Magyarország és a Nagyvilág, 1878 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1878-09-08 / 36. szám

56- ban, sem sebesültekben, sem pedig foglyokban nem szenvedtek veszteséget. Szapáry gróf 1869. ápril 23-án vezérőrnagy és a 20. hadtest dandárparancs­noka lett. 1874. októberben altábornagygyá és e hadosztály parancsnokává neveztetett ki. 1862. ápril 22én néhány nappal az önkéntes huszárok pa­rancsnokává lett kineveztetése után elvette Grünne gróf tábornoknak, a király főlovászmesterének má­sodik leányát, Máriát. Mai rajzaink másodika azon jelenetet ábrá­zolja, midőn monarchiánk lobogója először tűzetett ki Bosznia földjén. Július 29-én történt ez Gra­­diskánál, hol János Salvator főherczeg vonult át a Száván dandárjával s a csapatok és a keresztény lakosság éljenzése közt kitűzte a monarchia zász­laját. S Kelenföldem,­ z itt az én kedves földem, ez a Vadvirágos, áldott, szép határ ! Hová lelkem, mint a méh a mézet, Örömöket gyűjtögetni jár ! Nem virág az, egy-egy öröm az, mit kezem mohón itt a völgybe’ szed, Akármerre járjak, minden útja A boldogság ölébe vezet! Bolyongok a pitypalattyos réten, Azt sem tudom merre tartok én, Lomhán int az öreg sashegy s vígan Int a Duna, távolról felém. Hív az erdő vig kakukja által, Hínak engem benne a dalok, Kedves erdő! nem megyek, — hiába, Most a lelkem máshol andalog. Ott a hársfák illatos árnyában Barnul egy ház bogár fedele, Oda visznek engemet a vágyak, Arra megyek, oda, oda le! Az a kis ház oly kicsiny, hogy nála Csak udvara kissebb tán neki, Nem lakhatják sokan, — benn a helyet A boldogság, jó kedv tölti ki! Egy ábrándos lányka a lakója, Most is ott van kicsiny ablakán, Oly epedve néz elém az útra........ Az a kis lány engem vár talán! Hozzá megyek és megmondom néki: — Eltitkolnom tovább nem lehet — Szép leányka, itt e tájon élni Adj’ szivedben egy kicsiny helyet! Malomhegyi István: A fáczánosban. (Képpel az 569. lapon.A­z erdő vadjai, az ég madarai sem biztosak ugyan a vadász halálos golyója elől, de leg­alább megfordítva az sem bizonyos, hogy okve­­tetlenül utoléri őket a gyilkos golyó. Igaz, nem is adósok annyival, mint az úri kényelemben, minden jóban dúsan bővelkedő fáczányok, melyek ha gon­dolkozni tudnának, talán meghökkennének azon a rendkívüli jóságon, melylyel róluk a szives gazda gondoskodik. De hát honnan vegyen a szegény fáczány annyi bölcsességet, hogy gyanakodjék az olyan emberre, aki túlságosan kedvében jár? Jám­bor vad, ő csak hízik, hízik folytonosan hónapokon át, míg egyszer a kastélyban megemlékeznek arról, hogy immár lehet fáczányra vadászni. És az úri társaság vidáman fölkerekedik, hogy a fáczányos­­ban kényelmesen lepuskázza a szelíd szárnyasokat; a hű vadászeb fölkutatja azokat is, melyek sebe­sülten valamely bozótban igyekeznek elrejtőzni, — nincs menekülés a megsüttetés elől! Magyarország és a Nagyvilág. AZ ELZÁRT GYÁMLEÁNY. — Vig elbeszélés. — Irta: DEGRÉ ALAJOS. (IX. folytatás.) J C­lenc a két veszedelmes egyént útnak bocsá­­totta, s mig látköréből el nem vesztek, sze­­meivel kisérte. Ekként meggyőződvén, hogy már nem tarthat tőlük, a csendbiztosnak kézzel­­foghatólag meghálálván szolgálatát, s legénységé­nek is félre nem ismerhető módon fejezvén ki elis­merését, gondolatokba mélyedve tért be a tanyára. Míg távol volt, Lajos boldog mámorban szólt Lórihoz : — A felhők oszlani kezdenek, s egünk min­denfelé derül. — Nem hiszek egészen a sikerben, felelt Lóri, pedig az én reményeim vérmesek szoktak lenni, de most még sok esély küzd ellenünk. — Ha is, szembeszálltunk eddig annyi nehéz­séggel, s megtörhetetlen akaratunk, véghetlen sze­relmünk nem ismert lehetetlenséget soha, s most mikor maga az ég is kedvezni látszik tiszta érzel­meinknek, most hagyna el a remény ? nem, nem! én most már minden jót hiszek és reméllek. — Akkor én is kész vagyok rózsaszínben látni mindent, ha te így beszélsz, nevetgélt Lóri i­s haj­landó vagyok ezt az egész kalandot roppant érde­kesnek találni. — Valóban az is, üldözés közt történt az eljegyzés, letartóztatás alatt telt el a mátkaság és .... — És? itt megakadtál ugy­e? — És ha isten is úgy akarja, egyszerű csendben leend az esküvőnk. — De mikor ? sohajtá Lóri. — Tán közelebb az idő, mint gondolnék. — Lajos! Ha az ég czélunkat elérni engedi, ezt az öltözetet elteszem örök emlékül s házassá­gunk évforduló napján mindég fölveszem, s ebben fogok hálát adni istennek. Jenő visszatért a kijelentéssel, hogy a csend­biztos eltávozott. Mindnyájan föllélegzettek. — No az isten áldja meg az urat, hogy annyi badarság után egy okos ötlete