Magyarország és a Nagyvilág, 1882 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1882-03-05 / 10. szám
154 , a te földed, Spalato, mert menhelye vala Árpád vérének. A magyarok istene áldja meg mind a két kezével földed minden egyes porszemét! Kapitányunk parancsszavára megszűnt a gép működése. Gőzösünk lankadozó erővel mind lasabban barázdálgatá a tenger hullámait sálig hogy megállapodok, máris a kikötőn kívül lehorgonyozott uszonyhoz valt erősítve. A hajó párkányáról lebocsátották a lépcsőket, az elénk sietett bárkák körülfogták gőzösünket s elkezdődött az utasok és málhák ki- és beszállítása. Néhány perczeel később a bárkák egyike engemet is kivitt a partra. Mint a tavaszszal visszatérő fecske elhagyott fészkére, egyenesen a régi szállásomra siettem. Ma hasztalanul keresném e csöndes lakot, tavaly a felgyújtott színházzal ez is porrá, hamuvá lett. Jöttömet nem várta senki, sőt nem is képzelték, hogy valaha ismét viszontlássanak. Midőn benyitám az ajtót, a vacsoránál ültek. Egy darabig némán bámultak rám, aztán felugráltak, körülfogtak s a ház hetvenéves úrnője a nyakamba borulva e szavakkal fogadott : „Evviva l’ Ungheria!“ — Éljen Magyarország ! — És vele mindörökkön örökké éljen Dalmáczia ! — viszonzám mélyen megindulva. Csak az, aki éveken át, akarva — nem akarva, barangolt idegen népek között, vagy a kinek alkalma volt tapasztalni, mennyi ellensége van a magyarnak hazája határain belül és kívül, képes magának fogalmat alkotni örömömről, amely átvillanyozta egész valómat ez üdvözlésre. Nem is felejtem el soha. Kedves szomszédjaink általában vagy irigyeink, vagy dühös ellenségeink s csak a lengyel nemzet értelmisége és a dalmát városok olasz ajkú lakossága érez irántunk rokonszenvet. Ez utóbbiak között vannak úri családok, amelyek nem arra büszkék, hogy velenczei „conte“ — gróf — ivadékai, hanem igen is büszkék arra, hogy őseiknek a csatatéren szerzett érdemeit magyar nemességgel jutalmazták meg királyaink. Dalmáczia bátran nevezhető magyar reliqulariumnak. A mennyi város, fennálló vagy romba döntött vár, torony, bástya létezik területén, mindannyin magyar zászló lobogott hajdanában, mindannyi kemény harczoknak, fényes fegyvertényeknek volt a színhelye. Magyar és dalmát leventék patakzó vérükkel szentelték fel e szirtes talajt, mely kevés kalászt terem ugyan, de a melyben annál erősebben gyökeredzett meg a hazaszeretet. Csaknem mindegyik városban egy-egy remek templom vagy harangtorony, kastély vagy zárda romja, nemes stélben épített oltár vagy templomi ékszer fényes világot vet a hajdani magyar királyok bőkezűségére s egyszersmind kétségtelenné teszi, hogy ők, akik a dalmát városokat monumentális épületekkel díszítették, okvetetlenül még nagyobb mérvben építkeztek a magyar városokban is, jóllehet e működésükről csak azon néhány templom tanúskodik, amelyeket a tatár, török és német hadak pusztításai szerencsénkre képen hagytak. Dalmácziának az akkori viszontagságos idők daczára a magyar korona alatt virágzó jólétnek kellett örvendenie, különben nem volna a magyar korszak még ma is kedves beszédtárgya a délszláv nemzeti párt túlkapásai ellen erélyesen küzdő „autonóm“ műveit köröknek, amelyek politikai hitvallása ekképen szól : „Mi dalmátok nem akarunk horvátokká lenni soha, hanem olaszok és szlávok akarunk maradni, mint valánk eddig.