Magyarország és a Nagyvilág, 1880 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1880-07-04 / 27. szám

27. Szám. JÁR­GY AZ ORSZÁG ÉS A JÓ­ AGYVILÁG. fejlődésüket az üvegbura alatt, mely védelmükre szolgál az éjnek hidege s a napnak égető sugarai ellen egyaránt. Minden gondja e kincsekben összpontosul. Velők álmo­dik, gondozásukra szenteli minden idejét. Ifjúkorának viharos szenvedélyei a megő­szült hajfürtökkel tovatűn­tek, s ez a nyugalmas örömökkel kínálkozó szenvedély lépett helyökbe . . . Fakadó virágokat ápoló öreg fér­fiúval kellemes ellentétet képez másik képünkön, nyílt virágok közt, egy fiatal hölgyalak, maga is kedves nyílt virág. Kezecskéje nem üvegbura alatt ápolja, kebelére tűzi a természetnek szinpompában illatozó gyermekét. Ki tudja, a virág, melyet épen most szakajt, nincs-e kedves emlékül szánva s nem fog-e valaki szintoly gyön­gédséggel, szintoly — csakhogy másnemű — szenve­déllyel tekinteni e virágra is, mint az az ősz férfiú ott a másik képen a maga virágaira ! Születésem napján. — L­e v - n ez­­ László hátrahagyott költeménye. — Budapest, 1876. máj. 25-én. Ez az első napja a születésemnek, Melyen nekem öröm-virágok termettek, Melyen legelőször boldog, nyugodt voltam, Szép álom ringatott, sok szépet gondoltam • Lehetett szép jövőt végre reménylenem, Áldott legyen az én teremtő Istenem ! Képzetem, mint a méh, rózsák felé repült, Testem, lelkem magas égi kéjbe merült, Messze került a bú­s mindennapi gondok, A hiú emberek, a fu­tó bolondok. És nem kellett szokás szerint kesergenem, Áldott legyen az én teremtő Istenem ! Vidáman mosolygott a nap is fölöttem, Kedves, jó lelkekkel gyakran összejöttem , Unalom nélkül telt az óra felettünk, És örömtárgyakról vigan beszélgettünk. E napot nem lehet soha felejtenem . . Áldott legyen az én teremtő Istenem ! Vajha életemnek hátralevő része Virágoknak lenne ápoló kertésze ! Örömeim köztök, mint méh, repdesnének, Lantomon zengene örvendező ének. És ekként lehetne folyton könyörgenem : Áldott legyen az én teremtő Istenem ! Kápolnában. — Rajz. — A hüs csöndet a belovellő napsugár zavarja meg. A hideg térben végig szalad aranyos vonala, mint a­hogy átnyilal az első szerelem érzete fiatal lány szívén, s nyüzsgő lánczba hajtja a parányi porszemeket. Körülragyogja az oltárt, a szenteket, a virágokat, s a hímzett párnán levő csattos könyvre rárajzol az ablaküveg tarka színeiből egy koszorút. A fényes folt ott inog a kápolna márvány­­koc­káin, megtörik azok fényén, s küzködve pusz­títja el körültök a homályt. A némaságot, mely olyan zajtalan, mint az áhitat, méla, lehellet­­szerű döngés szakítja meg. Tompán indul, végig hullámzik a holthajtás alatt, s ép oly lassan múlik ki, mint a­hogy megszületett. Pillangó szárnylebbe­­nésének hangja nem lehet finomabb, gyöngédebb, mint e búgás. Nyilván az orgona húrját rezzente meg valami kora kelta légy. Mert légy van min­denütt, még a templomban is. Az idő lassan múlik. Az a sugár köve, mely a ablakon át bedől, perczről-perczre fordul, s mind­inkább közelebb jő fényes foltja a főoltárhoz. A sekrestye ajtaja kinyílik, csöndesen az is, nem nyikorogva, nesztelenül. Kis fiúcska lép be. Szőke, boglyos fejű a gyermek. Szemeit dörzsölgeti s csak mikor a két öklét elszedte az arczáról, ekkor lát­hatjuk meg rajta, hogy mit ér. Sajátságos kifeje­zése a gyermekarcznak, melyre azt szokták mon­dani, hogy egyáltalán nincsen rajta semmi jel­lemző, annyira gömbölyű. Talán a szerencsés gyermekek arcza mind oly egyforma mosolygó, ugyanolyan nevető. De a szenvedés, az megvisel kicsit és nagyot is. E fiúnak az arczán meglátszik, hogy árva. Nem vidor, nem nevető az arcza, de olyan komoly­nak sem mondható, mint az apró embereké néha ; lenni szokott, midőn megharagítják, vagy durczás­­kodik, é­s nem tudja mérsékelni szemöldei rán­­gását, ajkainak lefelé konyulását. E fiú inkább bánatos, bús, szinte azt mondhatnék megérett, s e kora érettség, a pár esztendős süvölvényen e nehéz bélyeg az, ami