Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1879-01-19 / 3. szám

38 a többiek szánandó bolondnak, s az ég tudja, mi mindennek elnevezik, ha p. o. azt a megfoghatatlan ostobaságot követte el, hogy egy rakás vásári czikket, melyet egy jámbor falusi ember reábizott, csakugyan elvitt a kijelölt szállodába, ahelyett, hogy a szerencse ajándéka gyanánt saját kikötőjébe térítette volna. A telivér proletárok osztályába tartoznak még a bolyongó csizmafoltozók. Ezek rendesen ifjú korukban szebb napokat éltek s most azon meggyőződésre jutottak, hogy a világon minden hiú és múlandó. Buzgó tisztelői a szabadságnak s ezért nem dolgoznak mesternél, de különben sem szeretnek sokáig egy helyen ülni s hajlamból csatangolnak. A csizmafoltozó kis kosarával kezén, korán reggel kezdi meg körútját,bemegy minden ház udvarára s mély pálinkás hangon harsogtatja a hosszúra nyújtott »Remendar!« szót . (foltoztassatok!) A proletárok egyik legveszélyesebb osztályát képezik a jómódú szülőknek tönkrejutott fiai, továbbá a zug-ügyvédek, elcsapott írnokok, lemondott hadnagyok, megbukott szatócsok stb. Ezen csőcselék súlyos csapás az országra nézve, ez kutforrása minden rendetlenségnek, visszaélésnek és zavargásnak. Már a spanyolok uralma alatt is igen gyakran előfordult az az eset, hogy a legkisebb műveltséggel sem bíró kiskereskedők, azon számos kedvezmények folytán, melyekben az európaiak, kiváltképen az ipar és kereskedés mezején, részesülnek, jelentékeny vagyonra tettek szert. Az ilyenek aztán rendesen gazdag spanyol leányt vettek nőül s szorgalom és tevékenység által még magasabbra halmozták kincseiket. Arra azonban nem gondoltak, hogy fiaikat valamire taníttatni, vagy legalább üzletükbe beavatni czélszerű volna. Minden városban, sőt nagyobb falvakban is találhatni az ilyen kopott nagy urakat, akik külszínüknél és modoruknál fogva a társadalom magagasabb köreihez tartoznak, gitárt pengetni, tánczolni és énekelni tudnak, a hazard-játék minden fogásaihoz kitűnően értenek, a lovakról és vivókakasokról nagy avatottsággal beszélnek, a fiatal leányokat lelkiismeretlenül elcsábítják, egy ünnepélynél, vagy mulatságnál sem hiányzanak s mégis mindenki tudja, hogy azonkívül, amit testükön hordanak, egy fillérnyi vagyonuk sincsen. Szünet nélkül valamely, még oly csekély állomás elnyeréséért küzdenek, ha pedig minden fonál megszakad, elmennek az indiánok közé — iskolamesternek! Sokan azonban a legroszabb esetben sem szakadnak el a várostól, s ezek a legveszedelmesebb világcsalók. Bő keresetforrásuk a kártyajáték, de mivel ezt csak éjen át űzik, nappal elég idejük marad a csalásban való ügyességüket más-más módon érvényesíteni. E czélból különösen a járatlan vidéki embert igyekeznek hálójukba keríteni. — Beszélnek tehát neki az üzletek folyamáról, kiemelik a jelesebb gyártmányokat s ha bevásárolni óhajt, szívesen elvezetik a raktárakba, a kiválasztásban és alkuban támogatják, szóval mindenben segédkezet nyújtanak neki. — A kalmár és vevő egyaránt meg vannak elégedve, utóbbi összeköttetésben óhajt maradni az üzlettel s megígéri, hogy levélben fog megrendeléseket tenni. Amaz a világcsalót a vevő rokonának tekintette; ő pedig a hálás idegentől csak azt kéri ki jutalom fejében, hogy czimjegyével