Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1879-03-30 / 13. szám

194 J .1 II-I ни JNIU lllimumif 111.Ш I . 1 LJ— Ll.-ilu 1-JL—LI. 1. _ 1_1.I Magyarország és a Nagyvilág. vaszi áradás is meglepi a szerencsétlenség színhelyét, mielőtt az első rész okozta bajokon csak némileg is segíteni lehetett volna. A terület, mely víz alá van temetve, közel 200,000 hold, tehát mintegy 200 mfld, a lakosság, mely Szegeden, Dorozsmán, Algyőn és Tápén hajléktalanná lett, 84,000 lélekre számítható, a beomlott házak száma pedig 12,000 meghalad! A százezrek, melyeket nemcsak Magyarország, hanem az egész mivelt világ adakoz, csak kis részét fogják pótolhatni a kornak s hosszú évek megfeszített munkája lesz szükséges, mig megvalósul a király mondása: »Szeged lesz, és még szebb lesz!« Zendül emitt a szent hozsánna, S öltözve fénybe, glóriába, Szállnak felebb a boldogok ; Amott sötét, gyötrelmes éjjel, Villámait löveli széllyel Gyehonnaláng, mely ott lobog. Isten, Jézus, oltári szentség: Imádnák most, csak hogy kimentsék A kénköves tüzek közül; Oh, lenne mind akármity árva, Koldus, heverve lenn a sárba’ Srongygyal a vézna test körül! S remélni még, oh volna tánok, Hogy hamv leénd a tűz, a lángok, S velük hal el a gyötrelem : De ott a túlvilág határán Az elitélt szivekre várván, Felírva áll, hogy »végtelen!« Csak tompa jaj zuhog fel onnan, Hol élni kell elkárhozottan, De irgalom rá nem felel; Mig messze fönn az idvezültek Halleluják között repülnek, Szállnak tovább a menybe fel. — És lesz a föld szebb, mint az éden, Uj nap ragyog a tiszta égen, Örök sugárt árasztva lent. Kezdődik újra uj teremtés, Árnyéktalan, dicső, szerencsés, S lesz uj világ, mely tiszta, szent! Szász Gerő. DUBROVSZKI. (Orosz elbeszélés.) Irta: Pasisin. (Az orosz eredetiből fordította Timkó Iván. I. FEJEZET Néhány év előtt nagy kiterjedésű birtokának egyikén élt egy Kirila Petrovics Troekurov nevű orosz báró. Gazdagsága, hírneve, családja és összeköttetései azon kormánykerületben, hol jószágai valónak, nagy tekintélyt kölcsönzenek neki. Idegei már annyira eltompultak mindazon élvezetekre nézve, melyek őt környékezték, hogy zabolátlan szenvedélyeinek, és meglehetősen korlátolt elméjének, minden tekintetben szabad utat engedett. A szomszédok örömmel hódoltak minden legkisebb szeszélyének; a kormányhivatalnokok pedig rettegtek neve hallatára is. Kirila Petrovics a hódolásnak mindezen nyilvánulásait úgy tekinté, mint az ő személyét megillető adót. Háza mindig telve volt vendégekkel, kik készek valának bármikor emelni megjelenésükkel a fényes ünnepélyeket, osztozván az ő zajos, sőt gyakran kicsapongó és botrányos lakomáiban. Sőt ami több, senki nem merészelte meghívását el nem fogadni, vagy Pokrovszkoe faluban a meghatározott napon meg nem jelenni. Kirila Petrovics igen vendégszerető ember volt és daczára szokatlan testi erejének, hetenkint egyszer kétszer betege volt falánkságának, és ezen kívül minden este részt vett a mulatságokban. A pokrovszkói földesúr rendes foglalkozásai közé tartozott az utazás terjedelmes birtokai közül ; a huzamos lakomákon és tüntetéseken való részvétel, melyek a közben naponkint rendeztettek. Ezeknek áldozata rendesen valamely új ismerős volt, jó lehet a régi bajtársak sem vonakodtak attól mindig, kivéve az egyetlen Dubrovszky Gavrilovics Andrást. Dubrovszki nyugdíjazott testőrségi hadnagy volt s Trockurov szomszédságában lakott, hol körülbelül 70 lélek birtokában volt. Troekurov, ki hiúságánál fogva a legfőbb rangú emberekkel szeretett társalogni, Dubrovszkit szegénysége daczára tisztelte, már azon oknál fogva is, mert mint egykori tiszttársának szilárd jellemét tapasztalásból ismerte. A viszonyok messzire elválasztották őket egymástól: Troekurov fölemelkedett, Dubrovszki ellenben zilált anyagi viszonyai következtében, kénytelen volt visszavonulni, és megtelepedni az említett kis birtokon. Troekurov megtudván ezt, felajánlotta neki pártfogását, Dubrovszki azonban megköszöné és megmaradt független szegénységében. E közben elmúlt néhány év, Trockurov mint tábornagy elhagyván a szolgálatot, említett falusi jószágára tért vissza. Az első találkozás mindkettőjöknek örömére volt, és azon percztől nap nap mellett együtt voltak, sőt Troekurovski születésétől fogva látogatására senkit nem méltatott addig, igen gyakran személyesen köszöntött be régi bajtársának szegény lakásába. Miután pedig kartársak és egyaránt nemes származásúak voltak, és hozzá egyenlően neveltettek, sok tekintetben megegyeztek jellemvonásaikban és hajlamaikban is, sőt némely tekintetben sorsuk is öszhangzásban volt: midketten szivük szerint nősültek, korán megözvegyedtek egy-egy gyermekkel. Dubrovszkinak fia Pétervárott volt nevelésben, míg Truekurov leánya apjának szemei előtt növekedett. Időközben Trockurov mondogatta is Dobrovszkinak: »Hallgasd csak Gavrilovics András barátom, ha fiad szép előmenetelt tesz, ha bár oly szegény lesz is mint egy sólyom, hozzá adom Mariskámat.