Magyarország és a Nagyvilág, 1882 (18. évfolyam, 27-53. szám)
1882-11-26 / 48. szám
758 A modern Ahasverus. — Rajz a zsidó életből. — A bolygó zsidó legendája egészen koholmány. Ahasverus csakugyan élt és még jelenleg is él számos utódaiban. Megtörtént, hogy egy napon megkezdette vándorlását — mivel nem tudni bizonyosan , mi okból ? tegyük fel, hogy a katholikus legendának volna igaza — és azóta folyton jár-kel a földön, a merre csak zsidók laknak. A bolygó zsidó jelenlegi neve „a sch norrer.“ Ki a schnorrert azon közönséges koldus néppel azonosítaná, mely az ebronyitáshoz hasonló hangon zsarol alamizsnát, az ebugatáshoz hasonló hangon mond a kapottért köszönetet, az nem bír tiszta fogalommal a „schnorrer“ egyéniségéről. Ha komolyan vesszük fontolóra, el kell ismernünk, hogy a mai korban alig létezik már schnorrer. Lefolyt az ideje, a haladó czivilizatió lerombolta életfeltételeinek nagy részét és a nemes oroszlánból az elfajulás szigorú törvénye utján macska lett, mely egérfogással táplálkozik. Azon kevés példány, mely jogosan viseli még a schnorrer nevet, leginkább a czivilizatió határán, felső Magyarországnak Galicziával határos városaiban, de főleg Lengyelhen áldott földjén tartózkodik. Nem szereti a nagy városok kövezett utczáit, mert azt találja, hogy a kövek keménységéből a bálbosz (zsidó házigazda) szívébe is átcseppent valami. De még kevésbé vonzódik a magányos puszták homokföldjéhez, mert itt épenséggel nem tenyészik a bálbosz. Márpedig a bálbosz a schnorrerre nézve anynyi, mint a miniszter az ellenzéknek: áldozatja, kenyéradója és ura egy személyben. Először is megjegyzendő, hogy a schnorrer sohasem koldul. Ha elfáradt vagy megéhezett, betér a közelebb lakó hitsorsos házába. Arra még nem volt eset, hogy zsidó kéregető más vallásbeliektől kért volna alamizsnát. Közön és a legszebb üdvözlettel fogadtatik, mely keleten maiglan is dívik, mely oly szépen fejezi ki az emberiség nyugalomra való epedését. „Béke veletek!“ ez egy évszázadokon át üldözött népnél nagyon természetes kívánság! Leül s az asztalhoz támaszkodva várakozik. Nem kérdik, hogy mit iván, de maga a háziasszony szolgálja őt; ízletes kenyeret hoz be és ételmaradványokat, melyek jól rendezett zsidó háztartásban sohasem hiányzanak. Ha jóllakott, lehever az eresz alá pihenni, vagy eljátszik a gyermekekkel. Segít a szakácsnénak vízhordásban, felajánlja szolgálatát és bő tapasztalását a házi kisasszonynak a virágültetés körül. Mikor estére a házigazda üzletéből hazatér, kezdődik csak igazában a schnorrer működése. A vacsora jó étvágygyal költetett el, az asztali ima elmondatott, a legkisebb fiú, a Simele is belefáradt már a mesélgetésbe és már álmosan pislant az ágyra. A házi nép behúzódik lassan kint a nagy szobába , a férfiak pipára gyújtva tollfosztásban vannak a nő cselédség segélyére. Minden szem várakozástelten csüng a schnorrer arctán, ki miután fontossága érzetében kis szünetet tartott, végre megengedi nyelvének, hogy tetszése szerint peregjen. Először is újságainak tarisznyájából ömlik az áldás: elmeséli a legújabb politikai eseményeket a változásokat a politika terén, igen szabadelvű szellemben bírálja járásbíró az utolsó köriratot. Ezen nem egészen tetszéssel fogadott bírálat után — mert a bálbosz loyális alattvaló és nem szereti, ha az elöljárókat kicsinyítik előtte — áttér a legutolsó rumény zsidóüldözés