Magyarország és a Nagyvilág, 1878 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1878-01-06 / 1. szám
2 Az öreg diván,sZEKÉNY bútor vagy kis szobában, Nem diszítsz fényes, büszke termet, S mégis, mégis, öreg dívány te, Lantomon im megénekellek. — Oh régen volt már, hogy öledben Rózát először átöleltem, S esküdtem néki hű szerelmet, Mely lobogva ölelni fogja, Mig ajkimon lesz a lehellet. Itten, ölednek édes enyhén Kaptam az első csókot tőle, Melynek melege, forrósága Gyermek szivembe lesugárza S férfi szivet érlelt belőle; Melynek melege, forrósága Lesugárzik a másvilágba, Midőn e földet elhagyandom, Szemfedőm hűvös éjjelén is Melengetve maroknyi hamvam. Csendes estéken ide dőlve Eresztgetek a jövendőbe Reményünk első szálait, A mely reménynek minden szálán — Makacs kezekkel ráfonódván — Szivünknek egy-egy vágya sírt. S ím, most is, annyi évek múlva, Öledben nyugszunk kettőn újra . Vidám beszéd foly ajkainkról És a beszédhez mindenik szócsókban, mosolyban születik. Beszéljük, mi lesz, mi lezajlott. — S te mindezt látod, mindezt hallod! . . Oh bed felette fájni is fog, Ha sorsunk tőled messze eldob, S bár hozzád annyi emlék köt le: El kell szakadnunk mindörökre! a műcsarnok is egyik legsikerültebb száma volt a tárlatnak. S hányan hányszor ültek ott a szellős népszínház derült páholyában, kényelmes karszékében, elragadtatással nézve a karcsú oszlopsorokat, az emeletek bájos övezetét, a számtalan részletet s az egésznek összhangját — s jó esetben csak feles számmal tudakolták azon műépitész nevét, ki e fényes, mosolygó múzsalakot teremté. Hát még, ha teljes mivoltában értené a szinpadi szerkezet csodáit, mily méltánylattal volna szerzője iránt! Magát az épületet már harmadéve közöttük sikerült rajzban s hátra volt azt is bemutatnunk, akinek fővárosunk ez új díszét köszönhetjük. De ez nem esett ám oly könnyen, mint ahogy azt a szíves olvasó egyelőre gondolja. Míg vannak, akik — sokszor szerkesztői fölszólítás nélkül is — nagy sietősen kínálják a sajtó által való megörökíttetés czéljából arczképüket és viselt dolgaik hosszú lajstromát: tulfelől sok idejébe, szorgalmazásába, s ha közvetlenül nem sikerül, kerülőkön folytatott sürgetésébe van a szerkesztőnek, míg a közönség elé szánt, többnyire tulszerény jelesnek fényképét sikerül megszerezni, így az összekötő vasútis a Margithíd, valamint az osztrák állam-vaspályának építészeinek még ez óráig is hasztalan kérjük fotográfiáját. Oka legtöbb esetben a szerénység, de — mirabili dictu! — sokszor a félelem is. A sajtó (értjük a budapesti német sajtó) alantasb iparosai, kik minden jelesnek, alig hogy fölmerült, már a sarkára hágnak, hogy vonásaikat lapjuk számára engedjék át a metszőnek, útját állják a komoly irányú és, önhittség nélkül mondhatjuk, a tisztességes magyar képesközlönynek, melyet a kritika nélkül való félénkség vagy undor amazok kétes vállalataival azonosnak tart s vonakodnak fotográfiájuk átadásával. Az „ iparos” szívósságának végre is sikerül az, amiről az önérzetes lapnak le kell mondania, ha gyanúnak nem akarja kitenni magát. Mert ez apró lapok, mint azelőtt a piszkolódásnak jártak revolverével, most a dicsőség revolverét szegezik rá azül föld azon jeleseire, kiknek szelleme és szorgalma hálára kötelezte le a magyar fővárost. El kellett mondanuk ezeket, hogy némileg mentekezésül szolgáljanak arra nézve, a népszínház és a műcsarnok megteremtőit, művük rajzának bemutatása után, miért annyi idővel vezetjük csak a magyar közönség elé ? S mosolyra fakadhat az olvasó, ha megtudja, hogy a népszínház építészének fényképét csak ravaszság által sikerült megszereznünk, míg a műcsarnok építészeit egyedül személyes baráti viszonynak köszönhetjük, melyben vele lapunk szerkesztője áll. Tehát, ha későn is, de nem elkésve tüntetjük föl a két jeles fiatal vonásait. E szóval »fiatal«, már azt is kifejeztük, hogy voltaképen, életrajzot az olvasó ezúttal nem várhat. Rövid, de máris fényes múltja van mind akettőnek ; működésük teljes nagy súlya azonban a jövőbe esik. Fefner Nándorra nézve, ha csak magyar születését nem említjük meg, és