« Gavrilovics András megcsóválva fejét, szokása szerint válaszold: »Nem, nem Kirila Petrovics, az én fiam nem Mária Kirilovnának való vőlegény. Neki, mint szegény nemesnek, szegény nemes leány való s jobb lesz neki házában uralkodónak, mint egy elkényeztetett hölgy uszályhordozójának lenni.« Mindenki irigyelte az egyetértést, mely a büszke Trockurov és szegény szomszédja között uralkodott, és csodálkoztak az utóbbi bátorságán, ki az asztalnál Kirill Petrovicsnak nyíltan kimondta véleményét, nem gondolva azzal, összhangzik-e az a házigazda véleményével vagy sem. Ez okból sokan kísérletet tettek utánozni őt, és kilépni az engedelmesség kötelékéből; de Kirila Petrovics lesújtotta őket annyira, hogy mindenkorra elűzte tőlük a további hasonló kísérleteket, s így egyedül Dubrovszki állott függetlenül ezen általános rendszabállyal szemben. Egy hirtelen közbe jött esemény mindent megzavart s megváltoztatott. Egy alkalommal ősszel, Kirila Petrovics a mezőre készült. Este parancs adatott ki a kutyavezetőknek s a vadászoknak, hogy reggeli 5 órára készen legyenek. A sátor s a konyha előre küldetett azon helyre, hol Kirila Petrovicsnek ebédelnie kellett. A házigazda s a vendégek bementek a vadász udvarba (kutya telep), melyben több mint 500 kopós agár, hidegtől megóva, állt elégülten, és mindegyik a saját nyelvén magasztalta Kirila Petrovics bőkezűségét. Timoskoj főorvos felügyelete alatt kóroda is volt itt a beteg kutyák számára, és egy elkülönített hely, melyben a nőstények kölyköztek s táplálták szülötteiket. Kirila Petrovics büszkélkedett ezen szép intézménye fölött és soha sem szalasztotta el az alkalmat, hogy vendégei előtt ne dicsekedjék vele, kiknek jóllehet már huszadszor is volt alkalmuk mindezt láthatni. Vendégeitől környezve,Timoskoj orvostól s a főbb kutyanevelőktől követve fel és alá sétálgatott a vadász-udvarban ; egyik másik kutyabódé mellett megállapodott s kérdezősködött a betegek egészsége felől, hol szigorú észrevételeket tett, hol pedig ismert kutyáit hivá magához s kegyesen enyelgett velük. A ven-f Az utolsó ítélet. ZÉL nem zubog, szellő se lebben, A földön és a tengerekben A némaság ül innepet. Mi vétetett a lomha porból, Élő s halott magára gondol: A kárhozat s üdv integet. Elérkezett a végső óra , S bár fényben ég a bérezek orma, Alant ködös homály terül. Az óczeán, mit ember alkot, Túllépve már a földi partot, Nem hömpölyög, csak forr belül. Kit sirba vitt a kéj vagy átok, Az ezredév, a milliárdok, S szolgált a férgek étkéül: Mint ifjú sas, kit anyja tollász, Szárnyat bocsát a zörgő csontváz, S a légen át mind összegyűl. Mosolyra nincs, ki kéjbe fürdött, A dús lehányt aranyt, ezüstöt, Alázatos a hatalom, A trón ledőlt, gyász ül felette, Kardját a hős rég elfeledte, Elhalt a szó az ajkakon. Rokon, barát nem ismerős itt, Gyermek nem érti meg szüleit, Koldus, király mind szellemek , Hogy véget ért a földi pálya, A földi láncz, nyűg mind leválva, Egyforma mind és mind remeg. De bár a szörnyű, zord enyészet Mindent, mi ért, rég fölemésztett, Egyet kimért, egy megmaradt, Mint rég időtt ölelve hordák. Megvédve hűn a zörgő bordák, A szív — az ész s az indulat. Minő nimmor ! Mi szörnyű látvány ! Rejtélyeit a szív kitárván, Nyilvánvaló: mi bűn s mi nem. Kendőzve nincs az arcz, a homlok, Kém mondnak itt »bizonyt« a csontok, Hazudni nem mer senki sem. Ki most ítél, nem földi törvény, Mely látszatért indulva törpén, Jutalmazást a bűnnek ad : Beszélnek, im, a néma titkok, Birák gyanánt a cherubímok, S egy szem, a mely a mélybe lát. Rettentő szem, minő tekintet! A merre száll, a kit megillet, Pokol vagy ég nyílik nyomán : A napsugár, mely üdvre szólít, Villám, mely elküldé kigyóit .... — S két részre vár ez óczeán. 13. Szám.