“ És mindemellett húsz havi ottlétem alatt csak három magyarral találkoztam. Ketteje ezeknek valamely bécsi , kereskedőház megbízottja volt, a harmadikat orvosa küldötte ide telelni. Valóban kár, hogy földjeink közül azok, akik szórakozás végett gyakrabban szoktak külföldre utazni, következetesen mellőzik Dalmácziát, pedig a Róma építésekor már fennállott Zárától kezdve egész a Bosporusra emlékeztető Boeche di Cattaroig mindenütt évezredes culturának, dicső múltnak, titáni harczoknak az emlékei között halad az utazó s a gyönyörű tájak, napsütötte, csodálatos színpompában ragyogó kopár hegyóriások, egy-egy kis árkádiai zug, a Kerka nagyszerű zuhataga, kisebb nagyobb, egyenként és csoportosan elszórt, zsálya és rozmarintól illatozó, lakatlan, vagy olaj- és fügefáktól zöldellő szigetek, virágzó kopornya-füzérekkel borított fellegvárak, öles levelű agávék, babér és mirtus bokrokkal koszoruzott sziklafalak, soha nem látott alakú tornyok s a paradicsomi Lacroma szigete gazdagon jutalmazzák az ut fáradalmait. Dalmácziának minden zugán a regényesség bibája ömlik el s aki látta, az nem fogja elfelejteni soha! Velencze fénykorában Dalmáczia volt a keleti és nyugati kereskedés közvetítője. Amerika fölfedezése s az angolok foglalásai Indiában uj utakba terelték a forgalmát s ezóta feltartóztathatlanul kezdett hanyatlani a dalmát kereskedés. De a városok mindamellett megtartották a régi fény látszatát. A csendes utczákon haladva, a jelenkori ízlésnek nem találjuk semmi nyomát. Itt minden ódon, még az utczák kövezete is. A paloták, házak, templomok, középületek, kikötők még mind olyanok, mint valának régen s anynyira épek, mintha nem századok, hanem csak néhány évtized óta állanának fenn. E boldog égalj alatt a sziklákat porlasztó idő kíméletesen bánt az emberi müvekkel ; nem rontott, nem pusztított; beérte azzal, hogy uralmának jeléül gyöngéden ráják bobtá a feledés fátyolát, amely alatt lecsendesült a hajdan pezsgő élet zaja s mély álom nehezedett a városokra. Európa már-már elfelejté az egész országot, mintha nem is volt volna a világon soha, s csak a bokkai lázadás, mely tizenkét évvel ezelőtt vulkánszerűleg tört ki, juttatá ismét eszébe, hogy Dalmáczia csakugyan a világon van még. No de Bécsben nem vették tréfára a kellemetlen meglepetést és hagyományos erélylyel láttak hozzá a lázadás elfojtásához. Mindennap megújult a sisyphusi munka, a phantomok elleni harcz. A hegytetőről látatlan kezek által lezsídított kőtömegek a mélységbe sodorták katonáink roncsolt hulláit s a müvelt világot borzadás futotta el, midőn a cannibalis vadságról értesült, amelylyel a lázadók megcsonkították a kezökbe esett sebesültjeinket. E vérlázító botrány megszüntetésére húszezer ember lett összpontosítva. Csapataink égtek a boszúvágytól s türelmetlenül várták a parancsot az általános rohamra, amely alkalmat nyújtson nekik a fegyverük becsületén ejtett csorba kiköszörülésére. Hiába várták Rodics tábornok, az új parancsnok, egymaga nekiment a lázadóknak és véget vetett a babér táján harcznak. Mint egykoron Caesar, ő is : „Jött. Látott. Győzött.“ Voltaképen pedig elment a felkelőkhöz, megalkudott főnökeikkel s az állam — egyegy felkelőnek negyven forintot fizetve, — megvásárolta tőlük a békét. Ezenfelül kártalanitá őket a háború okozta rombolásokért, fölépitteté feldúlt házaikat, a sebesülteknek fájdalomdijat s a csatában elesettekért vérbirságot fizetett. Csapataink le voltak hangolva. Az orrcsonkítók zsebrerakták a pénzt, nagyokat kaczagtak a hódolási komédián s gőgjükben tombolva verték a melleket, hogy az egész „Ausztria“, mint ők nevezik az osztrák-magyar birodalmat, nem volt képes legyőzni őket; a délszláv nemzeti párt pedig bálványozta nagy honfiát, aki, szerintök, túltett Jellacsicson. E tragikomédia óta, mely előjátéka volt a most bekövetkezett véres eseményeknek, mind fényesebben ragyogott Rodics báró úr szerencsecsillaga. Végre lefutott ez is a magas égről s csakúgy enyészett el, mint a lovagias Jellacsics báné. Hiába, e földön senkinek sincs gallérjához varrva a szerencse ! Midőn ő felsége beutazá Dalmácziát, az antonom spalatói várostanácsot nem értesité senki, hogy az úti programmon változtatás történt s hogy ő Felsége a megállapított időnél két órával előbb fogja