Magyarország és a Nagyvilág, 1880 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1880-02-15 / 7. szám

102 a lépcső karfájához, hogy az Lizit megelőzve, száz darabban csörömpölt le a lépcsőn. — No Palkó, most maradj itt, ha van bátor­ságod ! Csak­hogy az én Palkó barátom ekkor már a harmadik emeleten járt, s míg a szakácsnő lefelé menekült a fej­kötő villámai elől (már villámlott is). — ő figyelme onnan felülről nekem kiabált le hogy siessek, mert lemaradunk. Ezt könnyű volt mondani. Magam álltam szemközt a viharral, akarom mondani a villámló fejkötővel. — Hát magának nincsen egyéb dolga ilyen korán reggel — — Asszonyom, én------­— Megfizeti a bögrét, tudja? A lakást pedig rögtön felmondom. — De hiszen én — — A Lizi pedig elmehet maga után, érti ? Egy mommáig sem tűröm meg a házamnál! — No én utánam ugyan nem jön. Hanem én csakugyan jónak láttam menni. A fejkötő még villámlott-zengett egy ideig a folyosón, majd elhangzott a távoli konyhaajtó mögött. Szobámba érve, elkezdtem áldani Palkót, hogy micsoda impertinens dolog az: légyottot adni egy leánynak szombatra, mikor az ember hétfőn indu­lóban van más országba, s még­hozzá amiatt el is késhetünk a hajóról. — No csak porolj, porolj, te könnyen megysz a világnak! — Palkó! — Az ám! Én azt sem tudom bánatomban, hogy mit csinálok. — Palkó! Megfizetem a bögrét! — Bögrét! — búgja Palkó nagy keservvel. — Megfizeted a bögrét ? Oh te nagylelkű! — de ki fizeti meg azokat a drága gyöngyszemeket, melyek e perczben értem hullanak! — Feledd a szakácsnőt, Palkó. — A szakácsnét ?! — Hát azt gondolod, hogy a szakácsnőért sóhajtok én ? Hát azt gondo­lod, hogy engem csak egy szakácsnő sirat ? — Hát több is sirat, Palkó ? — Több is sirat ? — A mesterem lánya sirat, ha tudni akarod. — Még az is ? — No akkor csak maradj itt Bécsben, Palkó barátom, engem ne átkozzon, hogy kebléről letéptelek. — Itt maradjak ugy­e ? Hát olyan embernek­­ nézel te engemet, a ki a pajtását elhagyja egy­­ német lányért ? Tudom, hogy te ott ragadsz vala­hol külföldön, — de én­ én visszatérek a ha­zába, oly igaz mint hogy Kurucz Pál a nevem. — Hát menjünk Palkó! — Isten neki, ha meg kell lenni. Látod pajtás, én nem hagyhatlak el, nincs hozzá szívem. Hanem Feri! kedves Ferikém, tégy meg egyet az én kedve­mért, az én kedvemért pajtás! — És mi legyen az ? — Hát — hát — ne utazzunk mi gőzhajón, ha mindjárt vasból van is a feneke. Látod, gőzösön utazni az nem vándorlás! — Nem azért mondom, mert sokba is kerül, hanem mióta a gőzkocsit, meg a gőzhajót feltalálták, azóta nincs is valódi ván­dorlegény. — Tudom, hogy ha terád várnak vele, te fel nem találod. — Én nem, annyit mondhatok. Hej az igazi mesterlegény, mikor már tavaszi napok kezdtek járni, kipolitizozta botját úgy József nap táján, hanem még a fiókban tartotta. Még nem mondta meg a mesterének, hogy mi szándéka, hanem a majsztromnénak már ott hagyogatta a paszulyt a tányéron, ha kétszer főzte egy héten. Mikor aztán állandóbb napok jöttek, a mesternek is oda mondta: »Mester uram! Nagyon csomós ez a deszka!« »Micsoda csomó? Hiszen ez nem is csomó!« No, ha ez nem csomó, hát adja ki a könyvemet.« — Úgy ám! Akkor aztán összekötötte azt a kis ba­tyut — mert nehezet soha sem czepelt, az már igaz, mert még akkor nem lehetett minden ron­gyos faluba gőzkocsin járni. Aztán csak úgy torony­irányba ment az utazás, mindig déli harangszókor értek be a faluba, ott aztán sorba jártak minden­felé mesterembert, mindig olyan mesterséget val­lottak, aminő czimer volt ott kinn a kapu fölött s jól tartották őket — hanem ha munkát kínáltak, akkor egy sem volt köztök azon a mesterségen. Aztán milyen kevés közpénzzel kijött akkor az ember, nem is hinnéd, — hiszen nem azért mondom hogy most — hanem pajtás! mikor aztán végig­­­csavarogtak a mezőn, keresztül az erdőn, rágyúj­tottak valami szép nótára — amint a torkon ki­fért ; ha korcsmát találtak, be, ah­ányan voltak, aztán ittak, amint a torkon befért; megették a korcsmárosné valamenyi tojását rántotténak, aztán felfeküdtek éjszakára a szénás padlásra, mikor a korcsmárosné reggel be akarta kasszálni a vacsora árát, már akkorra a második határban früstököl­­tek hitelbe. Haj pajtás ! az volt csak az igazi ván­dor élet! — Nem azért mondom — hanem hát vándorlegénynek való ez a te bőröndöd, mi ? ezt nem csatolhatja az ember a hátára, ez már arra van