Magyarország és a Nagyvilág, 1880 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1880-07-04 / 27. szám

434 27. Szám. yVLAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG nak is. Tanulságos olvasmány lesz tehát ez első sorban azokra, a kik érezték a pletyka fullánkjai­nak égető mérgét, anélkül, hogy abba belehaltak volna ; de még inkább tanulságos azokra, a kik a pletyka által másokat akarván elvesziteni, maguk lőnek annak áldozataivá. De csitt! Nem árulom el előre a történet végét, mert hát tudom, hogy manap a tanulságos történetet is csak úgy olvassák el, ha érdekfeszí­tően van elmondva, nehány idegrázó jelenettel úgy bonyolítva, hogy azoknak legcsattanósabb része a »folytatása következik«-re essék, miáltal a kíváncsiság izgalmát az iró ügyesen lángra lobbantván, a káprázatossal az olvasó szemevilágát is elrontja, csak azért, hogy sok esetben ne lássa az: mennyire nem igaz az az érdekfeszitő, bizarr bonyodalmu történet, a mit az ő szertelen fantáziája a naiv lelkek elrémitésére oly furfangos móddal hathatóssá tőn. Pedig a tanulság mindig az igazságban rejlik. A hamis tükör mindig más arczot, más képet fog mutatni, mint a minőt eléje teszünk. Nos, én igyekezni fogok, hogy a történet, a mit elmondok, az élet igaz tükre legyen. Bízom föltevésemben, mert nem más föladatom, mint az, hogy úgy mondjam el, a mint az az életben valóban megtörtént. Azért hát előre is bocsánatot kérek, hogy ebben a kis történetben nem lesznek idegrázó ese­mények. bizarr bonyodalmak, mert hát én bizony nem tehetek arról, ha az élet a maga mulatságos játékait, a melyeket mi tanulságul toliunk hegyére szedünk, gyakran ezek nélkül pörditi le. II. A zsombékosi barátok-templomában véget ért a vasárnapi tiz órai mise. A szárnyas ajtók küszöbénél szorongott a kifelé törekvő nép. Nagyrészt úri asszonyságok és kisasszonyok. Mert hát Zsombékoson ez a divatos uri-mise. A polgári nők az alsó-templomba járnak a kilencz-órai misére. Az olyan mesterember-lányt, a ki a tiz-óraira jár, megszólják, hogy kisasszo- nyoskodik, az urakat majmolja, kalapot hord a selyem kendő helyett s kicsinyli a módját. Megszólják pedig a polgári és úri asszonyok egyformán. Azok azért, hogy különb akar náluk- nál lenni, ezek hogy hozzájuk akar hasonlítani. Mert hát rátartósabb, malmosabb arisztokrata nincs, mint a kisvárosi tensasszony. A hétágu koronás czimerű nem büszkébb kék vérére, egy- egy tönkrement hétszilvafás nem gőgösebb hires alispánokkal ékeskedő düledező családfájára, mint ez a — kalapjára. Előtte a kalapos polgári nő jogbitorló. Zsombékos még elég kicsi város ahhoz, hogy az ily kiváltságokhoz való jogaiknak az úri tens- asszonyok elég tekintélyt adhassanak. Csak úgy, mint a barátok-templomában a tiz órai-misének. Ezért hát a szent mise végeztével két ilyen jogbitorló tévedt csak az úri nép közé. A Sánta szabó lánya, meg az »uj lakatos« felesége, a kiről különben az a hir is kerengett, hogy a cselédjével tensasszonynak hivatja magát. No, hiszen meg is szapulták érte az igazi tensasszonyok. A Sánta szabó lányát nem kölönben. — Hát már megint itthon van az a czifra dáma ?! — kérdezte a csípős nyelvű Hegyesné tensasszony a nem kevésbé csípős nyelvű Orlős- nétől. — Itthon ám! Azt mondják, megint elverte az ura! A cselédem hallotta a mészárszékben, ott meg a Hollóhegyiék szakácsnéja beszélte, a ki nem régen került