Magyarország és a Nagyvilág, 1882 (18. évfolyam, 27-53. szám)

1882-07-02 / 27. szám

422 juszkenőcsöt is használjon, semmi kétség, hogy háromszor is rátekerhette volna a fülére, még szesztoldalék nélkül is, a mivel a huszárok né­mely regementben a világot csalják. De ő egyszerű, hetykélkedés nélküli em­ber volt, ki megvetett minden világi hivalko­dást s igy a bajuszkenőcsöt is, úgy viselte bajszát, mint ahogy az isten teremtette, az isten pedig simán lelógóvá terem­tette, mely egészen elfedte ajkát, száját, sőt egész alsó arczát s mint valami szomorú fűz ága, úgy lógott tekintélyes nagy orra alatt s oly kecsesen és könnyedén himbálódzott a lég­ben, valahányszor az utczán járt, a legcseké­lyebb szellő érintésére is. Pedig elég gyakran járt, mert ő estéit, sőt olykor délelőttiéit is a három egyeshez czímzett búfelejtező intézetben szokta tölteni, mert ez a nevezetes helyiség, mint azok, a­kik 1840 táján Kolozsvár városá­ban megfordultak s a helyi viszonyokkal csak némileg is ismeretesek voltak, tudják és bizo­nyíthatják, külső szén-utczában feküdt, az ak­kor Teleky-, ma már I­ Juseum­kert közelében, az ő úri lakása pedig belső magyar­ utczában vala, éppenséggel szemben az unitárius püspök házával, az akkor oly híres Wesselényi-palota nagy udvarának egyik zugában. Belső magyar-u­cza pedig jó távol esik külső szén-utczától. Hogy valaki oda juthasson, még a nagy piaczon is keresztül kellett mennie, ha az ember nem akart holmi szűk sikátorokon át kerülőt tenni.. Fegyverneki Tamás uram pedig soha sem akart. Először azért, mert semmi oka sem volt az emberek elől bujkálni, másodszor azért, mert a Streicher-féle patika a nagy piaczon a várda sarkán feküdt, ezt pedig neki okvetetlenül út­jába kellett ejteni, részint azért, hogy kedves komájának, a patika tulajdonosának pálinkás jó reggelt vagy estét, (már a mint az idő mivolta hozta magával), kívánhasson, részint és főleg azért, mert olyan rummal edzett rozsd­ist, mint a minő a Streicher uram fogadj istene volt, csakugyan nem lehetett többet találni Kolozsvár városában, pedig ott mindig kedvelték a jó pá­linkaféléket. De mindez csak semmi volt ama harma­dik dolog mellett, a­miért Fegyverneki Tamás oly híres és nevezetes emberré lett Kolozsvár városában. Ez a harmadik ok a legfőbb, de egy­szersmind a legkényesebb ok is volt. A fele­sége volt. A felesége ! Ez volt csak az asszony ! Még csak normalista gyerek voltam, a­mikor az a dolog történt, amit most elbeszélni akarok, de azért ma is a legélénkebben emlékszem rá, hogy sok fényes csillag ragyogott ugyan már akkor is az égen, de oly fényesen, oly bájosan, oly tüzesen egy sem, mint a­hogy annak az iczi-piczi kis teremtésnek a nagy fekete szemei ragyogtak. Mert kicsi, csak egy csöpp volt az isten­adta. Olyan szilimandri, olyan sovány, olyan vé­kony, karcsú teremtés, hogy most már felnőtt eszemmel igazán csodálkozom rajta, hogy ketté nem tört a dereka, ha Fegyverneki Tamás uram amúgy istenigazában magához ölelte. Mert Fegyverneki Tamás uram igazán megtermett, daliás férfiú volt ám a talpán. Olyan széles, magas melle volt, épen mint Wesselényi Miklós grófnak, a kihez termetére nézve so­kat is hasonlított, már tudni illik abból az idő­ből, a­midőn a nagy gróf még nem indult volt oly erős hízásnak, úgy nézett ki, olyan méltó­­ságos és tekintélyes alak volt, hogy igazán mondom, hogy ha még akkor is török basák uralkodtak volna Erdélyországban, jó szerencsé­ről beszélhetett volna, ha kikerülhette volna a fejedelemséget, a­mint hogy effélére nem egy példa vagyon a régen elmúlt idők krónikáiban. így is megválasztották volna biz őt több­ször már centumpaternek minden szegénysége daczára is, (mert anyagi javakkal bizony nem volt gazdagon megáldva a derék mester) ha. . . ha . . . ej, kimondom biz én, mert hisz nem haragszik meg már érte, talán meg sem tudja, mert