elszomorít. Az árvák, apátián anyát­lan gyermekek arczának van meg ez a közös tulaj­donsága, mely a milyen mély, olyan erősen vonzza az érző szívet, ha megérti szenvedésit. Lépteinek koppanása hangos visszhangot kelt a boltozatos űrben. Kezében ruhadarab. Törölget. Sugár létrán fölkúszik a szentélyhez, s végig simul s rajta. Jóságos szeretettel cselekszi, gyöngéden. Néha meg-megáll, kezét ráteszi a kőszobor vál­lára , s azon keresztül néz ki az ablakon az utczák nyüzsgő tömegére, a hídra s a folyóra, a­­ vágtatva haladó úri kocsikra, terhes szekerekre; megragadja figyelmét valami, olyankor előbbre­­ görnyed, egészen ráhajol a szoborra, mely kinyuj­­j­tott karjával olyan, mintha megölelné apai szere­­t­­ettel s félrehajtott fejével rátekintene a gyermek arczára, mely egy pillanatra elvesztő melancholiá­­ját, s az élet lüktetéséből olyan derű ömlik el vonásain, mintha neki is volna bölcs papája, aki vezeti az élet utain, jó mamája a ki szive vérivel szereti őt. Ah! egy sóhajtás, s a kis­fiú viszatér rendes munkájához, s csücskére csavarva a ken­dőt, a kőszent ruhájának redői közül is kisimítja a port. Elfeledkezik magáról, el a helyről, hol van, s dalolni kezd valami vig­nózácskát, olyat, aminő neki való, amelyben van huszár, fényes csákó és gyöngyös tarsoly. Munkája végeztével fölmászik az ablakra, egyik ólomkarikás szárnyát kinyitja,é­s egyszerre beröpül egy öreg mamaveréb. Csiripel jobbra-balra, csőrét lóbálva köszönti a kis­fiút, tipeg a párkányon, néha ugrik egyet-egyet, aztán fölhráz­­kodik. A kis­fiú ragaszkodóknak találta magához a nyelves madarat s a néma kőszenteket. — Jó reggelt, madaram! mond a fiú. A veréb csiripol rá egy szót. A szentek mintha oda fordítanák fejüket, s néma bólintgatással, mosolyogva üdvözölnék a jó barátokat. — No, ugy­e, hogy éhes vagy ? — Csiripi! csiripi! felel a veréb. — Itt van jó fehér kalács, meg két hernyó hozzá pecsenyének! szól a gyermek, s jókedvűen felkaczag. Az előkerült czipóbélre aztán rászáll a veréb, csőrével ugyancsak ütögeti, kiszakít belőle egy-egy­­ darabkát, s elcsacsogja közbe a város híreit, hogy ez a gyerek nem ment tegnap iskolába, aztán kikapott a papájától, a mama meg adott neki czukrot, hogy ne sírjon; tűz volt a hosszú utczában, s egy szegény veréb­ családnak a nádas házzal együtt odaégett a szép várpalotája, hogy odakünn nagyon szép idő van, s bizony érdemes volna elmenni sétálni; s miután mindezeket csúnya veréb módjára elfecsegte, illendően bókolt nagy számtalanszor, aztán neki lódult a kápolnában, s karcsú iveit körülröpködve, egész űrét betöltötte hiábavalóságával. Neki rugasz­kodott a könnyű kis olajlámpának, s leülvén rá úgy meglóditotta, hogy hosszan lengedezett a légben, a veréb pedig megcsücsülve rajta, hunyoro­­­gatott a szemeivel s néha meg-meglebbenté szár­nyait,­­ hintázott. A fiúcska tovább folytatta munkáját. Padokra, képekre rákerült a sor illendően, mindent meg­­simított szépen, a kápolna úszott a napsugárban,­­ a tisztasága pedig ragyogott. Aztán fölbaktat az orgonához. A szűk, kanyargós csigalépcsőn, amely sötét és nyirkos, szívére tette kezét, hogy ne fél­jen, a kitől ? arra nem is gondolt, de félnie jól esett — s az orgona­sípokról is eltakarodott a megülepedett réteg. Leül a billentyűk elé, húzo­gatja ki ezt a fát, amazt is — nem szól. Billegeti az ujjaival, amint azt a mestertől látta, — a hatal­mas hangszer hallgat. Most fölugrik, eszébe jut­­ a fújtató, fölszalad rajta egynéhányszor, míg a muzsika tüdeje megtelik szuf­lával, azzal rajta!