rémes történetére. Erről annyi borzasztó adatot tud felsorolni, hogy a házi kisasszony, ki titokban Schiller műveit olvassa és egyszer jelen volt, midőn a földesür neje elájult, kérve kéri, hogy hagyna tele borzasztó dolgokkal, különben ő szörnyet hal ijedtében. A schnorrer udvarias fickó, meg tudja becsülni a gyöngéd nem jó akaratját. Nem ejti el egészen a beszédtárgyat, de nagy ügyesen fejtegeti annak fényoldalait. Párhuzamot von a honi és a rumény viszonyok közt; hálát mond istennek, ki a zsidók iránti jóindulat cseppjeit hinté a király szívébe. A házigazda kérelmére most egy „mischna“ (fejezet a thalmudból) magyarázatához fog. Előadja a hírneves tanítók e tárgybani nézetét, bővítvén azokat saját nézeteivel ; kijavítja a házigazda részben téves felfogását — és mindezt oly ékesszólással, mely bármely hittudornak becsületére válnék. Kielégítvén ekként a házigazda igényeit, átmegyen most a háznép táborába. Oh! ezeknél nagy kegyben áll a schnorrer! A háziaszszonynak oda súgja a legújabb felfedezéseket a „becsinált“ és „befőtt“ terén s receptet közöl a beteges porczellán gyógyítására. A házi kisaszszonynak elbeszéli a legújabban megesett eljegyzések történetét; tetőtől talpig írja le a vőlegényt, egy szálig részletezi a menyasszony hozományát. A nagyapának kis zacskóban földet hozott, mely egyenesen a szent földről, a jeruzsálemi határból való ; maga a hires s a n c h e z iráv mondotta el áldását fölötte. Ki ezt kapja fel vánkosul a koporsóba, azonnal a paradicsomba jut. A szakácsnénak üdvözletet hoz vőlegényétől, ki a megye székvárosában katonáskodik és még a házi mindenesnek, a Sélig-nek, is imponál azon ügyesség által, melylyel a Sélig ünneplő kabátjából — 5 */2 florin volt a hozzávaló kelmerőse — kiküszöböli a véletlenül oda cseppent foltot. Egy szó annyi mint száz: mindenki meg van a sehnorrerrel elégedve; örvendnek töttön, jól tartják, mint igen kedves vendéget, bőven látják el útravalóval és ígéretét veszik, hogy nemsokára megint ellátogat a tájra. Ezek a schnorrer-élet fényoldalai, de ép oly számosak az árnyoldalak is. Ha elaggai és gyöngült izmai nem győzik többé a gyaloglást, szomorú idők állnak be. Nem mehet többé röptében a világon át, nem nyeri közvetlen forrásból a híreket — és vége a kedvezésnek! Hideg éjre következő reggelen, kerítés mellett, holmi megfagyott emberre talál a városba fuvarozó. A mellette fekvő kis batyuról, valamint a fontoskodó ránczról, mely még halála után is összehúzza homlokát, tudják meg, hogy ki itt a télnek áldozatja jön, nem más mint a vidék hírmondója, a modern bolygó zsidó: a schnorrer. Tábnoki Róbert, Magyarország és a Nagyvilág. 48. Szám. Székely dalok. .. Jaj de későn vettem észre! Hogy mindig mást szerettél te. S amig engem ölelgettél, Más legénynek integettél. Hej ! nem fájna, hogy megcsaltál, Bús szivemmel árván hagytál. . . Ha ki miatt igy megjártam, — Különíti legény volna nálam ! II. Sötét felhő jár az égen, Volt szeretőm réges-régen. A szavamra egy sem hajta ... Mind megcsalt a hamis fajta. Ha még egyszer ifjú lennék, Soha leányt nem szeretnék. Nem fájna a szivem ennyit — Én csalnám meg valamennyit! III. Foszlik a fa sárga lombja, Keresztúrnak egy Mondja: Az az egy is magam vagyok... — Lányaiért bolondulok. IV. Azt álmodtam, hogy szerettél, Azután az enyém lettél. Fölébredtem... Jaj, de bánom, Hogy nem volt ez örök álom. Ha eltemet a