látogatásával szerencséltetni Spalatót. Már Salonában — fél mértföldnyire Spalató városától — volt ő felsége, midőn az ebédlő lakosság hírét véve e meglepetésnek. Leirhatlan látás-futás, nyakra-főre kapkodás támadt erre , de hiában! A zenekart nem lehetett összehajhászni. A hölgyek, akik felkészülhettek is, a szűk utczákban támadt életveszélyes tolongás miatt nem juthattak el kijelölt helyeikre, sőt még a clerűs, a hatóságok, testületek sem bírtak összeszedelődzni s mikor ő felsége megérkezett a városba, a zavar éppen akkor érte el tetőpontját. A forrón óhajtott pillanat, amely hetek óta tartotta lázas örömben a sziveket, amelynek fényes megünnepelhetésére az éjeket tették nappallá, beállott végre — de fájdalom, készületlenül találta a szereplőket, a város műveit közönségét. Tökéletesen meghiúsult a tervezett pompás fogadtatás s vele megsemmisültek a nemes ambitio reményei is, hogy Spalato lojalitása kitüntetésével páratlanul fog ragyogni Dalmácziában. Az örömtől habzó serlegbe a megszégyenülés örömcsepjei vegyültek, mindenki érezte e végzetes pillanat horderejét, senki sem vola képes ijedelméből fülocsudni s az egész közönség a kétségbeesés martaléka jön. Nem a szerencsétlen véletlent, sem Pétert, sem Pált, hanem egyesegyedül a kormányzót, Rodics báró urat vádolja az autonóm párt, hogy e súlyos csapást ő mérte rájuk bosszúból, fajgyűlöletből, szándékosan, előre kifőzött terv szerint. E pillanat óta nem létezett a világon ember, akit jobban gyűlöltek volna, mint gyűlölték Spalatóban Rodics kormányzót. „Jelen helyzetünk napról-napra tűrhetetlenebb“ — jegyzi meg egy autonóm párti ismerősöm. — A pártszenvedély, mely Rodics szitogatásai folytán marczangolja a kedélyeket Dalmácziában, nem fog csillapodni, amíg ő lesz a kormányon. Akár egy derék magyar, akár egy jóra való német foglalja el a helytartói széket, az nekünk mindegy, csakhogy végre valahára legyen már olyan kormányzónk, aki a pártok fölött áll és őrködik, hogy a törvények és az alkotmányos jog tiszteletben tartassanak. Ez a mi óhajtásunk, semmi egyéb !“ A Magyarország és a Nagyvilág. A legyező. • Megható történet. — Irta : LAKATOS ÁRPÁD. Oh mily álnok az asszonyt nem! Bocsánat hölgyeim ezért a keserű kifakadásért s ha netalán önök nem volnának velem egy véleményen, tessék az ellenkezőt bebizonyítani. Fájdalom, engem keserű tapasztalatok bátorítottak ennek a nagy igazságnak kimondására. De nehogy rágalmazónak tűnjem fel, bizonyságul elmondok önöknek egy szomorú történetet, mely — sajnos — éppen rajtam esett meg. Valamikor én is más véleményben voltam az asszonyok felől. Hittem én is a szerelemben s tudtam remélni a boldogságot. Hanem ez régen volt. Akkor fiatal voltam , csinos barna ifjú, karcsú hajlékony termettel, s olyan szép kis fekete bajuszszal,melyért rajongott (legalább én meg voltam róla győződve, hogy rajongott) a város valamennyi szép lánya és ami fő: meg volt mind a két fülem, mert még akkor nem esett meg rajtam ez a legyező história. Tehát akkor még hittem a nőknek. Hiszen különben nem udvaroltam volna olyan keményen Emma kisasszonynak s nem tűztem volna ki legfőbb czélomul kezét elnyerhetni. Tele voltam jó reménységgel, mert Emma kisasszony mindig nagyon barátságosan fogadta udvarlásomat és amint észrevettem, a mamája is jó szemmel nézett rám. Emma kisasszony szép lány volt. Egészen az én kedvemre való. Szőke volt, hamis kávébarna szemekkel s inkább, alacsony, mint magas, de tett minden tagja, hogy majd kipattant az egészségtől. Csuda-e hát, ha úgy beleszerettem, hogy ha olyan gazdag lettem volna, mint a minő szegény, rögtön megkértem volna. Hanem hát ezt nem tehettem, mivel jól tudtam, hogy a háztartáshoz pénz is kell, márpedig éppen ez volt az, amiben folytonos hiányt szenvedtem. Azért volt annyi életbölcseségem, 10. Szám.