haza Pestről szolgálatból. Az mondta volna azt is, hogy ez a kaczki fehérnép voltaképen nem is felesége az urának, a ki egy haszontalan, hivatalából elcsapott, kártyás és országos lump. — Aztán mégis mennyire fönn hordja az orrát a hányiveti mihaszna! Pedig szegény apja a betevő falatját is alig tudj a megkeresni! No, hiszen az is meglehetős dologkerülő és szörnyű garázda! Tegnap volt nálam nagy mosás, a pupos Sódérné beszélte, hogy vasárnap is úgy dobták ki a »Bim­bóból«. Majd csaknem mindennap részeg! A két érdemes tensasszony még tovább rész­letezte volna a Sánta szabó családjáról szóló, kitűnő forrásokból merített adatait, ha figyelmüket más­felé nem tereli egy újabb és újabb szóbeszédre al­kalmat nyújtó tárgy, mely igy templom után pazar bőséggel kínálkozik. A templom előtt zsizsergett az ünnepi népség. Pajkos lánykák szaporán lebbentek tova, mint a domboldali akáczfákon a röbbenő madárkák. Majd egy másik csapat megállt. Kis kezükben imádságos könyv, piczi ajkaikon csengő csicsergés. Az élénk kör közepén egy szőke leánykát pörgettek, mint az orsót. Uj ruha volt rajta. Azt vizsgálták, tapogat­ták, bírálták, — töviről-hegyiről kikérdezve, hogy hol vette, kivel varratta, mennyibe került, melyik divatlapból vették a mintát. És aztán mikor minden csokrát-fodrát agyondicsérték s egyhangúlag ki­mondták, hogy »milyen jól áll« — csak azt várták, hogy a szőke lányka elváljon tőlük, no hiszen meg­eredt a pletyka, találtak az uj ruhán annyi hibát, ahány öltés volt rajta s annyi okot, a hányán vol­tak, arra, hogy az »milyen rosszul áll.« A lányok után a mamák lépegettek halkan, el-elmaradozva, talán mert nekik még több beszél­getni valójuk akadt. Persze, hogy a mig együtt voltak, egymás lányait dicsérték. — Már édesem, csókollak, olyan kedves szép leányt keresni kell, mint a te Elvirád! — Oh lelkem, csak egy kis hamupipőke az a te aranyos Margitod mellett! — Mindig olyan, mint egy tündér! — Margit meg valóságos nyíló rózsa ! — A szemei ragyogó csillagok! Aztán úgy öltözni, olyan csinosan, olyan takarosán nem tud Zsombékoson egy lány sem! így árverezett két mama a pazar dicséretek­ben, a mig az öreg utczán el nem váltak. Akkor aztán Elvirához igy szólt a mamája: — Jaj, de kiállhatatlan lány az a Margit! Úgy jár, mint egy páva s aztán milyen félvállról köszön, mintha valami herczegkisasszony volna! Meg az az ízléstelen öltözet! Micsoda komisz kelme, micsoda félszeg szabás, aztán minden kis darab olyan tarátán áll rajta, mintha villával hányták volna reá! . . . No de Margit mamája sem maradt adós. — Nem találtad édes lányom, hogy ma Elvira milyen rosszul nézett ki ?! Ugy-e milyen sárga az arcza, a szemei beesettek ? ! A szegény bizonyosan sorvadásban van! Aztán mégis olyan kihívó, — csak láttad volna, mikor a templomból kijöttünk, milyen kaczérkodást vitt véghez a Dabas Flóri- val, — no pedig a fejemet teszem rá, hogy a Dabas Flórinak úgy nem kell, mint nekem! Azt a hirt is maga az anyja koholta, hogy bele szeretett volna! Van eszébe a Flórinak! Ha már házasodik, csak nem vesz el ilyen penészvirágot! Meg lehet, hogy a két mama délután valami látogatáson ismét összejő, ott aztán folytatják az áradozó dicséreteket minden mérték és meggyőző­dés nélkül; mert ez már Zsombékoson igy szokás. Azok a látogatások, azok a »kisvárosi vizi­tek« is nagyon tanulságos szokások! Majd egybe mi is