Magyarország és a Nagyvilág, 1882 (18. évfolyam, 27-53. szám)
1882-12-03 / 49. szám
774 Magyarország és a nagyvilág. Gyulai Gaál Jenő: Óriási gőzhajók füstfellege gomolyog a hullámok fölött, hol nem rég unalmasan keringett még a sirálymadár. Munkásnép zsivaja hangzik föl a tengerparton, melyen azelőtt sütkérezve ásitozott a proletár. A hatalmas hajók árboczerdeje s a magasan lobogó tricolor azt hirdetik, hogy a nagy világtengerben jutott egy csekély hely, melyen a „magyar tengerészet“ éli ifjú életét. Száz év viharának kellett lezajlani a Quarnero fölött, míg az ige testté jön. És bár e században gyakran tűztük ki már a magyar lobogót az Adria partjain, viharok tépték le azt mindannyiszor, hatalmak ármánya, népek irigysége. És míg ezalatt más nemzeteknek Nelsonjai születtek, a magyar tengerészet maroknyi közkatonáiból sohasem lehettek hadvezérek. Az eszme bukásával ők is elestek. Elsodorta őket az élet vihara s a világtenger munkásai között, s azokkal együtt nyomtalanul eltűntek. Mi lett belőlük ?. .. Az óczeán titka, marad ! És most újra küzd a kisded csapat. Éles szél vágja arczába a hideg hullámokat, jégkéreg tapad ruhájára, véresre szorítja kezét a durva kötél, s míg otthon meleg párna alatt édes álom ringatná : ott az éj vihara könylitcsavar szemeiből, az önfeláldozás magasztos könyeit — — melyeknek jutalma — feledés ! A sors szeszélye az, hogy a szenvedésnek nagy tettek nélkül ne legyen jutalma. Fájdalom, tán ez az oka, hogy nem volt még magyar tengerész, ki a közelismerésben talált volna kárpótlást fáradozásaiért és szenvedéseiért. Az egyetlen Magyar László tett szert nagy hírnévre, de a tengerészet rá nézve is csak „gradus ad parnassum“ volt. Benyovszky és Jeleky András sokat jártak-keltek ugyan a tengeren, s bár ügyességük által vad néptörzsnek uralkodóivá lettek, sem egyik, sem másik nem foglalhat helyet a magyar tengerészet történetében. Robinson-alak mindkettős nevüket csak kalandos mesék őrzik meg az utókor számára. Legújabban egy magyar tengerész lépett a hazai közélet terére: Gyulai Gaál Jenő. A hazai tengerészet iránti lelkesedés vonta el a haditengerészet köréből, hol oly magasra emelkedett, s hol nyitva állt előtte a dicsőség útja. Lemondott róla, hogy a magyar tengerészet érdekeinek szolgálhasson. Beállott úttörőnek. Tengerészetünk most fejlődik s igy kétszeresen szükségünk van oly férfiakra, kik érdekeit alapos ismereteikkel támogassák. Gaál Jenő nem közönséges u. n. világlátott tengerész. Mély tudományát, széleskörű tengerészeti szakismereteit magyar származása daczára is méltányolni kellett, s csak is e jeles tulajdonainak köszönheti, hogy a tengerészeti pályán oly fényes polctra emelkedett. Nevét a magyar közönség csak az utóbbi években kezdte megismerni, midőn a delegácziókban elmondott alapos fejtegetéseivel a közfigyelmet magára vonta. Múltja a szó szoros értelmében dicsőségteljes s miután még fiatal ember, hazai közéletünk, s különösen tengerészetünk terén sokat várhatunk tőle. Született Pécsett 1838-ban, s fia a negyvenes években hazafias szelleméről ismeretes Gaál Ferdinánd országgyűlési képviselőnek, később baranyamegyei alispánnak. 