Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1879-07-13 / 28. szám

remekei gyanánt felmutatott beszédek so­rába vett föl. A hol a nemzet sérelmeit kellett velőt rázó­­ és szintreható szavakkal tolmácsolni, a hol a haza megtámadott szabadsága, a nemzet jogai mellett kell e bátor védő szót emelni. 1­. Wenckheim Bélát m­indig az elsősorban találjuk. Tevé­keny részt vett­ az országgyűlés munkálko­dásában i­s és egyik tagja volt az országos­­választiványnak, mely" 1840-ben a büntető és javító­ rejtdezet kidolgozása végett kül­detett ki s-' melyben Deák, Pázmándy,­­Klauzál, Szalay, Beöthy stb. vettek részt. Mint előbb megyéjében, úgy most az Országgyűlésen és a felsőbb politikai kö­rökben is gyorsan általános becsülést vívott ki; 1848-ban Békésmegye főispánjává és István főherczeg főudvarmesterévé nevezte­tett ki; a szabadságharcz alatt híven támo­gatván a nemzet ügyét, 1849-ben mene­külnie kellett s midőn aztán kegyelmet nyert és visszatért, egyike volt azon jele­seknek, kik társadalmi téren igyekeztek új életre ébreszteni a nemzetet. Gazdasági egylet, kaszinó, lóverseny stb. volt a tér, melyen a haza jobbjai találkoztak s b. Wenckheim Béla ernyedetlenül buzgólko­­dott mindenütt. Az októberi diploma után ismét Bé­késmegye főispánja lett s mint Deák Fe­­rencz rendületlen hive és barátja, érvénye­sítette befolyását. Az akkori sikeretlen kisérlet után ő is újból visszavonult, de ismét előtérbe lépett, midőn 1865-ben végre komolyabb kilátások nyíltak a trón és nemzet közti kibékülésre. Az esztergomi értekezleten, mely az 1848-ki törvényekre mutatott rá, mint egyedüli alapra, ő volt egyik vezérszónok s lovagias jelleme s tán­toríthatatlan hazugságával egyesült hűsége a korona iránt már ekkor megnyerték számára a fejedelem bizalmát. Midőn a fele­lős ministerium megalakult, K. Wenckheim a belügyi tárczát vette át és a képviselő­házban úgy mint a kormányban tevékeny részt vett az ország újjászervezése körül. Tizenkét év óta, kevés megszakítással, folyvást ott volt a korona első tanácsosai közt. A belügyi tárczát letevén, Bécsbe ment, mint ő felsége személye melletti mi­nister, mely állását csak 1865-ben a fúzió alkalmából cserélte föl rövid időre a mi­niszter­elnökséggel. Az elnökséget Tisza Kálmán átvevén, K. Wenckheim visszatért ő felsége személye mellé s e ministeriumot vezette haláláig. E látszólag csekély fon­tosságú állásban meg­becsülhetetlen szol­­gálatokat tett. A feltétlen bizalom, melynek legfelsőbb körökben örvendett, a kedvelt­­ség, melyben részesült ott is, hol a magyar nemzet iránt még mindig uralkod­nak a régi ellenszenvek és balítéletek, lehe­tővé tette, hogy csöndben, zajtalanul, lénye­gesen befolyjon oly konfliktusok elhárí­tására, melyek súlyos következményeket vonhattak volna maguk után. A magyar nemzetnek hivebb tolmácsa, a magyar kor­mánynak buzgóbb képviselője az udvarnál alig lesz egyhamar. A társadalom elvesztette benne a loval­­­giasság egy ritka mintaképét, a magyar arisztokráczia pedig azt a férfiút, ki a ma­gyarságot, nemzeti érzületet buzgón terjesz­tette ama felsőbb körökben, hol erre — fájdalom — még annyira szükség van. Vajha az elhunyt példája számos követőre találna a közü­gyek terén úgy, mint a tár­sadalmi életben! ...A' ’ • /■ •, é ájév­­, ■' • •* B. Wenckhenlfi. Béla régi, kínos betegségnek esett áldozatul .■ évek óta szenvedett,­de rendkívül , erős testalkata egészen a legutóbbi hetekig daczolt a kórral. De a múlt hó utolsó napjaiban már nem hagyhatta el szobáját, s bár ágyban nem feküdt meg, szabadabb mozgásra képtelen volt. A pam­­lagra dőlve töltötte idejét, s kik e napokban láto­gatták meg, még csibakozva és szivarozva, talál­ták. Kedvencz szenvedélyei közül a dohányzás volt az, mely legtovább hű maradt hozzá s melytől csak közvet­lenül a halálos roham következtében, vált meg. Múlt vasárnapot megelőző pénteken azonban már a dohány sem ízlett neki; s másnap rá, szom­baton délután, rohamosan jött rá a görcs, mely nagy vérömlésekkel párosult. Ekkor vesztette el eszméletét, sőt érzését is, és szombattól kezdve már minden perc­ben várták halálát. Az eszméletlenség és érzéketlenség tartott egészen szerdán reggelig. Ekkor magához tért, de beszélni nem tudott , csak egyes szavakban, melye­ket suttogva ejtett ki, s egyes jelekben fejezte ki óhajtásait. Kérte, hogy fektessék máshova s mikor ágyából kiemelték, nyögve mondá: »ne fogjatok meg oly nagyon.« Azután csak néha suttogta »vi­zet!« Nagy fájdalmának kinos nyögésben adott kifejezést. Az eszméletlenség csütörtökön ismét visszatérte teljes érzéketlenséggel párosulva, kevés megszakítással egészen haláláig tartott. Még csü­törtökig a család­tagjain kívül is sokan látogatták meg a súlyos beteget, de péntektől kezdve már a családtagokon kívül nem mehetett be hozzá senkit. Csütörtökön már az orvosságot sem akarta bevenni s többször felsóhajtott: »Ne kínozzatok!