­­ Csakúgy egy kézzel, avatatlan tudatlanok módjára játszani kezdi: Szeretnék szántani, Hát ökröt hajtani . . . A kedélyes nóta hullámozó bugással, lassú­­ hömpölygéssel ömlik végig a komoly ívek alatt, s játszi lejtése, mint üde levél a virág mögé, úgy­­ illik a napsugárhoz, mely az ablakokon át beomlik, s a veréb himbálásához, az olajlámpáson. A fiú dalolni kezdi a nótát. Éles, vékony hangocskája magasra fölkapaszkodik, s összeolvad a sípok zené­jével. A madár elhagyja helyét, a fiú elé röpül, s félre kapkodva apró fejét, bámulgat, mintha mind­erre azt akarná mondani: — Nini! No lám ! vagy más efélét. A kis­fiú időközönként fölugrik, hogy lelkese­dést öntsön az orgonába, meg visszaszalad az ele­fántcsontokhoz, néha kis ujjával meglegyenti a vérebet, hogy az fölfordul, bár talpra áll ismét, muzsikál, dalol hozzá, fölkaczag, mulatoz, é­s így bizony elmúlik az idő. Nagy sokára fölserken e szóval: — Jézuskám! Azzal fut le, a veréb keresztül röpül a kápol­nán, csip-csapkodva búcsúzik, kioson egy ólom­karikán, a kőszentek elkomolyodnak, az orgona búgása elhangzik, a viszhang elül, a kis­fiú össze­szedi magát s kifut a sekrestyébe. Ott aztán vonásai ismét magukra öltik rendes jellegöket. Fölkuporodik az ablakba, lenéz a sza­ladgáló emberekre, a dévajkodó fiukra, akiknek sok könyv van a kezükben, vigasság az arczukon, szép ruha a testükön, s nyomukban cseléd vigyáz, hogy bajuk ne essék. Eszébe jut, hogy neki is volt szerető jó papája, olyan erős, mint senki más a városban, s szelíd mint a falat kenyér, s szép mamája, nyájas, jó, a ki nem haragudott soha, ő neki adott, a­mit csak kívánt, megengedte, hogy elmenjen játszani a többiekkel, puha fehér ágyat vetett a számára, vett neki czukrot, képes könyvet, mindent .... Egyszer aztán meghalt. Nagyon beteg volt. Az arcza fehér mint a papiros, a keze forró, szinte égetett, a beszéde akadozó. Nagyon köhögött. Azért mindig azt mondta, hogy ő nem beteg, csak egy kicsit. Nem lesz neki semmi baja, majd felgyógyul. Csak ő, az Imre viselje magát jól. Legyen olyan, mint volt eddig. Ne sírjon. Hiszen jó az isten. Nem engedheti meg, hogy az ő jó mamája elhaljon. El is mondta érte az imádságot mindennap háromszor is, hogy »édes istenkém, ki vagy a menyekben, ne vidd el az én mamámat.« — tovább nem is tudta mondani soha, mert elfulladt njakán a szó. De azért a mama mégis meghalt. Mindig rosszabbul lett: a szavát már alig lehetett hallani, csak amint szítta magába a levegőt, az sivitott. Fölkiáltott néha, hogy itt fáj nagyon valami, ott meg éget, aztán egyszer fölült az ágyá­ban, fehér karjával átfogta az Imréje nyakát, magá­hoz szorította, hogy ő nagyon megijedt. Aztán sóhajtott s leesett a párnára. Meghalt. Lefogták a szemeit, nem pillantott föl többé. Az Imre hozzá ment. »Mamám, édes mamám, alszol? Kelj föl, mert én nagyon félek«. A mama mozdulatlanul feküdt. »Ugy­e beteg vagy, édes anyám. Nemso­kára meg fogsz gyógyulni, azt modta a doktor bácsi. Fáj valami? Hozzak egy kis vizet?, Vagy orvosság kell? Szólj, mondd édes mamám.« Ő pedig nem felelt. Az Imre nagyon kezdett sírni, kiment az ajtóba, s ott sirdogált magában, csöndesen, egye­dül. Oda jött hozzá egy szomszédasszony­ néni. S azt kérdezte tőle: »Hogy van az édes mamád?« — »Meghalt«, felelt a fiúcska és sírt tovább. Nem­sokára eltemették a mamáját. Ástak egy mély gödröt. A mamáját beletették egy faládába. Azt sem engedték, hogy ő még egyszer megcsókolja. Azt mondták, hogy nagyon elváltozott. Azért ő mégis meg akarta csókolni a mamáját. De akkor beszegezték a koporsót. Aztán leeresztették a földbe, a mély gödörbe. A földet ráhányták. A pap imádkozott, s megfogta az ő kezét. S elvitte magával. Azóta nincsen neki mamája... A templom harangja hosszú kondulással ütötte a kilenczet. A fiú föláll ablakából s megyen kinyitni a kis kápolna nagy ajtaját. A zár csikor­­dul, a nehéz tölgyfaajtó szét­nyílik. Öreg koldus asszony lép be. Nem nyomorék, csak öreg, lassan tipeg, s kopottas zöld-szürke ruháját aggódva simogatja. Kezében mankós­ bot. Arczán mélabú s az öregség szántotta barázdák. Fehér ősz hajából egy-két szál lecsügg arczára, azt reszkető száraz kezével félre simítja. Amint a templomba ér, ráteszi a kisfiú fejére a kezét. Nem szól, csak elnéz fölötte az oltárra. Mintha imádkoznék. A kis­fiú hallgat. Nem mozdul el helyéről, mereven lecsüg­­gesztett fővel áll, mintha áldásnak venné az agg asszony mozdulatát. 435

Next