is volt, mond Bálint gazda, s elküldte azokat a csendháborítókat, vagy mik, legalább itthon érzem magamat, s ha megjő a násznép, szive szerint mulathat, mert ezek a cselé­deim még ma összekelnek. Az urat is szívesen lát­ják a lakodalomra. Ejnye szagám Bandi s te is Pöske, hogy itt feleditek magatokat, siessetek készülődni, mert még majd az a szégyen lesz, hogy rátok kell várni. — Dehogy kell! tiltakozott Lajos, Lórit távo­zásra nógatva. Lóri néhány lépést tesz, aztán megállapodik, megindulással néz Lajos szeme közé s bensőleg szól: — Most, hogy oly közel van az eldöntő pilla­nat, reszketek, elhagy bátorságom. Lajos, én egész éltem kilátásait, reményeit teljes bizalommal ke­zeidbe adtam. — És én, vágott közbe Lajos, mint legszen­tebb letéteményt, örökre hálás szivembe zártam. — Igen, igen! nyílt homlokod, bátor tekinte­ted s szende mosolyod kezeskedik boldog jövömről. Balint odasugja nekik: — Turbékoljanak csak sokáig, mindjárt rajta vesztünk, s annak aztán nem én leszek az oka. — Abból ugyan semmi sem lesz, mond Lajos, s Lórit kézen fogva, a házba szalad. — Nem dobog fel a szive, kérdé Jenő Pöské­­től, ha boldog jegyeseket lát, kik oltár elé ké­szülnek. — Biz igen­­, kérdem is magamtól, mikor fog rám virradni ily boldog nap ? — Kegyedtől függ, hogy minél elébb. C­sak rövid türelem, biztató Jenő, kocsim mindjárt meg­­­érkezik, aztán el ... el oda, ahonnan hosszantartó édes öröm mosolyg felénk. — úgy is jó lesz, mond Pöske, vállait meg­rángatva. Jenő összerázkódott. A gondolat, hogy többé semmi akadály, d e nő sorsa az övével közös leend hogy már csak idő kérdése, mikor fog lelki szabad­sága ezen szellemi börtönbe taszíttatni ? . . . hiába ten magához kérdéseket, ha vájjon szív, ész és ne­velés, vagy erény fogyatkozik-e nála nagyobb mér­tékben ? És még­is, elmélkedett, el kell őt vennem, vagy a szegénység keservein kívül, atyám szégye­nét a gyámszámadások miatt megérnem .... Mit tegyek? nehéz elhatározni, hogy a kettő közül melyik lealázóbb ? — Még nem kaptam feleletet, vette fel Jenőt elmélyedéséből Bálint, lesz-e szerencsénk a lakoda­lomhoz ? — Köszönöm atyafi! csak kocsimat várom, mihelyt az megérkezik, elutazom márkámmal. — Igen , na, szerencsés utat, mond Bálint, hamisan pislogva, és nagyon sok boldogságot. — Azt hiszem meglesz, estő kesernyés a rezfin­­toritással Jenő. — Bizonyosan csak szép szerencséről beszél­het a nagyságos úr, ily drága kincset, mint ez a kisasszony, aztán akkora nagy vagyont csak amúgy könnyedén elvadászni. — Jól van, jól! csitítgató Jenő. — Büszke vagyok rá, folytatta Bálint, hogy az én szegény házam szolgált közvetítőül. Nem is fogja elfelejteni ugy­e? — Már a zsebemben akar kotorászni, gondola Jenő, az egész világban minden paraszt szakasztott olyan, mint a másik, haszonleső egy szálig mind. Most, hogy győztes fél vagyok, testestől-lelkestől részemen va­ n, azelőtt, míg egy hadsereg ellen küz­döttem, nyársra hagyott volna húzni. Milyen vilá­gos példa volt ez, hogy a szellem mennyire uralja a nyers erőt ? e csőcselék kardosán, vasvillákkal s egész csoport rész akarattal fölfegyverkezve táma­dott rám, s én az ész felsőbbségével mind szétszór­tam őket, ura maradván a csatatérnek. A hadikár­pótlás csak meg volna arám hozományában, de a birtok foglalástól irtózom! A társalgás megszűnt; Pöske a szederfa alatti padra ülve, két kezét ölében pihentette, s nagy fekete szemeit a kéményen levő gólyafészekre me­resztvén, látszott, hogy semmin sem gondolkozik. Jenő érthetlen szavakat dünnyögve járt fel-alá, néha homlokára csapkodott, mint ki nagy gondok­kal küzd. Bálint gépszerün megtömte pipáját, ki­csiholt, rágyújtott s elkezdett füstölni, mint olyan gazda, akinek jórendben van a szénája. Veren asszony megjelent a konyhaajtóban; arcza ki volt pirosodva a lángtól, homloka verej­tékezett a sürgés forgástól, kifárasztá a sok sütés­főzés, melyet a körülmények miatt Pöske segítsége nélkül végzett. Tekintete Bálint gazdáéval találko­zott, s sokat mondó szembeszéd fejlődött ki köztök, mely mindkettejök megelégedésére válhatott, mert elégült mosolylyal fordult Verón asszony vissza a konyhára, s Bálint gazda vigabban eregette a füs­töt izzó pipájából, így telt az idő szép csendesen. Mindhárman megrémültek, ahogy János lel­kendezve, mintha megszilajult szelindek, vagy fel­bőszült bivaly üldözte volna, közébnök rohant. Megállt, szorongva körül tekintett, nagyot fújt, s kinyögdécselte: — Itt van ! megjött. Egyhangúlag kérdés: — Ki? János előbb Bálintnak súgta: ^^■MMbJUlMilllllIll ,1 ti,IMI­ 11,11 [ IMI , 1.1­56. Szám.

Next