teremtve, hogy a hordát vigye, — tudom Baedeker is van a zsebedben, mi ? meg mappa, mi ? meg lát­cső ? — Nem azért mondom, hanem nekem egy­­ csöp kedvem sincs az ilyen utazáshoz. — Palkó! én azt gondolom, hogy te neked nincsen útra való pénzed ? — Micsoda ? nekem nem volna pénzem ? — tán azt hiszed, hogy azért beszélem ? hát most már azért sem bánom, menjünk gőzhajón, menjünk gőzkocsin, a gyorsvonattal, akár szeperát vonat­tal, — majd megbánod! Ez a »majd megbánod«­­ elég magyarán volt mondva, de nagyon is körmünkre égvén az idő; sietségemben azt hittem, hogy Palkó barátom a víg csavargás élvezetét érti. Gyorsan beadtam a kulcsot és siettünk az állomáshoz, épen másodszor csöngettek. — Hamar Palkó, hamar, még egy csöngetés­­ az élet! — Hát szivarunk van-e, meg dohányunk az útra ? — Nincs! Annak is te vagy az oka; fecsegé­seddel meg szakácsnőddel eltöltöttük az időt, nem gondolván a szükségesekre. — Válts hamar jegyeket, — mondja Palkó, — majd én beszaladok ama boltba szivart venni. Palkó elsietett, én pedig oda furakodtam a jegyváltó ablakhoz. Sok nép szorongott egymás hátán, a becsüle­­tes rendőr alig boldogult velük. — Nekem egy jegyet! — Nekem hármat! — Megáll a hajó Kremsnél? — Meg. — Kérem én Linczbe kértem jegyet! — Az enyém a mölki jegy! mért kaparásza el a másét ? — No jó, ne féljen hogy elkésik! — Hányat csöngettek már? — Kettőt, de már régen. — Kérem ne szorítsa oda a plaidemet! — és igy tovább — Aztán nyögve, fújva rohannak a hajóra, robog alattok a palló; — a matrózfiú a csöngetyű nyelét markolássza, várva a kapitány intését, hogy harmadikat csöngessen. A jegyek megvoltak váltva, körültekintek: Se szivar, se Palkó! Harmadszor csöngetnek! Tíz ugrással a szivaros boltban termelt. Az én Palkó barátom kényelmesen füstölve ott könyököl a szivaros pulton, hamisakat pillantva amúgy kalap alól, a szivaros leányra. — Hát igazán nem volt még nassád a Schper­­linél soha ? — Hát milyen bálok esnek ottan — Ha nem volt, hát én — — Szombaton elvezeted ugy­e? — Palkó. Palkó! te ugyan megvárakoztatsz engemet, mint Csokonai a papot. — Hiszen még nem is csöngettek! — De majd teneked négyszer csöngetnek, nem ? — Tyű! hát akkor siessünk. Ezzel Palkó kívül volt az ajtón, én is sietni akarok utánna. — Kérem, az az úr elfeledte megfizetni a szi­varokat. — A kópé! — Hányat vett kérem ? — Gondolom huszonötöt. — S milyeneket? — Úgy hiszem Virginiát. — ugy­e mama Virginiát vett az az ur ? huszonöt Virginia az annyi mint — párja kilencz krajczár — tehát anyi mint — — Az egy forint tizenhárom. Tessék! — Pardon! Most jut eszembe, hogy csak hú­szat vett, ugye mama ? az annyi mint — — Kilenczven krajczár! Tessék kifogni e forintból. — De mama! nem Virginiát vett az az úr most emlékszem már, kubák voltak, — igen, kubák voltak — az anyi mint — hányat is mondtam, mama ?­ — Húszat! Épen kifutja a forint, tessék. Ötször húsz az száz. Sietek az ajtó felé. — De kérem csak négyes kuba volt! — Már mindegy — — Majd papirosba teszem — — Alás szolgája! — A beszéd végét már nem hallottam, futottam a hajó felé. Épen a bejáró deszkákat hurczolták félre. Héj ! hordár, nem látott itt két paktás­­kát — csak egy perezre voltam ama boltban szi­vart venni — — Semmit sem láttam, siesen mert lemarad. Ez borzasztó! Nincs bőröndöm! — Feri! Feri! Jöszte már! behoztam én a batyukat — kiabál Palkó a hajóról. — Mind? — Mind, mind! — Hozd már a jegyeket! kü­lönben ki kell szállnom. — No hála a papnak! két ugrással a hajón vagyok, a padlót elszedik, a hajó elindult. — Nézd itt van minden, egy, kettő, három. — Hát az esernyőm ? — Esernyő! hát az is a tiéd ? — nézd most is ott áll az oszlop mellett. — Annak vége. — Dehogy vége! Palkó hamar a nyelve alá kapta a két úját. — Mit akarsz ? — Hát füttyenteni annak a hordárnak, majd bedobja. — Palkó, Palkó! ülj le már kérlek, — hidd el, hogy boszankodhatnám. Adj hát legalább egy szivart. — Szivart, pajtás ? — hát mért nem szólsz pajtás — megállj csak, a belső zsebembe tudom, hogy nem tettem, — a két külsőben a vándor­könyvem van meg a pipám, — a hátulsóban lehetne, csak hátul nincs zsebem. Pajtás! én azokat a szi­varokat, vagy a boltban hagytam, vagy az után zökkentek ki szaladtamban a zsebemből, — hanem annyi szent, hogy nincsenek meg. /M­AGYAROR­SZÁG ÉS AJ* L____i i'lilll IBf—1ШПП111 Я ЦЩШДДШШ . LLU__LU__U____ AGYVILÁG. 7. Szám.

Next