bú engem, Keress fel ott a sirkertben. Arról ismersz sirhalmomra, Hogy nem lészen fölbantolva. Ültess rá egy fűzfavesszőt, Egy szomorú fűzfavesszőt. Hadd susogják fűzlevelek: Egyedül én szerettelek! V. Csak én vagyok, csak én vagyok megvetve, Elevenen sötét sírba temetve. Aratóban rólam kezdik a nótát ... Édes anya velem ijeszti leányát. VI. Nem felejtem én a régit, Hű szerelmem gyászos végit. Eszembe jut kerek arcra, kék szeme ... Csak a lelke, Hej a lelke ne lett volna fekete! Fejér virág a hegytetőn, Soha sem volt Ilis szeretőm, Ne is adjon nekem immár az isten, úgy se tudnék, Hej ! nem tudnék, már szeretni senkit sem !.. VII. Elbújt a hold a fák között, A szeretőm elköltözött. Elköltözött más vidékre ... — Nem visz már itt senkit jégre! VIII. Elmegyek, elmegyek, nem járok utánad, Eleget ölte már szivemet a bánat. Elbujdosom, el a sárguló levéllel ... Aj ! már indul az is, nem bir szerelmével. Állj me te falevél, én is útra keltem, Hogyha már bujdosunk, bujdossunk bár ketten, Hideg őszi szélnek ne légy ufitársa.. . Mikor jól elvihet lelkem sóhajtása! Sebesi Jób: Az évszakok családélete. Minden hasonló közt van különbség, úgy tél és tél között is. Ez az elmúlt tél azonban derék gyerek volt! Adta az urat, mig meg nem nősült és gyermeke nem született; de az utóbbi esetkor végkép elérzékenyült és mind lágyabb kedélyűvé vált, úgy, hogy míg február végén még vígan szánkáztatta és korcsolyáztatta czimboráit, már márczius 11-dike körül engedett szeretett kedvesének, a napsugárnak, hogy ibolyákat fakaszthasson születendő gyermeke keresztelő ünnepére, így engedett észrevétlen mindig többet, lemondott az önkényuralomról s mire a gyermek fölserdült, egészen neki engedte át a tért. Hány apa nem így cselekszik! Igaz,hogy anyák is vannak elegen, kik leányaik mellett is még szerepelni kívánnak, de ne bántsuk őket, úgyis eleget kell nekik hallani a férfiaktól. Hanem hát ez igazságos apa volt. Igaz, hogy ő sem küzdhető le egyszerre megszokott természetét, annál is inkább, mert (zárjel közt legyen mondva) kissé késő korban gondolta rá magát a nősülésre. Néha, az aligmult időkre visszagondolva, egyet-egyet még sóhajtott s ki tehet róla, hogy a tél sóhaja, lehellete csak fagyos lehet és igy minden rész szándék nélkül is lepörzsölte a füvet, ellankaszta a fakadó rügyeket, lekonyitá a megsértett kis virágok fejeit, bármint igyekezett is hatását ellensúlyozni a jó napsugár. Ezt látva, télapó mélyen elszomorodott s midőn tapasztald, hogy a gyermek is megszenvedi miatta, egészen elkeseredett. Meglátszott ez Gergely napján, midőn újra erős kéreg vonta be a földet. Mint józan belátási és jó apa, a zsenge gyermekkor gondozását egészen átengedte tehát a gyöngéd édesanyának, maga pedig egész lemondással vonult vissza ősi fészkébe, a hegyekre, hogy ott készítse előre gyermeke jövőjének nagy terveit. A jó napsugár aztán bűn is megfelelt nagy kötelességének. Bár legelső csókja mindig férjét illeti, sietett leszállni a völgyekbe, szendergő gyermekéhez, hol egyelőre csak dédelgette a kicsi kedvest minden kitelhető módon. Elhívta a szellőt játszótársai számára, lepkéket hozott neki, majd a bársonyos pázsitra ültette le a virágok közé. Együtt nézték így mosolyogva, mint játszadoznak kis bárányok, tarka beezék, röfögő malaczkák, meregető gidák, később vidám kis csikók a mezőkön. Hogy nőjön, szépüljön és erősödjék, reg-