már több mint huszonöt esztendeje hogy ott pihen a szép kolozsvári temetőben, egy kis sírban, Kendefy híres arszlánjainak közelében ... Ha ... ha ... nem szerette volna olyan na­gyon a papramorgót és a 12 krajczáros gernye­­szegit. Szóval izmos, tekintélyes, méltóságos, sőt büszke alak volt, a kivel bizony heti vásárok alkalmával, a midőn portékás rudjával ott ült a színben, még pedig a legelső sorban, (mert már ezt csakugyan nem merték tőle megtagadni), sem az oláh, sem a magyar vásárosok nem igen mertek hosszú alkudozásba bocsátkozni, mert már ismerték. „Ennyi az ára, pud­uni. Tetszik, jó, nem tetszik, akkor hagyja itt keed, mert én a her­­kopáternek sem adom alább, de csak egy fitying­­gel is !“ A­mint hogy nem is adta, készebb lett volna inkább oly tele vinni haza a rudját, a­mint reggel az inasok felvitték, de ennyire még sem ment mégis soha a dolog, mert olyan torokránczot csakugyan nem kaptak egy sátor­ban is, mint nála s a szebbért és jobbért még a pa­raszt sem sajnál egy-két garassal többet űzetni. Na de nem, erről van itt most szó, hanem szó van a szép Ágnes ifjasszonyról, a szép csiz­­madiánéról, amint városszerte nevezték a kis menyecskét. Gyerek voltam, a­mikor mindez történt, hanem annyi eszem mégis volt, hogy belássam, hogy bizony megérdemelte ezt a czim­et, olyan szelíd, szép volt az arcza, olyan pi­rosak az ajkai, olyan nagyon nagyon szépen tu­dott mosolyogni s ha mosolygott, olyan vakító fehérségű fogsort mutatott, hogy isten bizony még mi gyermekek is ugyancsak örültünk neki, ha úgy néha-néha, midőn a nagy udvaron lap­­dázni kezdtünk, oda szaladt hozzánk s azt mondta, hogy na fiuk, most én is játszom ve­letek, mert ma jó kedvem van ! Mert tudni kell, hogy nem édes, hanem csak mostoha fia volt a Gyuri, a­kihez játszani jártunk. Neki magának nem volt gyermeke. Ő második felesége volt Fegyverneki Tamásnak és pedig nem is olyan régóta, akkor tájt úgy két-három esztendeje. Hát még nézni hogy tudott a nagy fe­kete szemeivel! Egészen megigézte az embert. Tizenegy esztendős voltam, de akármi legyek, ha bele nem szerelmesedtem volna, ha a nagy vakáczió hirtelen be nem üt s engem savó kú­rára el nem visznek Szász-Fenesre. V­olt is csodálója, volt is bámulója akár­mennyi. A gubernialis kanc­ellisták, a mágná­sok, az egész unitárius collegium, sőt még a kálvinisták közül is az okosabbak mind lesték, hogy hol láthatnák s hogyan állhatnának vele szóba valamilyen ürügy alatt, ha csak azt kér­dezve is, hogy otthon van-e a majszter uram ? Sőt (de ezt már én hitelesen nem tudom, de akkor tájban egészen határozottan beszélték) még a piarista páterek is Fegyverneki uramnál kezdtek dolgoztatni. De akármennyien sürögtek, forogtak is a szép asszony körül, Fegyverneki Tamás uram csak mosolygott a szép nagy bajusza alól és nyugodtan szitta fekete-sárga tajték-pipáját, mert ha szeme volt, láthatta, hogy akárhogyan illesztgessék és kellemeztessék is magukat az ugri-fü­les urficskák, az ő kedves feleségecskéje, az ő aranyos, rubintos Ágnese,­­a­mint jó ked­vében szokta nevezni), csak füttyet hány mind­annyira, csak kineveti őket szemben és hátuk mögött is s csak akkor mondja, de nem csak mondja, hanem arczával, szemeivel, egész lé­nyével bizonyítja is, hogy csak akkor boldog, ha az ő kedves torzomborz bajusza, hitetlen Tamása oda szorítja őt magához azzal az izmos karjaival s a világért fel nem jajdult volna soha, pedig szegénykének csakúgy ropogott-recsegett ilyenkor minden csontja. Ezt már szemlátomás és fülhallomás után mondhatom, mert akárhányszor tanúja voltam Fegyverneki Tamás uram törvény megengedte legyezgetődzéseinek, a­minthogy a mester, kivált ha egy kicsit ivott, (s ez éppen nem volt ritka eset), előttünk, gyermekek előtt épen nem res­telkedett, különösen mikor véletlenül (vagy tán nem is egészen véletlenül, azt már az én akkori gyermek eszemmel csakugyan nem tudtam meg­ítélni), haza érkezett s kedves feleségét, aranyos rubintos Ágnesét velünk játszva találta. — Vége köv. — Magyarország é­s a Nagyvilág. 