szerencséltesse meg. Ily módon kezeirásának birtokába jut s ezt levélhamisitásra használja; a levélben nagyobb mennyiségű áruk kivántatnak, melynek átvételével az »atyafi« van fölhatalmazva. Ez az árut átveszi s egy időre eltűnik ezen városrészből. Hasonló módon járnak el hamis váltók kiállításában is: Magyarország és a Nagyvilág. Az itt ecsetelt osztály oly maradékot hagy maga után, mely rendesen menthetlenül el van veszve s a rablók és gyilkosok contingensét gyarapítja. Azonban itt is vannak kivételek és sokan ezen szerencsétlenek közül szorgalom és becsületesség által vívják ki maguknak azon társadalmi állást, melyet szüleik ledérsége folytán elvesztettek. Árutz Albert. Kandallómnál. ^^ATTOGÓ tűz mellett, nézve piros lángot 4jj.- Ülök itt egyedül, Lelkemre borongó, lelkemre sötét bús Gondolat nehezül. Kint a tél viharja zúg, s fehér havával Csapdos ablakomhoz. Oly rokon a táj ma, annyira hasonló Lelkemhez, dalomhoz. Puszta az én dalom, puszta az én lelkem, Puszta, és kietlen, Tavasza se lesz tán, szebb öröm virága Ki sem nyílik itten ? Lombja vesztett búság, nem hoz újra lombot Tört reményim fája. Tarka madár a kedv, odahagyott fészkét Rajta nem találja. Ah ! de mi hang zúg át viharon, szélvészen, Tán harangszó lenne? Mintha sir öléből, fehér temetőből, Szellemajkon kelne; Mi zokog, mi üvölt a halott világon ? Tán egy őrült lélek ? Sirdombját keresve, sirdombját kutatva Hűtlen kedvesének ? Vagy tán a szabadság elesett hősének Szellemárnya, lelke ? Akit zsarnoki félsz idegenbe űzött Ott van eltemetve ? ! De gyakorta felkel, hideg siri leplét Leveti magáról. Visszajő, visszaszáll, szülötte földére Hírt venni honáról. Itt zokogva, zúgva, recsegő fa ágát Meg-megrázza gyakran, Tova lebben aztán, tova tűnik aztán, Olyan nyughatatlan. Közepén az éjjnek leül a sírdombra, Beüvölt az éjjbe, Beüvölti átkát, elviszi a szélvész Fekete éjfélbe. Vagy mindez csak álom, hallgat az éj, néma Tűznek pattogása Volt az, amit hallok? — nem vihar, nem szellem Őrült zokogása ? ! Az is elhal lassan, lelkem egy virágzó Tündérhonba szárnyal. Betakar az éjjel, betakar az álom Tarka fátyolával. Borsodi Béla: „Nemzeti Dal.“ (Lásd a 40. lapon.) GY látszik, Petőfi Sándor még mindig nem érte el a népszerűség delelőjét. E csillag még folyton magasabbra hág, ragyogása mind messzebb terjed. Költészete, akár a nemes bor, évről-évre gazdagodik zamatban és erőben. A kéz elszáradt mely bűvölőn verte a lantot, de ez a lant folyton zeng s mindig édesebben, mint a régi hegedű. Az »Athenaeumot« nagy köszönet illeti, amért most, és igazában csak most, nyitotta meg Petőfit a magyar nép millióinak: csekély áron, 2 írton, juttatva a nagy nemzeti dalnok összes költeményeit, takaros kiadásban s jeles művészek ónjából származott rajzok szabatos kisebbítéseivel. Eddig csak a műveltebb osztály bírta — ma valójában a szántó vető is megszerezheti, aminthogy meg is fogja szerezni, hogy az ócska Szentirás mellett Taskendi képek. — Kaufmann tábornok. — Taskend vár kapuja. — Kirgiz és tatár nők. — Szegény és gazdag kirgizek. (Képekkel a 36. és 37. lapokon.)ajátságos lánczolata az eseményeknek kellett hozzá, hogy az európai közönség figyelme ez idő szerint egy ép oly távoli, mint jóformán ismeretlen vidék : a