Magyarország és a Nagyvilág, 1882 (18. évfolyam, 27-53. szám)
1882-07-02 / 27. szám
422 juszkenőcsöt is használjon, semmi kétség, hogy háromszor is rátekerhette volna a fülére, még szesztoldalék nélkül is, a mivel a huszárok némely regementben a világot csalják. De ő egyszerű, hetykélkedés nélküli ember volt, ki megvetett minden világi hivalkodást s igy a bajuszkenőcsöt is, úgy viselte bajszát, mint ahogy az isten teremtette, az isten pedig simán lelógóvá teremtette, mely egészen elfedte ajkát, száját, sőt egész alsó arczát s mint valami szomorú fűz ága, úgy lógott tekintélyes nagy orra alatt s oly kecsesen és könnyedén himbálódzott a légben, valahányszor az utczán járt, a legcsekélyebb szellő érintésére is. Pedig elég gyakran járt, mert ő estéit, sőt olykor délelőttiéit is a három egyeshez czímzett búfelejtező intézetben szokta tölteni, mert ez a nevezetes helyiség, mint azok, akik 1840 táján Kolozsvár városában megfordultak s a helyi viszonyokkal csak némileg is ismeretesek voltak, tudják és bizonyíthatják, külső szén-utczában feküdt, az akkor Teleky-, ma már I Juseumkert közelében, az ő úri lakása pedig belső magyar utczában vala, éppenséggel szemben az unitárius püspök házával, az akkor oly híres Wesselényi-palota nagy udvarának egyik zugában. Belső magyar-ucza pedig jó távol esik külső szén-utczától. Hogy valaki oda juthasson, még a nagy piaczon is keresztül kellett mennie, ha az ember nem akart holmi szűk sikátorokon át kerülőt tenni.. Fegyverneki Tamás uram pedig soha sem akart. Először azért, mert semmi oka sem volt az emberek elől bujkálni, másodszor azért, mert a Streicher-féle patika a nagy piaczon a várda sarkán feküdt, ezt pedig neki okvetetlenül útjába kellett ejteni, részint azért, hogy kedves komájának, a patika tulajdonosának pálinkás jó reggelt vagy estét, (már a mint az idő mivolta hozta magával), kívánhasson, részint és főleg azért, mert olyan rummal edzett rozsdist, mint a minő a Streicher uram fogadj istene volt, csakugyan nem lehetett többet találni Kolozsvár városában, pedig ott mindig kedvelték a jó pálinkaféléket. De mindez csak semmi volt ama harmadik dolog mellett, amiért Fegyverneki Tamás oly híres és nevezetes emberré lett Kolozsvár városában. Ez a harmadik ok a legfőbb, de egyszersmind a legkényesebb ok is volt. A felesége volt. A felesége ! Ez volt csak az asszony ! Még csak normalista gyerek voltam, amikor az a dolog történt, amit most elbeszélni akarok, de azért ma is a legélénkebben emlékszem rá, hogy sok fényes csillag ragyogott ugyan már akkor is az égen, de oly fényesen, oly bájosan, oly tüzesen egy sem, mint ahogy annak az iczi-piczi kis teremtésnek a nagy fekete szemei ragyogtak. Mert kicsi, csak egy csöpp volt az istenadta. Olyan szilimandri, olyan sovány, olyan vékony, karcsú teremtés, hogy most már felnőtt eszemmel igazán csodálkozom rajta, hogy ketté nem tört a dereka, ha Fegyverneki Tamás uram amúgy istenigazában magához ölelte. Mert Fegyverneki Tamás uram igazán megtermett, daliás férfiú volt ám a talpán. Olyan széles, magas melle volt, épen mint Wesselényi Miklós grófnak, a kihez termetére nézve sokat is hasonlított, már tudni illik abból az időből, amidőn a nagy gróf még nem indult volt oly erős hízásnak, úgy nézett ki, olyan méltóságos és tekintélyes alak volt, hogy igazán mondom, hogy ha még akkor is török basák uralkodtak volna Erdélyországban, jó szerencséről beszélhetett volna, ha kikerülhette volna a fejedelemséget, amint hogy effélére nem egy példa vagyon a régen elmúlt idők krónikáiban. így is megválasztották volna biz őt többször már centumpaternek minden szegénysége daczára is, (mert anyagi javakkal bizony nem volt gazdagon megáldva a derék mester) ha. . . ha . . . ej, kimondom biz én, mert hisz nem haragszik meg már érte, talán meg sem tudja, mert már több mint huszonöt esztendeje hogy ott pihen a szép kolozsvári temetőben, egy kis sírban, Kendefy híres arszlánjainak közelében ... Ha ... ha ... nem szerette volna olyan nagyon a papramorgót és a 12 krajczáros gernyeszegit. Szóval izmos, tekintélyes, méltóságos, sőt büszke alak volt, a kivel bizony heti vásárok alkalmával, a midőn portékás rudjával ott ült a színben, még pedig a legelső sorban, (mert már ezt csakugyan nem merték tőle megtagadni), sem az oláh, sem a magyar vásárosok nem igen mertek hosszú alkudozásba bocsátkozni, mert már ismerték. „Ennyi az ára, puduni. Tetszik, jó, nem tetszik, akkor hagyja itt keed, mert én a herkopáternek sem adom alább, de csak egy fityinggel is !“ Amint hogy nem is adta, készebb lett volna inkább oly tele vinni haza a rudját, amint reggel az inasok felvitték, de ennyire még sem ment mégis soha a dolog, mert olyan torokránczot csakugyan nem kaptak egy sátorban is, mint nála s a szebbért és jobbért még a paraszt sem sajnál egy-két garassal többet űzetni. Na de nem, erről van itt most szó, hanem szó van a szép Ágnes ifjasszonyról, a szép csizmadiánéról, amint városszerte nevezték a kis menyecskét. Gyerek voltam, amikor mindez történt, hanem annyi eszem mégis volt, hogy belássam, hogy bizony megérdemelte ezt a czimet, olyan szelíd, szép volt az arcza, olyan pirosak az ajkai, olyan nagyon nagyon szépen tudott mosolyogni s ha mosolygott, olyan vakító fehérségű fogsort mutatott, hogy isten bizony még mi gyermekek is ugyancsak örültünk neki, ha úgy néha-néha, midőn a nagy udvaron lapdázni kezdtünk, oda szaladt hozzánk s azt mondta, hogy na fiuk, most én is játszom veletek, mert ma jó kedvem van ! Mert tudni kell, hogy nem édes, hanem csak mostoha fia volt a Gyuri, akihez játszani jártunk. Neki magának nem volt gyermeke. Ő második felesége volt Fegyverneki Tamásnak és pedig nem is olyan régóta, akkor tájt úgy két-három esztendeje. Hát még nézni hogy tudott a nagy fekete szemeivel! Egészen megigézte az embert. Tizenegy esztendős voltam, de akármi legyek, ha bele nem szerelmesedtem volna, ha a nagy vakáczió hirtelen be nem üt s engem savó kúrára el nem visznek Szász-Fenesre. Volt is csodálója, volt is bámulója akármennyi. A gubernialis kancellisták, a mágnások, az egész unitárius collegium, sőt még a kálvinisták közül is az okosabbak mind lesték, hogy hol láthatnák s hogyan állhatnának vele szóba valamilyen ürügy alatt, ha csak azt kérdezve is, hogy otthon van-e a majszter uram ? Sőt (de ezt már én hitelesen nem tudom, de akkor tájban egészen határozottan beszélték) még a piarista páterek is Fegyverneki uramnál kezdtek dolgoztatni. De akármennyien sürögtek, forogtak is a szép asszony körül, Fegyverneki Tamás uram csak mosolygott a szép nagy bajusza alól és nyugodtan szitta fekete-sárga tajték-pipáját, mert ha szeme volt, láthatta, hogy akárhogyan illesztgessék és kellemeztessék is magukat az ugri-füles urficskák, az ő kedves feleségecskéje, az ő aranyos, rubintos Ágnese,amint jó kedvében szokta nevezni), csak füttyet hány mindannyira, csak kineveti őket szemben és hátuk mögött is s csak akkor mondja, de nem csak mondja, hanem arczával, szemeivel, egész lényével bizonyítja is, hogy csak akkor boldog, ha az ő kedves torzomborz bajusza, hitetlen Tamása oda szorítja őt magához azzal az izmos karjaival s a világért fel nem jajdult volna soha, pedig szegénykének csakúgy ropogott-recsegett ilyenkor minden csontja. Ezt már szemlátomás és fülhallomás után mondhatom, mert akárhányszor tanúja voltam Fegyverneki Tamás uram törvény megengedte legyezgetődzéseinek, aminthogy a mester, kivált ha egy kicsit ivott, (s ez éppen nem volt ritka eset), előttünk, gyermekek előtt épen nem restelkedett, különösen mikor véletlenül (vagy tán nem is egészen véletlenül, azt már az én akkori gyermek eszemmel csakugyan nem tudtam megítélni), haza érkezett s kedves feleségét, aranyos rubintos Ágnesét velünk játszva találta. — Vége köv. — Magyarország és a Nagyvilág. 27. Szám. A fehér leány. — Elbeszélés. — Irta Törös Ferencz. Derült tavaszi reggel volt. Kelet felől gyöngéd pir jelenté a hajnalt s megkondult a falu kis harangja azon a régi, ismerős hangján. Könnyű fegyveremet vállamra vetve, ballagtam a közeli erdő felé. Virág bortá a rétet, oly üde volt a jég, hogy az ember szinte egészségesebbnek érzé magát, ha künn a szabadban lehetett. Összejártam falunk egész határát a nélkül, hogy a fegyvert vállamról leemeltem volna. A szomszéd falu tornya mindig közelébközelebb látszott, beléptem végre a falu felett elterülő sirkertbe. Fáradt valék s a puha pázsitra leheveredve, körültekintettem a vidéken. Közelemben három sirásó egy uj sir elkészítésén fáradozott. Felkeltem s a munkásokhoz érve eképen szólitam meg az öreg Szabó Andrást, aki — mellesleg legyen megjegyezve — csak privát passzióból foglalkozott a sirásással. — Jó napot öreg ! — mondom kezemet a sirásó vállára fektetve, — kinek készítik azt a lakást ? — Szerencsés jó napot kívánok tekintetes uram, — szólt az öreg megfordulva és a kapacsot sáros csizmájához eresztve, — hát bizony a Pataki Julis hott el, talán tetszett is ismerni, az istenadta elébb megbolondult, azután meg — a mint a tiszteletes ur mondta — a szive hasadt meg. — Ugyan ne mondja kigyelmed! — fordultam egész érdekkel az öreg felé, — hát mi baja lehetett annak az asszonyak; nem tudja, miért hasadt meg a szive ? — Dehogy nem tudom, dehogy nem tudom, bár ne tudnám ; nagyon szomorú históriája van annak, még az efféle vén kipróbált embert is megríkatja az, mint én vagyok, hát még az olyan fiatalokat, mint a tekintetes úr ! — Dehogy ríkat öreg, mondja csak el azt a szomorú históriát, hallottam én annál már szomorúbbat is, ne kezdje csak el. — Én nem bánom, elbeszélhetem, de csak olyan parasztosan ám, ahogy én hallottam, mert én egy csöppet sem tudom czifrázgatni. Hja, öreg ideje már annak, mikor én írást tanultam. — Jó, jó öreg, soh’se politizáljon, gyújtson rá egy szivarra s aztán kezdje el azt a szomorú nótát, megértem én azt, ha még olyan egyszerűen lesz is, csak magyarul mondja. Tárczámból három szivart vettem elő, megkínáltam a három sírásót s miután rágyújtottak, az öreg csákánya után nyúlt. — So’se bántsa András bácsi! — szólt az egyik sirásó, — elvégezzük mi már ezt ketten is, üljön le oda a partra s aztán mondja el a tekintetes urnak a Pataki Julis szomorú históriáját. Az öreg szót fogadott s a szivarból hatalmas füstöket bocsátgatva, kezdé: — Akkoriban hurczolkodott be Pataki Estván Bokor falujába, mikor én a tizenkettedik esztendőre megmaradtam nagyságos Széphalmy Tivadarné asszonynál parádés kocsisnak. Az Estván szörnyen gazdag, meg aztán tekintélyes parasztgazda is volt, úgy, hogy az egész faluba’ nem volt senkinek olyan czimeres tizenhat ökre, mint neki. Egyetlen leánykája, a tizenhat éves Juliska is olyan volt, kérem a lássan, akár csak a tőrül szakasztott rózsa , de szerette is az István, akár csak a szemefényét. Pataki szomszéd egyért-másért be-benézegetett hozzánk . Szent-János-napkor lesz tizenkét esztendeje meg olyan szerencse érte, hogy a Juliskát betudhatta belső leánynak nagyságos Széphalmy Tivadarné asszonyhoz. Persze, lett aztán beszéd a fiuban! Irigykedett szegényre még a legutolsó gyerek is, sokan belefojtották volna egy kanál vízbe, de nem lehetett ám. Juliska megbecsülte magát, mert — már szó ide, szó oda — jobb helye még az édesanyjánál sem lehetett volna. Hanem egyszer csak megfordult a dolog. A nagyságos urfi, aki akkor már nagy, szakállas, szép diák volt, hazarándult Budapestről s hogy, hogy nem, az ő szeme is megakadt a szép szobalányon. Juliska