1850-ben a tengerészeti akadémiába lépett be, hol szorgalma és előmenetele által magára vonta elöljáróinak s tanulótársainak figyelmét. Tizenhat éves volt, midőn mint hadapródot 1854-ben tettleges szolgálatba osztották be. Ez idő alatt, a mennyire hadi szolgálati teendői megengedték, a tengeri kereskedelmi ismeretek elsajátítására törekedett, s e sokoldalú és alapos ismeretei folytán érte ama kitüntetés, hogy tizenkilencz éves kora daczára ő is egyike volt ama kiküldötteknek, kik a „Carolina“ naszádon a monarchia kereskedelmi érdekeinek előmozdítása czéljából 1857-ben szervezett délamerikai és nyugatafrikai expediczióban résztvettek. Ez utazás alatt fregatt-zászlóssá neveztetett ki. Kiütvén 1859-ben az osztrák-franczia-olasz háború, mint huszonegy éves ifjú egy a hadihajók ágyúival fölszerelt kisebb parti erőd parancsnokává jelöltetett ki, s fontos szolgálataiért már a reá köetkező évben sorhajó-zászlóssá (főhadnagggyá) léptették elő. Ezután 1864-ig különféle hadihajókon a Levantéban, Szíriában, Egyiptomban folytatta tengerész-szolgálatait, mely alatt nem egy ízben adta tanújelét lélekéberségének és bátorságának. 1864-ben mint sorhajó-hadnagyot (kapitány) találjuk a „Schwarzenberg“ fregatton Tegetthof parancsnoksága alatt. Ez időszakban folyt le a schleswig-holsteini háború. E hadjárat tengeri ütközeteinek sikere jó részben Gaál nevéhez is van kötve. Midőn ugyanis a helgolandi véres csatában a „Schwarzenberg“ ágyúit vezényelve megsebesült, nem hagyta el helyét még akkor sem, midőn a hajó árboczai már lángba borultak, s a mindinkább elharapódzó fríz és füst csaknem kiállhatatlanná tették a helyzetet. Gaál az égő árboczok alatt páratlan hősieséggel tovább folytatta a tüzelést, úgyhogy az ellenség kénytelen volt meghátrálni. E bátor magatartásáért az alig huszonhat éves fiatal tisztet a vaskorona-renddel tüntették ki. Hasonló vitézséget tanúsított a lissai csatában, midőn mint a „Werebich“ naszád kapitánya küzdött, ezért a katonai érdemkeresztet nyerte el. Midőn 1867 ben ő felsége Tegetthof tengernagyot a szerencsétlenül járt Miksa csúszik tetemeinek hazaszállítása czéljából Mexicóba küldötte, Tegetthof Gaált választotta segédjévé, ki e missziójában fölmerült nehézségeket ritka ügyességgel oldotta meg. 1869-ben ismét a harcztéren találjuk, hol a crivosciei lázadás alkalmával, mint a „Streiter“ hajó másodparancsnoka működött. Ezután a haditengerészet átalakítási munkálataiban vett tevékeny részt, s 1877-ben naszád-kapitány (őrnagy), 1881-ben pedig fregatt-kapitány (alezredes) lett. A haditengerészet érdekeit a közös hadügyminiszter megbízásából a delegáczióban 1867- től kezdve egészen legújabb ideig Gaál Jenő képviselte. Úgy a tengerészet, mint a politikai téren szerzett érdemei következtében 1881-ben a király által a haditengerészet második osztályának főnökévé neveztetett ki. És habár Gaál Jenőt működési terén méltán a legszebb remények kecsegtették, mégis legfőbb vágya volt, a magyar közügyet szolgálni, miért is az idén szabadságoltatta magát. A delegácziókban és a hadügyminisztériumban szerzett bokros érdemeiért a Lipót-rendet nyerte. Kért szabadságának elnyerése után a m. kir. kereskedelmi miniszter a magyar Adria gőzhajózási társulathoz kormánybiztossá nevezte ki. E minőségben már nem egy fontos eszmét pendített meg, melynek valósítása a magyar tengeri kereskedelem fejlődésében bizonyára fontos momentumot fog képezni. M. Zs. Amott távol a kék partok... Amott távol a kék partok, Itt a tenger tüköre. Ide már a világ vége Sem igen van messzire. Szivem elfogódik, hogy ha Kedvesimre gondolok: Meglátom-e újra őket ? És kikötni