turkesztáni sivatagok és Taskend felé forduljon. Az osztrák-magyar monarchia szomszédságában, Podgoriczánál kezdődött negyedéve a keleti kérdés egy »jelentéktelen« vásári verekedéssel, melyből az orosz-török háború, a san-stefanói szerződés, a kongreszus és Anglia imponáló beavatkozása fejlődött ki. Anglia ellen az orosz kormány kijátszotta messze Ázsiában az afgán fejdelmet s az angolok fölvették a kesztyűt, megverték Sir Alit s a szerencsétlen afgán fejedelem most útban Oroszország ázsiai tartománya felé s eddig már talán meg is érkezett Taskendbe, az oroszok legfontosabb végállomására, hol Kaufmann tábornok, Oroszország ázsiai politikájának főintézője, fogadja. Kaufmann tábornok, Turkesztán kormányzója s az e tájakon levő összes orosz hadak főparancsnoka, kétségkívül egyike a legkiválóbb katonai tehetségeknek, ki aránylag csekély haderővel e messze vidéken roppant területeket tudott nemcsak meghódítani, hanem teljesen meg is igázni és a czár hatalmát majdnem az angol-ázsiai birodalom, Keletindia határáig kiterjesztette. A középázsiai fél-nomád törzsek mind érzik már az orosz uralom súlyát s Kaufmann tbk., ki e területeken korlátlan teljhatalommal, mint élet és halál ura képviseli a czárt, »jarim-padisah,« fél-császár néven rettegett ember egész Közép-Ázsiában. Taskend városa, Kaufmann tbk. székhelye, most már tulajdonképen két városból áll; a régi muzulmán város most is olyan, mint volt az orosz 3. Szám: foglaljon helyet ez a nemzeti biblia, a honszerelemnek s a magyar életnek, az emberi szív legmagasztosabb érzelmeinek a drága zsoltáros könyve. Azokat a jeleket, melyeket a nagy költőről az ország számos helyén megőrzött a kegyelet: keze írását, keze rajzát, első fényképét, apróbb leveleit sat. a sajtó folyton közölte a magyar közönséggel. Ez alkalommal mi is abbban a kedvező helyzetben vagyunk, hogy a hazai közönségnek Petőfi Sándor „Nemzeti Lalának“ eredetijéről vett hasonmást mutathatunk be. Gazdája Schnitzer Ignácz úr, ki a „János vitéz“ sikerült átültetése által a legjobb Petőfi-fordítók sorába lépett. A „Held János“ a múlt évben jelent meg díszes kiadásban s egyik legkapósabb czikkét képezi a német könyvpiacznak. Schnitzer úr, mint hozzánk intézett levelében kijelenti, olykép intézkedett, hogy halála után a „Nemzeti Dal“ eredeti kézirata a nemz. Múzeum, tehát közvetve a nemzet birtokába menjen át. Valóban a derék férfiú valódi kincssel fogja gyarapítani a nemzetnek e kincses házát. A kézirat megváltását bizonyítja az előbbi tulajdonos következő szószerinti levele: Budapest 26. Aug. 1876. kertit Dr. Schnitzer ! jjd) babé Qíljnen ba§ őrig. Manuscript Talpra a magyar bem Petőfi faufíící) übetíaffen u. beit Kaufpreis erhalten. Ülcbtimgäbolt! S. Austerlitz. A kézirat eredeti voltát pedig igazolják a következő sorok: Alulírott bizonyítom,hogy az Austerlitz Zsigmond úr birtokában levő »Nemzeti dal« czimű költemény Petőfi Sándortól a Petőfi saját kézirata, amiről könnyen meggyőződhetik bárki, a ki Petőfi Sándor meglevő kézirataival összeveti..E kéziratból szedetett ki, hóy látszik, 1848 márt. 15-én a »Nemzeti dal«, a magyar szabad sajtó első szüleménye, mely az utczán a nép közt kiosztatott. Buda-Pest april 8. 1876. Gyulai Pál, a m. t. akadémia osztálytitkára.