« Azóta töbnyire eszméletlenül feküdt, mig végige kilenczedik парой, hétfőn a halál megszaba­dító a szenvedéstől. * * • A nemes báró életéből számos adoma maradt fenn, melyek közül egy párt följegyzünk. Élénk kedélyét s magyar jellegét mutatja azon körülmény is, hogy a »csárdás« táncz elnevezése tőle ered. Most még egy pár adomát jegyzőnk fel róla. Az 1830-ikd országgyűlés alatt történt. Az ifjúság egy este az akkor hires Lóczi-banda zenéje mellett mulatott és Wenckheim Béla indítványára az akkor Pozsonyban időző Taticsev orosz nagy­követ lakása elé vonulva, éji zenét adott. A nagy­követ termeiben egybegyűlt főrangú társaság nagy élvezettel halgatta a jó magyar zenét, utóbbb a vendégek megbízták Dessewffy Aurél grófot, s kérje el az ifjaktól a bandát egy tánczra. Az ifjak szívesen engedtek a kívánságnak. A­ banda fölment, de az egy tánczból három is lett, sőt több is. Bo­­szantotta az ifjúságot, hogy a társaság ily gyöngéd­­telenül megszegte a szavát. Fölmegy Wenckheim a nagykövet termébe, a banda elé áll és fölszólíta, hagyja itt a termet. A czigányok nem mertek engedelmeskedni. A fiatal báró kiveszi a prímás kezéből a hegedűt és távozik; a czigányok önkény­telenül utánna mentek. Az ifjak egy darabig mulattak és azután — miután megszerezték maguk­nak az elégtételt — visszaküldték a czigányokat a társasághoz. Pozsonyban napokig egyébről se beszéltek, mint a fiatal báró merész fölléptéről az egybegyült arisztokrácziával s­zemben. . .. Az alkotmányos korszak hajnalán, 1861-ben Békésmegye főispánja lett. »Megnyílt a lehetőség, az ut, a mód — mondó a főispáni szék elfoglalásakor , hogy a békés áta­lakulás segélyével Magyarország ügyei a törvényes kerékvágásba jussanak; önmagunk által, idegen befolyás nélkül, alkotmányos formáinkon és törvé­nyeinken sarkaló intézményeinket ismét helyreállít­hatjuk.« 1861. dec. 11-én tisztujitás folyt le. Nagy zaj keletkezett és egy hang felkérte az elnököt, hogy a rajongókat utasítsa rendre. — Hagyjuk el azt, mondá Weckheim moso­lyogva— hiszen olyan jól esik fülünknek e tíz év óta nem hallott zaj! E korról szólva, föl kell említenünk a­ nemes báró egyik szép vonását — az áldozatkész huma­nitást, mely őt mindenkor jellemezte. Azon tiszt­viselőknek, kik fizetésükből nem bírták családjukat eltartani, a maga erszényéből juttatott fizetést. Ezen és más vonások rendkívül népszerűvé tették őt Békésmegyében, mely büszke volt e jeles fiára. * * * Mikor a fusio megtörtént, Tisza Kálmánt rög­tön utána miniszterelnökké tenni nem lehetett. De Tisza Kálmán kijelentette, hogy csak olyan kabi­netbe lép be, melynek Wenckheim Béla az elnöke. Az elnök tehát meg lett volna, de a kabinet két hétig sem tudott megalakulni. Perczel Béla volt az utolsó dió, a­kit meg kellett törni. Wenckheim Béla végre kijött a sodorából: »A patvarban én voltam már belügyminiszter, ő Felsége személye körüli miniszter, most leszek miniszter-praesidens, és te az igazságügybe sem mersz beleharapni ? « Ez az argumentum döntött, s Perczel Béla igazságügyi miniszter lett. * Ekko­r érte el Wenckheim Béla politikai fon­tosságának netovábbját. De a rózsát nem élvezhette tövis nélkül. Legelőször is az történt, hogy báró Simonyi Lajos minden áron erőszakolta államtit­kárjának— Horn Edét, a­ki noha »Confessioniles«­­nak iratkozott, mégis az eskü-letételnél szükségkép mint zsidó jött volna számításba. Ettől az eskü-letételtől borsódzott a háta min­­­denkinek odafent. »Sollen wier einen Rabbiner rufen lassen ?« volt a kérdés mindenütt, s Wenckheim Béla erre csak a vállát vonogatta, azzal a mindent kifejező kedélyes resignatióval, melyet Wenckheim Béla vállvonogatási virtuozitása minden beszédénél éke­sebben és rövidebben fejez ki. Végre megállapod­tak a polgári eskületételben, s a Horn-ügy befejez­tetett. De nem ám a zsidó kérdés, mely Wenckheim Bélát miniszterelnöksége elején keményen üldözőbe vette.* * * Következett rögtön az Istóczy interpellációja, mely az összes kormányhoz intéztetvén, arra a mi­niszterelnöknek kellett megadni a választ. Egy délben szótlanul és komoran tért vissza az országgyűlésről a miniszterelnöki palotába. Három-négy szobán át föltett kalappal sétálgatott, miközben vállait hol a füléig húzta, hal­a derekáig eresztette le, s kezeivel lemondó mozdulatokat tett. Ilyen svéd gymnastikában találta őt egyik hi­vatalnoka, a­ki referálni ment hozzá, de nem merte háborgatni, s némán húzta meg magát a szóba valamelyik zugában. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG.

Next