hol fogok ? A tenger oly barátságos, Habja olyan csillogó, Felleg nincsen a határon, Vígan úszik a hajó. De ki tudja, mit hoz a perez ? Milyen lesz a csalfa hab ? Csillogása nem soká tart . . Lemenőben van a nap. Jó kormányos, van-e otthon Kis családod neked is? És gondolsz-e néha rája, Mig a hajó tova visz ? Ha van, óh csak gondolj rája, A végetlen sík felett, S nem félek az éjszakától... . Az a csillag majd vezet. Dalmady Győző. J . I. Péterf. ISTVÁN-tól. — Valami hibája lesz annak a kocsinak — dünnyögte Laczi s kikönyökölt az ablakon, hogy utána nézzen. Fertelmesen csattogtak a kerekek s úgy csengett-bongott minden, a patkó, a lószerszám, sőt az oldalukhoz csapkodó sár, hogy azt szörnyű volt hallgatni. Aztán Laczi soha sem is látott úgy rohanni lovakat. A fecske repülése csak dőringezés ehez a gyorsasághoz fogvást. A lehető legnagyobbra nyitotta a szemét s úgy ügyelte mig a fordulónál eltűnt az a boszorkányfogat s mikor eltűnt, a nyomát nézte. Emberek mentek az utczán s egy terjedelmes uraság, ki az illendőség legvégső határáig feltürkőzött feleségével dagasztott a sárban, felkiáltott Laczihoz : — Induljunk karmesterkém kedvesem, mert elkésünk. Látom, az elnök úr kocsija már elment. Ide száll az isteni lény ugye, barátocskám ? s azért hagyták nyitva a kapujukat. Csak lelkesen kedvesem, lelkesen . . . Laczi mosolygott, bólintott, de nem felelt. Behúzódott az ablakból és kabátját lerántotta magáról. Egy darabig forgatta a kezében, aztán megnézte megvetően, földhöz csapta s rátaposott. A piaczon muzsikaszó halászott a nyitott ablakon. A polgári banda indult ki s egy marsot fújt. Laczi ügyelt, ütötte a taktust s elkiáltotta magát: ,,Gudur pozaun, nem f, hanem fis, fis.“ Aztán körülnézett s minthogy csak a falra festett bazsarózsák néztek rá, nagy derülten azt mondta „Marha.“ Örök rejtély, hogy kinek szólott ez a czim. Bezárta az ablakot és sóhajtott. Párszor lenézte félszemmel a földön alázatosan összezsugorodott kabátot , megérintette csizmája hegyével s nagy huzalkodások között nyúlt hozzá, hogy egy darab írást vegyen ki zsebéből. Piros plakát volt nagy betűkkel. Az isteni Cornélia nemzetünk csalogánya ma megérkezend. Fogadtatása a város végén az „utolsó garasnál“ leendő az alkonyati órákban. Éljen a haza! „Isteni“ suttogta Laczi s karikát formálva mutató és hüvelykujjából, kecsesen nézett át rajta. ,,Isteni, mintha csak érte találták volna fel ezt a szót“. A kitűnő szó derült hangulatba hozta, úgy, hogy viszont kinyitotta az ablakot s széttekintett. Lelkes polgárok és polgárnők lubiczkoltak a kis köz felé, mely az „utolsó garasához visz. Egy klaszin nyakkendős boltos legény megütődve pillantott Laczira : „Alkonyodni fog esedezem — mondta — s igen kell sietnünk, hogy el ne késsünk. A polgármester úr is kinn lesz esedezem és talán tán szónokolni is halljuk ; hallomásunk szerint az intelligenczia teljes számban ékitendi a mai bankettet.“ Az utczában két kis házon nemzeti szin zászló lobogott. A kapukban itt-ott néhány szolgáló vihogott s az ablakokból a muskáták és majoránnák mögül kandi fiatal leányok fejecskéi látszottak. Egyfogatu szekerek csörömpöltek megterhelve nagy-virágos keszkenyőjü aszszonyokkal s gyermekekkel s mindenki igen siető és vidám volt. Laczi sokszor végig törölte sovány képét s keserűen nézte a mozgalmat ... Ő csinálta. Ő izgatott, kért, dicsért, szónokolt, bandát ő 49. Szám.