betekintünk! A Halmosy lányok épen most biztatják a szép Murányi Jolánt, hogy délután jöjjön ő is Cserfay- ékhoz. A barna lányka nem nagy kedvet mutat. — Tudjátok, leikeim, nem igen szeretek olyan helyre menni, a hol minden szóra úgy kell vigyázni, mint a szemem világára. Cserfayné szemben mézes­mázos, hanem a hátunk mögött, tudom, úgy meg- szapul, hogy szörnyűködve hallgatják majd rólunk, a mit másoknak beszél! Aztán Tinka is csak olyan mint az anyja! Kávénénikék, meg vén kisasszonyok közt nevelkedett, mást sem tud, mint másokon rágódni! No de, isten neki, elmegyek! Hadd be­széljen ki-ki, a mit akar! Én tulteszemmagamat a pletykákon! Murányi Jolán, a ki ezeket a szavakat oly gondtalan őszinteséggel elcsicseregte, magas, sudár növésű szép leány volt, fekete égő szemekkel, derült, nyílt arczczal, melyen rózsás pir fakadt, csinos, egy kissé duzzadt ajkakkal, melyeken röpkén csen­dült meg a szivéből fakadt szó s a verőfényes mosolygás. Az egész leány csupa nyíltság, őszinteség, kedvesség. Egyszerű nyíló virág, melynek kelyhe nem rejt mást, csak illatos szirmot. Az egyik Halmosy leány Jolán szavaira azt a kérdést vetette föl: — De hát nem te tartozol Tinkának ? — Mivel? — Vizittel! — Hogyne! — és fölkaczagott Jolán, csak úgy csöngött bele a viszhangos utcza. — Még csak az lenne a csoda, ha Zsombékoson egymásután kétszer menne egyik leány a másikhoz! Mit szól­nának ahhoz a városban! Több lenne az illetlen­ségnél! Oh Tinka hogyan jöhetne hozzám, mikor most rajtam a sor, én tartozom vizittel! így szokás ez Zsombékoson, ez a divat, ez a bon-ton! Pedig lássátok, kedveseim, bizony nagyon rósz szokás ezt számítani, rovásra vezetni fiatal lányok között. Azért olyan kevés itt a jó barátnő! Nagy akadály z a szivek között. Valóságos kegyetlenség önma­gunk ellen békóba verni a szabad őszinteséget, letörölni a barátság varázsos hamvát, korlátot vonni az ifjúság virágos mezőjén, hol, mint a mada­raknak, kellenne röpködnünk! Élénkebb tűz gyulladt ki Jolán arczán, hang­jában az érzelmesség melege rezgeti, sudár termete szinte méltóságossá vált. Csakhogy a Halmosy lányok mindent másra magyaráztak, mikor Jolántól elváltak. — Hogyan affektál! — szólt az idősebbik. — Csupa bogarasság! — tóditóttá a kisebbik. — De hát hiszen mindig ilyen kajla volt Jolán! Soha sem tetszik jneki az, a mit mások tesznek. Mindenben gáncs, mindent kritizál! Azt hiszi, hogy mert egypár hónapig volt a fővárosban s megfordult egy-két előkelőbb társaságban, most már nem is közénk való. Kicsinyli a kisvárost, gúnyolja a kisvárosiakat, mintha bizony ő más valami magasabb lény lenne. — Folytatása következik. — Nyaralóban. . , — 436. és 437. lap. — Megérkezett a julius. Szelíd nyári szellő csókja kelti fel a bimbózó virágokat, melyeknek a zord tavaszi napok alatt annyit kellett még szenvedniök. A nyaralók kertjében rózsák s gerániumok mosolyganak a bíbor szirmaikról tovaröpkedő fehér pillékre. A nap arany sugárkévét ont mindenre, mit útjában ér, megara­nyozza a nyaralói életnek mai képeinken feltárt két jelenetét is. Szenvedélyes virágkedvelőt látunk az egyik képen, bájos fogyasztóját a virágoknak a másikon. A nyaraló gazdag, az élet nehéz gondjaitól ment tulajdo­nosa öreg napjaiban örömét, büszkeséget kedvencz virá­gainak ápolásában találja. Aggodalmas szemekkel kiséri

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék