kell törnie. Nejének büszke, hideg visszavonultságában már látja jelét a bekövetkező zivatarnak. Kémlelve nézi a szemeiben meg-megvillanó sötét lángot. Eszébe jut ama viharos jelenet a gesztenyefasorban, midőn Lenke megtudta, hogy a­kit szeret, az csak egy szegény nevelő. Mily rette­netes volt a szenvedélyes lélek kitörése akkor! E jelenet emléke megrázkódtatja a férj szi­vét. Elfelejti, a mi azután következett, a szenvedé­lyes forró szerelem annyi bizonyítékát s csak arra az egy jelenetre emlékszik, az lebeg most szünte­len előtte s hevesen kérdezgeti magában: — Engem szeretett-e vagy csak azt az álom­képet, melyet alkotott magának ? Azt a képzelet­beli herczeget, azt a rejtelmes idegent ? A boldogabb napokban sokszor nevettek ezen, mikor Lenke elmondta. — Oh, dehogy! hát herczegnek hittél en­gem ? — kaczagott a férj, forró csókokat nyomva szép ifjú neje nyakára. Ki haragudnék azért, ha herczegnek vélik ? De most más színben jelenik meg mindaz az ingerült férfi képzeletében. — Ha tudta volna, ki vagyok, soha sem szeretett volna, — mormogja magában. S érzi, hogy szégyentől pirul arcra és egy falánk tört szívébe. — Csalódáson alapult ez az egész szerelem, hogyan lehetett volna tartós ? "- gondolja magá­ban keserűn. És a­mint most újra átmegy a múlt emlékein, a tépelődő lélek szálanként fejti szét a koszorút, mely azokat az édes napokat övezi. Ridegen bonczolgat mindent, a­mi történt. Csak mámor volt, nem egyéb, pillanatnyi kábultság. A büszke leány szégyelt visszalépni; a férfinak, kinek beval­lotta szerelmét, nejévé kellett lennie. * — De az első pillanattól kezdve mélyen maga alatt állónak tartott engem, szégyell, rejte­getett, idegen földön akart marasztani. Fodor Gyula büszke lelkét csak még jobban elkeserítik azok az emlékek. Mindent sötét színben lát most. — Csak játék tárgya voltam neki, báb, enge­delmes rabszolga, kivel tetszése szerint rendelke­zik. A­mely pillanatban önállóságra törekedtem, a­mint kisiklottam szeszélyeinek kormánypálczája alól, idegen lettem szivének. A mámor elszállt, nem úszunk már rózsás ködben, a büszke ariszto­krata nő áll a parvenüvel szemközt. Egy panaszos szó sem hangzik soha arról a kevély ajkról s még pillantása sem árulja el, hogy fáj neki valami, senki sem olvashatja a szép fiatal nő arczán, a­mi lelkében dúl, senki, még férje sem. Külsőleg úgy látszik, mintha mit sem változott volna az ifjú házaspár viszonya. Némi elhidegedést vesznek észre ugyan idegen szemek is köztük, de hiszen az természetes, gondolja magában mindenki, a mézes hetek nem tarthatnak örökké. . Fodor Gyula valamivel komorabbnak látszik ugyan mint azelőtt, gyakran félrevonul a társa­ságtól s könyveibe mélyed, de soha sem volt külö­nösen vidám, azelőtt sem igen szerette a társaságot, félrehúzódása nem nagyon tűnik föl. — Kissé nehézkesen mozgott mindig a salon­­ban — véli a báróné. A könyvek közt bizonyosan jobban helyén van s nem zavarják tanulmányaiban. Zarándy Elek ez időben épen külföldön utazik s Fodor Gyula csaknem egészen idegennek érzi magát e társa­ságban, csaknem egészen egyedül állónak e nagy kastélyban. Olykor karon fogja a fiút, ki hajdan növen­déke volt s félórát, egy órát sétál vele a kertben. A fiú bágyadt nagy fekete szemei csodálatos ragaszkodással függnek rajta s néha úgy látszik, mintha kérdezni akarna valamit, mintha csak arra várna, hogy Gyula fölbátorítsa, de Gyula nem szól s a fiú is hallgat. Nemsokára egészen egyedül marad Fodor Gyula. Ödön eltávozott nagyapjával a tengeri für­dőbe, a báróné és Lenke Szliácsra mennek. A férj elkíséri nejét, pár napig ott marad, aztán vissza­tér a nagy üres kastélyba, mely most igazán valami kolostorhoz látszik hasonlónak, komor, csöndes, homályos folyosóival. Tompán konganak a fiatal ember léptei a magányos, néma folyosón, mereven tekintenek le reá az ebédlőben az ősök kormos arczképei, mintha­­ megdöbbenve, bámulva néznék az idegent, ki leül s oda az asztalhoz s mint iz parancsol itt. S az ifjúnak úgy rémlik, mintha ő mogorva, feszes, élettelen képek napról napra merevebben tekintenének le reá, mintha gőgös, gúnyos pillan­tások szállnának feléje ama falakról s mintha e sápadt, elmosódott alakok ki akarnának lépni füs­tös arany kereteikből, hogy számon kérjék az idegentől: hol vannak őseid ? Néha daczosan emeli föl fejét Gyula s körül­hordozza szemeit ez arany sujtásos urakon s e fe­szes pánczélderékba szorított hölgyeken, mintha szembe akarna szállni velök. Úgy érzi, mintha ellenségek volnának mind ez élettelen képek ott a falon, engesztelhetlen ellenségek. Lázasan kel föl székéről s ajka mormog: — Hiába néztek le. Én, a szegény kisvárosi tanító fia, a jobbágyok unokája beültem ide ősi jószágotokba, bele házasodtam családotokba, pro­letár vér vegyül tiszta kék véretek közé . . . De egyszerre elhalnak ajkán a gúnyos szavak. Két átható nagy fekete szem néz le onnan egy képről, szomorúan, hidegen, méltóságosan, két csodálatos szem, melyeknek hideg, büszke pillan­tása mögött még egy másik pillantás látszik, mint valami fátyolon át, valami sötét, fenyegető, szenve­délyes, lázas pillantás. E perczben eszébe jutnak Lenke szemei. Ugyanazok a szemek ezek, ugyanaz a kifejezés az arc­án, ugyanazok a vonások. Lenke atyja néz le reá sötéten, fenyegetve. Valami ösztönszerű borzadást érez az ifjú. Soha még ily benyomást nem tett reá az öngyil­kos képe. Azok a sötét szemek mintegy megeleve­nedni látszanak. Elfordul, nem nézheti tovább. Az nap még izgatottabb mint máskor. Sem­mit sem bír csinálni, egy könyvet sem talál, mely le tudná kötni figyelmét; azok az ijesztő sötét szemek előtte lebegnek folyvást, mereven néznek reá a könyv sorai közül, a szoba szögletéből, a bokrok mögül a kertben. Menekülni szeretne előle, de nem tudja, hová. Azok a sötét szemek éjjel is ott villognak ágya fölött. Egy rettenetes gondolat szorítja össze­­ agyát. A lelki hajlamok is öröklődnek, mint a tes­tiek. Nincs-e már meg ama gyógyíthatlan melan­cholia magva Lenke lelkében is ? Valami szörnyű nyugtalanság zaklatja most Gyulát. Nem bír tovább itt maradni, nejét akarja látni. Nagy meglepetéssel fogadják Szliácson. Szil­­vásy Jenő s még néhányan az ismerősök közül kö­rülveszik őt, a­mint leszáll. Minden arczon valami gyászos kifejezés látszik. — Ah! talán értesültél már a szomorú esetről? Fodor Gyula reszket, a szó elhal ajkán, nem meri kérdezni: micsoda szomorú esetről ? — Ki hitte volna! — sopánkodik Szilvásy Jenő. — Ki hitte volna! — ismétli a többi. — Tegnap még oly nyugodtan beszélgetett velünk . . . — Gentleman volt az utolsó perczig. Ebből legalább megtudott annyit Fodor Gyula, hogy férfiról van szó. Szivének lázas dobo­gása szűnik, nagy, nehéz aggodalom gördül le lelkéről, nem remeg már. Kérdezősködni kezd s megtudja a gyászesetet A perfekt gentleman, Harsányi Tibor gróf, az éjjel agyonlőtte magát. — Ki gondolta volna ! Sokan gondolhatták volna ugyan, kik a per­fekt gentleman vagyoni viszonyait ismerték; de hiszen Harsányi Tibor gróf épen azon a ponton állt, hogy mindent rendezzen, dúsgazdag menyasz­­szony várt reá, leendő apósa már beszélt is a hitelezőkkel, mindent kiegyenlítettek volna s a nemes gróf folytathatta volna tovább a gavallér életet. Megfoghatatlan, hogy két héttel az esküvő előtt főbe lövi magát. — Nem neki való egybeköttetés lett volna, — vélik némelyek, — polgári család, valami kereske­dőféle és Harsányi Tibor gróf nagyon büszke volt. Mások azt hiszik, hogy szerencsétlen szerelem játszott közbe ... Szilvásy Jenő integet a fejével, hogy hallgas­sanak. Fodor Gyula észreveszi azt az integetést, különös gondolatok támadnak agyában s hevesen, boszosan siet föl neje lakására. Nem mintha gyanusitná Lenkét. Hogyan ?... az az együgyü Harsányi Tibor? . .. Nevetséges gondolat ... De mégis fölingerli őt az a suttogás. Bántja a Lenke szomorúsága is, az a mély levertség, mely nejének arczán tükröződik. — Nem értem, mit búsultok oly nagyon? — szólt ingerülten. — Egy hiábavaló ember tűnt el a föld színéről, ennyi az egész.­­ Abban a pillanatban megbánta ugyan a durva szavakat, de nem vonta vissza. A báróné elszörnyülkedve emelkedik föl félig a székről, Lenke megdöbbenve tekint férjére. Oly nyersnek, oly póriasnak látszik az e pillanatban, mialatt képzeletében egy másik férfi alakja tűnik föl, ki ott állt tegnap épen azon a helyen, finom, hallgatag, csöndesen mosolygó arczával, mit sem sejtetve ama borzasztó elhatározásból, melyet lel­kében hordott. Semmi szokatlan, semmi rendkívüli nem lát­szott arczán, semmi izgatottság, csak némi félénk habozás, midőn egy kis virágbokrétát nyújtott át Lenkének. — Elfogadja tőlem ? úgy látszott, mintha még mondani akarna valamit, de nem szólt, csak mosolygott s finom fekete bajuszát simogatta. Ott fekszik most is az asztalon a kis bokréta s ott fekszik nem messze tőle egy szép, nagy ko­szorú friss virágokból. Gyula nem kérdezi, kinek a számára készült az a koszorú ? Hiszen úgyis tudja. Magyarország és a Nagyvilág. 371

Next