27. Szám. A fehér leány. — Elbeszélés. — Irta Törös Ferencz. Derült tavaszi reggel volt. Kelet felől gyöngéd pir jelenté a hajnalt s megkondult a falu kis harangja azon a régi, ismerős hangján. Könnyű fegyveremet vállamra vetve, bal­lagtam a közeli erdő felé. Virág bor­tá a rétet, oly üde volt a jég, hogy az ember szinte egész­ségesebbnek érzé magát, ha künn a szabadban lehetett. Összejártam falunk egész határát a nélkül, hogy a fegyvert vállamról leemeltem volna. A szomszéd falu tornya mindig közeléb­­közelebb látszott, beléptem végre a falu felett elterülő sirkertbe. Fáradt valék s a puha pá­zsitra leheveredve, körültekintettem a vidéken. Közelemben három sirásó egy uj sir elké­szítésén fáradozott. Felkeltem s a munkásokhoz érve eképen szólitam meg az öreg Szabó An­drást, aki — mellesleg legyen megjegyezve — csak privát passzióból foglalkozott a sirásással. — Jó napot öreg ! — mondom kezemet a sirásó vállára fektetve, — kinek készítik azt a lakást ? — Szerencsés jó napot kívánok tekintetes uram, — szólt az öreg megfordulva és a kapa­­csot sáros csizmájához eresztve, — hát bizony a Pataki Julis hott el, talán tetszett is ismerni, az istenadta elébb megbolondult, azután meg — a mint a tiszteletes ur mondta — a szive hasadt meg. — Ugyan ne mondja kigyelmed! — for­dultam egész érdekkel az öreg felé, — hát mi baja lehetett annak az asszonyak; nem tudja, miért hasadt meg a szive ? — Dehogy nem tudom, dehogy nem tu­dom, bár ne tudnám ; nagyon szomorú históriája van annak, még az efféle vén kipróbált embert is megríkatja az, mint én vagyok, hát még az olyan fiatalokat, mint a tekintetes úr ! — Dehogy ríkat öreg, mondja csak el azt a szomorú históriát, hallottam én annál már szomorúbbat is, ne kezdje csak el. — Én nem bánom, elbeszélhetem, de csak olyan parasztosan ám, ahogy én hallottam, mert én egy csöppet sem tudom czifrázgatni. Hja, öreg ideje már annak, mikor én írást tanultam. — Jó, jó öreg, soh’se politizáljon, gyújt­son rá egy szivarra s aztán kezdje el azt a szo­morú nótát, megértem én azt, ha még olyan egyszerűen lesz is, csak magyarul mondja. Tárczámból három szivart vettem elő, meg­kínáltam a három sírásót s miután rágyújtottak, az öreg csákánya után nyúlt. — So’se bántsa András bácsi! — szólt az egyik sirásó, — elvégezzük mi már ezt ketten is, üljön le oda a partra s aztán mondja el a tekintetes urnak a Pataki Julis szomorú his­tóriáját. Az öreg szót fogadott s a szivarból hatal­mas füstöket bocsátgatva, kezdé: — Akkoriban hurczolkodott be Pataki Est­­ván Bokor falujába, mikor én a tizenkettedik esztendőre megmaradtam nagyságos Széphalmy Ti­vadarné asszonynál parádés­ kocsisnak. Az Est­­ván szörnyen gazdag, meg aztán tekintélyes pa­rasztgazda is volt, úgy, hogy az egész faluba’ nem volt senkinek olyan czimeres tizenhat ökre, mint neki. Egyetlen leánykája, a tizenhat éves Juliska is olyan volt, kérem a lássan, akár csak a tő­rül szakasztott rózsa , de szerette is az István, akár csak a szemefényét. Pataki szomszéd egyért-másért be-benéze­­getett hozzánk . Szent-János-napkor lesz tizenkét esztendeje meg olyan szerencse érte, hogy a Juliskát betudhatta belső leánynak nagyságos Széphalmy Ti­vadarné asszonyhoz. Persze, lett aztán beszéd a f­iuban! Irigy­kedett szegényre még a legutolsó gyerek is, so­kan belefojtották volna egy kanál vízbe, de nem lehetett ám. Juliska megbecsülte magát, mert — már szó ide, szó oda — jobb helye még az édes­anyjánál sem lehetett volna. Hanem egyszer csak megfordult a dolog. A nagyságos urfi, aki ak­kor már nagy, szakállas, szép diák volt, haza­­rándult Budapestről s hogy, hogy nem, az ő szeme is megakadt a szép szobalányon. Juliska

Next