Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 27-52. szám)
1879-07-13 / 28. szám
remekei gyanánt felmutatott beszédek sorába vett föl. A hol a nemzet sérelmeit kellett velőt rázó és szintreható szavakkal tolmácsolni, a hol a haza megtámadott szabadsága, a nemzet jogai mellett kell e bátor védő szót emelni. 1. Wenckheim Bélát mindig az elsősorban találjuk. Tevékeny részt vett az országgyűlés munkálkodásában is és egyik tagja volt az országosválasztiványnak, mely" 1840-ben a büntető és javító rejtdezet kidolgozása végett küldetett ki s-' melyben Deák, Pázmándy,Klauzál, Szalay, Beöthy stb. vettek részt. Mint előbb megyéjében, úgy most az Országgyűlésen és a felsőbb politikai körökben is gyorsan általános becsülést vívott ki; 1848-ban Békésmegye főispánjává és István főherczeg főudvarmesterévé neveztetett ki; a szabadságharcz alatt híven támogatván a nemzet ügyét, 1849-ben menekülnie kellett s midőn aztán kegyelmet nyert és visszatért, egyike volt azon jeleseknek, kik társadalmi téren igyekeztek új életre ébreszteni a nemzetet. Gazdasági egylet, kaszinó, lóverseny stb. volt a tér, melyen a haza jobbjai találkoztak s b. Wenckheim Béla ernyedetlenül buzgólkodott mindenütt. Az októberi diploma után ismét Békésmegye főispánja lett s mint Deák Ferencz rendületlen hive és barátja, érvényesítette befolyását. Az akkori sikeretlen kisérlet után ő is újból visszavonult, de ismét előtérbe lépett, midőn 1865-ben végre komolyabb kilátások nyíltak a trón és nemzet közti kibékülésre. Az esztergomi értekezleten, mely az 1848-ki törvényekre mutatott rá, mint egyedüli alapra, ő volt egyik vezérszónok s lovagias jelleme s tántoríthatatlan hazugságával egyesült hűsége a korona iránt már ekkor megnyerték számára a fejedelem bizalmát. Midőn a felelős ministerium megalakult, K. Wenckheim a belügyi tárczát vette át és a képviselőházban úgy mint a kormányban tevékeny részt vett az ország újjászervezése körül. Tizenkét év óta, kevés megszakítással, folyvást ott volt a korona első tanácsosai közt. A belügyi tárczát letevén, Bécsbe ment, mint ő felsége személye melletti minister, mely állását csak 1865-ben a fúzió alkalmából cserélte föl rövid időre a miniszterelnökséggel. Az elnökséget Tisza Kálmán átvevén, K. Wenckheim visszatért ő felsége személye mellé s e ministeriumot vezette haláláig. E látszólag csekély fontosságú állásban megbecsülhetetlen szolgálatokat tett. A feltétlen bizalom, melynek legfelsőbb körökben örvendett, a kedveltség, melyben részesült ott is, hol a magyar nemzet iránt még mindig uralkodnak a régi ellenszenvek és balítéletek, lehetővé tette, hogy csöndben, zajtalanul, lényegesen befolyjon oly konfliktusok elhárítására, melyek súlyos következményeket vonhattak volna maguk után. A magyar nemzetnek hivebb tolmácsa, a magyar kormánynak buzgóbb képviselője az udvarnál alig lesz egyhamar. A társadalom elvesztette benne a lovalgiasság egy ritka mintaképét, a magyar arisztokráczia pedig azt a férfiút, ki a magyarságot, nemzeti érzületet buzgón terjesztette ama felsőbb körökben, hol erre — fájdalom — még annyira szükség van. Vajha az elhunyt példája számos követőre találna a közügyek terén úgy, mint a társadalmi életben! ...A' ’ • /■ •, é ájév, ■' • •* B. Wenckhenlfi. Béla régi, kínos betegségnek esett áldozatul .■ évek óta szenvedett,de rendkívül , erős testalkata egészen a legutóbbi hetekig daczolt a kórral. De a múlt hó utolsó napjaiban már nem hagyhatta el szobáját, s bár ágyban nem feküdt meg, szabadabb mozgásra képtelen volt. A pamlagra dőlve töltötte idejét, s kik e napokban látogatták meg, még csibakozva és szivarozva, találták. Kedvencz szenvedélyei közül a dohányzás volt az, mely legtovább hű maradt hozzá s melytől csak közvetlenül a halálos roham következtében, vált meg. Múlt vasárnapot megelőző pénteken azonban már a dohány sem ízlett neki; s másnap rá, szombaton délután, rohamosan jött rá a görcs, mely nagy vérömlésekkel párosult. Ekkor vesztette el eszméletét, sőt érzését is, és szombattól kezdve már minden percben várták halálát. Az eszméletlenség és érzéketlenség tartott egészen szerdán reggelig. Ekkor magához tért, de beszélni nem tudott , csak egyes szavakban, melyeket suttogva ejtett ki, s egyes jelekben fejezte ki óhajtásait. Kérte, hogy fektessék máshova s mikor ágyából kiemelték, nyögve mondá: »ne fogjatok meg oly nagyon.« Azután csak néha suttogta »vizet!« Nagy fájdalmának kinos nyögésben adott kifejezést. Az eszméletlenség csütörtökön ismét visszatérte teljes érzéketlenséggel párosulva, kevés megszakítással egészen haláláig tartott. Még csütörtökig a családtagjain kívül is sokan látogatták meg a súlyos beteget, de péntektől kezdve már a családtagokon kívül nem mehetett be hozzá senkit. Csütörtökön már az orvosságot sem akarta bevenni s többször felsóhajtott: »Ne kínozzatok!