oly kevés adattal szolgálhatunk, mint Lang Adolfot illetőleg. Születtek (emez Prágában 1848. júniusában), Bécsben fejezték be műegyetemi tanulmányaikat s már az iskola padján vívott magasbra lelkük, Liccardsburg, van der Nüll híres építészek műtermeiben vet-ték föl az architektúra magasztos keresztségét, hogy nem sokára saját szárnyon emelkedjenek magasbra. Fellner a színház-építészetben specialitás. A bécsi »Stadttheater« s a »Komische Oper« (mely mind akettő félreismerhetetlen jeleit hordja magán a népszínházzal való vérszerinti rokonságnak) hirdetői e tüzetes talentumnak, melyet azóta több európai városban értékesített már. A régi, zárt, komoly vonalakat derült több hullámzásba hozta, s míg egyrészt aranyat és bíbort szomjaz, tulfelől a fakónak enyhítő árnyalatát keveri a harsogó, szenvedélyes színekbe. Lang a nemes olasz renaissance rajongó híve. S aki csak futólag látta is a műcsarnok homlokzatának nemes aranyait, zöngelmes vonalait, megérti azon sokat használt hasonlatot a »megfagyott zenéről.« F. J. Magyarország és a Nagyvilág. 1. Szám. Ha itt is, ott is megrongyolltál: Ki tudja, még rád milyen sors vár? Lehet, hogy durván hánynak, vetnek Egyik szeglettől más szegletnek, És benned múltunk meggyalázva : Kivetnek majd a zsibvásárra, Hol a szatócs nehány filléren Rongyaidért talán megvészen. Ki tudja , mint papír-lapocska, Rongyod nem jut még asztalomra; S pendítve régi lantomat: Nem írom épen rá utolsó Csöndes szerelmi dalomat?Stакав Ödön. --------------------■ ' FÉNYES HÁZASSÁG. Szegény a. magyar társa d.atilai életből. — Irta: VÉRTESI ARNOLD I. Az Aranyhegyi A. ur elhelyező intézete. ^PszÁArtALAN ember megy el mponként a király utczában az előtt a fényes ekete tábla előtt, mely egy uj ház kapuja föött függ s szép aranyos betűkkel, két nyelven, mint ahogy Magyarország fővárosában szokás, tudtul adja a járókelőknek, hogy itt az »Aranyhegyi A. elhelyező intézete — Plackungs-Anstalt - magán-hivatalnokok, gazdatisztek,tanítók, neveik, nevelőnők, társügynökök és mindenrendü ntfassabb alkalmazást keresők számára«. A számtalan arra elhalaló közül sok szem sováran tekint föl a szép aranys betűkre. Ej istenem ! annyi az alkalmazást kereső s azok a szép aranyos betűk oly hivogatóan intenek, mintha mondani akarnák: Oh! te szegény ember, a ki Pontiustól Pilátushoz látsz-fiísz, bekopogtatsz száz ajtón, ücsörögsz száz előszójában, pártfogást keresve, hogy valami kis hintásba bejuss, jöjj csak ide, itt mindent megtalálsz, pártfogást, hivatalt. S a szegény ember, aki nem lesz ellentállni a csábító aranyos betűknek, befordul a kapun és látja, hogy sok más szegény ember befordul azon a kapun, sok más szegényember megbámulja azt a második táblát a lépcső alján, épen úgy mint ő, fölmennek a lépcsőn épen így mint ő, megállnak a nagy szárnyas ajtó előtt az első emeleten, épen úgy mint ő. Csak bátran, édes baátom! Itt minden igazi arany , a táblák aranyosak az intézet főnökének neve Aranyhegyi s amire igér, azok is arany hegyek. Csak bátran. Itt nincs semmi ámítás. Egy nyájas, nagyon nyájas, nagyon tisztességes úriember megszorongatja kezetet, lefizeted az öt forint behratási díjat, aláírod a kötelezvényt, mely szerint első évi fizetésed húsz perczentjét tek. Aranyhegyi Adolf urnak lekötöd s lé,a nyugodt, a nyájas, tisztességes úriember mindent el fog követni, ha csak módjában áll, hogy valami alkalmazást kapj. Pedig módjában ál. Ismeretsége igen terjedelmes, befolyása igen nagy, mindenütt otthon van s ahol még talán sincs otthon, majd otthon lesz, tessék elhinni. Ha csak akkora nyílást lát valahol, mint a kisuram,keresztül fúrja magát rajta a kövér testével, hogy szinte bámulatos. S még bámulatosabb, ha igaz, amit rebesgetnek, hogy bizonyos intézetek vezérigazgatóit, bizonyos vasutak felügyelőit és több más tekintélyes, előkelő hitában lévő férfiakat mind a zsebében hordja. Én csak úgy mondom, ahogy hallottam, én nem votam jelen, mikor az előkelő, tekintélyes férfiak ostozkodtak a húsz perc menten s azt sem tudom, mit kaptak abból az előkelő, tekintélyes férfiak s mi maradt Aranyhegyi Ar-