Magyarország és a Nagyvilág, 1880 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1880-05-30 / 22. szám
22. szám. Budapest, 1880. május 30. XVII. évfolyam. Előfizetési dij: Negyedévre 2 frt. — Félévre 4 frt. — Egész évre 8 frt. Bécsi élményeimből. Frankenburg Adolftól. Igen jól esett, hogy budapesti barátim és ismerősiül nem felejtettek el engem a távolban. Gyakran leveleztem velük, részint mert szükségét éreztem annak, hogy magamat nyíltan és szabadon kibeszéljem, amit azon körökben, hol eddig megfordultam, tenni nem igen tanácsos, még kevésbé ildomos lett volna, részint mert elég időm volt rá, miután munkával nem igen terheltek. Úgy vettem észre, hogy nincs nagy bizalmuk hozzám. Megszokták ők a titkosabb dolgokat szépen maguk közt elvégezni, s oly nem »koscher«-féle laikusokat, milyennek engem is tartottak, távol állítani működésük tűzhelyétől. — Fontosabb ügyek holmi jelentéktelen megyei és helytartósági fölterjesztéseknél nem kerültek kezeim közé; ami érdekesebb és kényesebb tárgy volt, azt elődeim Frenreisz és Gaszner, s az elnöki titkár Pazziazi (a »Hitel« fordítója) dolgozták föl. E három úriember vezette Wirkner tanácsos kommandója alatt az egész udvari kanczelláriát (ide értve a kanczellárokat is), térítgette a makacs oppozícziót az országgyűlésen,s könyökig markolt a »Dispositionsfond«-ba, melyet Metternich uram folyvást töltve tartott akkori mamelukjainak számára az ország zsebéből. Zsedényi Ede kisebb szerepet játszott, mint a minőt játszani látszott. Jártasságánál fogva a közjogi dolgokban, s mint jeles szónoknak is jó hasznát vehették az országgyűlésen, s néha bűnbakul is előretolhatták, a mi a márcziusi napokban (1848-ban) majdnem életébe került, melyet a »kamarilla« szolgálatában föláldozni ugyancsak nem nagy dicsőség lett volna. Minden önérzettel bíró emberfia be fogja látni, miszerint ily körülmények közt anyagi jólétem előmozdítása végett lépést sem tehettem a nélkül, hogy a függetlenségnek ama kis árnyékát is, melyet mostoha sorsom meghagyott, ne kockáztassam, s magamat szükség nélkül kompromittáljam. Ha a világ most, vagy holtom után érdemesnek találja csekély személyemmel bíbelődni, szólhat és ítélhet rólam, amint tetszik; azzal azonban sohasem fog vádolhatni, hogy valaha olyasmi után vágytam, amit elveim és meggyőződésem megtagadásával lehetett volna csak elérni. S ezt szükség kinyilatkoztatnom azon irigy- és részlelkűek ellenében, akikkel életpályámon oly gyakran találkoztam, hogy elhigyjék, ha felebarátjaikról egyáltalában jót hinni tudnak, miszerint azt a csekély falatot, melyet öreg napjaimban számba dugok, senki másnak kenyeréről le nem szegtem, s hogy tetteim rugója sohasem volt úgy, mint azoké, a kik testüknek feláldozták a lelket, az undok haszonlesés s önzésteli kíméletlenség. Különben a szerény embereket, hacsak nem voltak alázatosak is, szintoly ritkán keresték föl akkor is, mint azelőtt meg később. Az udvari kanczelláriának személyzete majdnem mind pártfogolt egyénekből s olyan amphibium-féle teremtésekből állott, akik addig lármáztak és opponáltak otthon, míg ide nem hozták őket udvari titkároknak vagy referendáriusoknak. Itt aztán oly némák lettek egyszerre, mint Merkuczié »Romeo«-ban, s akinek a lélekvándorlásról (majdnem »lélekvásárlás«nak mondtam) még nem volt világos fogalma, az a »Vordere Schenkenstrasse« palotájában mindennap láthatta, hogy változik át egy éjen a legdühösebb pessimista — Mindenváró Ádámmá! Ez a pártfogói szenvedély akkor is, később is, a legújabb időkig sok pénzébe s sok derék fiába került az országnak. Nemritkán egyesek rovására történtek (magasabb államtekinteteknél fogva) ily kegyosztogatások, valamint ezt a sok közül a meghalt gróf Pálffy Ferencz esete is bizonyítja. Elbeszélte ő ezt sokszor nekem is, másoknak is, úgy hogy nem követek el indiskrecziót annak közlésével, a mi amúgy is nyílt titok volt. Fiatal nemzetgazdászaink tanulhatnak valamit , nem annyira geniális, mint furfangos fináncz-operáczióból. Volt ugyanis Sopron megyének egy híres követe, Nagy Pál, kinek dörgő philippikái a kormányrendszer ellen 1824-ben szintoly kellemetlen benyomást okoztak a felsőbb régiókban, a milyen hálás érzettel fogadta ugyanakkor a nemzet e megye egyik másik fiának, gróf Széchenyi Istvánnak a magyar Akadémiára tett nagyszerű ajánlatát. A követ urnák ugyan többször adták értésére, hogy erős kifakadásai kellemetlen GRÓF WALDSTEIN JÁNOS, A SZÉCHENYI-SZOBOR BIZOTTSÁG ELHUNYT ELNÖKE. * Irodalmunk érdemes veteránjának, lapunk egykori szerkesztőjének tollából »Bécsi élményeim« czim alatt két kötetes mű fogja e napokban elhagyni a sajtót. Frankenburg 1847-ben »translator«-i minőségben Bécsbe, a magyar udvari kanczelláriához neveztetvén ki, ott átélt napjainak emlékeit gyüjté össze e kötetekbe. Jelen közleményünk a kiváló érdekűnek ígérkező könyv második fejezetét fogja képezni.