« Azóta töbnyire eszméletlenül feküdt, mig végige kilenczedik парой, hétfőn a halál megszabadító a szenvedéstől. * * • A nemes báró életéből számos adoma maradt fenn, melyek közül egy párt följegyzünk. Élénk kedélyét s magyar jellegét mutatja azon körülmény is, hogy a »csárdás« táncz elnevezése tőle ered. Most még egy pár adomát jegyzőnk fel róla. Az 1830-ikd országgyűlés alatt történt. Az ifjúság egy este az akkor hires Lóczi-banda zenéje mellett mulatott és Wenckheim Béla indítványára az akkor Pozsonyban időző Taticsev orosz nagykövet lakása elé vonulva, éji zenét adott. A nagykövet termeiben egybegyűlt főrangú társaság nagy élvezettel halgatta a jó magyar zenét, utóbbb a vendégek megbízták Dessewffy Aurél grófot, s kérje el az ifjaktól a bandát egy tánczra. Az ifjak szívesen engedtek a kívánságnak. A banda fölment, de az egy tánczból három is lett, sőt több is. Boszantotta az ifjúságot, hogy a társaság ily gyöngédtelenül megszegte a szavát. Fölmegy Wenckheim a nagykövet termébe, a banda elé áll és fölszólíta, hagyja itt a termet. A czigányok nem mertek engedelmeskedni. A fiatal báró kiveszi a prímás kezéből a hegedűt és távozik; a czigányok önkénytelenül utánna mentek. Az ifjak egy darabig mulattak és azután — miután megszerezték maguknak az elégtételt — visszaküldték a czigányokat a társasághoz. Pozsonyban napokig egyébről se beszéltek, mint a fiatal báró merész fölléptéről az egybegyült arisztokrácziával szemben. . .. Az alkotmányos korszak hajnalán, 1861-ben Békésmegye főispánja lett. »Megnyílt a lehetőség, az ut, a mód — mondó a főispáni szék elfoglalásakor , hogy a békés átalakulás segélyével Magyarország ügyei a törvényes kerékvágásba jussanak; önmagunk által, idegen befolyás nélkül, alkotmányos formáinkon és törvényeinken sarkaló intézményeinket ismét helyreállíthatjuk.« 1861. dec. 11-én tisztujitás folyt le. Nagy zaj keletkezett és egy hang felkérte az elnököt, hogy a rajongókat utasítsa rendre. — Hagyjuk el azt, mondá Weckheim mosolyogva— hiszen olyan jól esik fülünknek e tíz év óta nem hallott zaj! E korról szólva, föl kell említenünk a nemes báró egyik szép vonását — az áldozatkész humanitást, mely őt mindenkor jellemezte. Azon tisztviselőknek, kik fizetésükből nem bírták családjukat eltartani, a maga erszényéből juttatott fizetést. Ezen és más vonások rendkívül népszerűvé tették őt Békésmegyében, mely büszke volt e jeles fiára. * * * Mikor a fusio megtörtént, Tisza Kálmánt rögtön utána miniszterelnökké tenni nem lehetett. De Tisza Kálmán kijelentette, hogy csak olyan kabinetbe lép be, melynek Wenckheim Béla az elnöke. Az elnök tehát meg lett volna, de a kabinet két hétig sem tudott megalakulni. Perczel Béla volt az utolsó dió, akit meg kellett törni. Wenckheim Béla végre kijött a sodorából: »A patvarban én voltam már belügyminiszter, ő Felsége személye körüli miniszter, most leszek miniszter-praesidens, és te az igazságügybe sem mersz beleharapni ? « Ez az argumentum döntött, s Perczel Béla igazságügyi miniszter lett. * Ekkor érte el Wenckheim Béla politikai fontosságának netovábbját. De a rózsát nem élvezhette tövis nélkül. Legelőször is az történt, hogy báró Simonyi Lajos minden áron erőszakolta államtitkárjának— Horn Edét, aki noha »Confessioniles«nak iratkozott, mégis az eskü-letételnél szükségkép mint zsidó jött volna számításba. Ettől az eskü-letételtől borsódzott a háta mindenkinek odafent. »Sollen wier einen Rabbiner rufen lassen ?« volt a kérdés mindenütt, s Wenckheim Béla erre csak a vállát vonogatta, azzal a mindent kifejező kedélyes resignatióval, melyet Wenckheim Béla vállvonogatási virtuozitása minden beszédénél ékesebben és rövidebben fejez ki. Végre megállapodtak a polgári eskületételben, s a Horn-ügy befejeztetett. De nem ám a zsidó kérdés, mely Wenckheim Bélát miniszterelnöksége elején keményen üldözőbe vette.* * * Következett rögtön az Istóczy interpellációja, mely az összes kormányhoz intéztetvén, arra a miniszterelnöknek kellett megadni a választ. Egy délben szótlanul és komoran tért vissza az országgyűlésről a miniszterelnöki palotába. Három-négy szobán át föltett kalappal sétálgatott, miközben vállait hol a füléig húzta, hala derekáig eresztette le, s kezeivel lemondó mozdulatokat tett. Ilyen svéd gymnastikában találta őt egyik hivatalnoka, aki referálni ment hozzá, de nem merte háborgatni, s némán húzta meg magát a szóba valamelyik zugában. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG.