Magyarország és a Nagyvilág, 1882 (18. évfolyam, 27-53. szám)
1882-12-10 / 50. szám
790 Magyarország és a Nagyvilág . Szlávy József: Politikai életünk kitűnőségei közt Szlávy József kiváló helyet foglal el. Minden párt által méltányolt szilárd jelleme, nagy politikai tapintata, kitartó munkássága emelték őt a legnagyobb méltóságokra, végre az ország zászlós urai közé. A múlt héten választotta meg őt a magyar országgyűlés két háza a király által ajánlottak közül egyhangúlag a magyar szent korona őrévé. Szlávy József a munka embere volt ifjúságától kezdve; élete csekély megszakítással a közügy szolgálatában telt el. 1818-ban született Győrött. Családja Biharmegyéből származott, a biharmegyei Okánytól ered előneve. Atyja katonának szánta őt s a Teresianumba adta Bécsbe. A katonai pálya azonban nem felelt meg hivatásának. Nemsokára mégis vált az intézetből és Selmecre ment a bányászakadémiára. A bányászati tanulmányokat kitűnő sikerrel bevégezvén, az oravicai bányatörvényszéknél kapott állást, s Oravicáról 1846-ban Bécsbe helyezték át, s a császári kir. udvari kamarához. Rövid idő múlva már visszatérhetett hazájába, Budára, hol a m. kir. kamaránál lett fogalmazó; alig egy év múlva pedig titkárrá léptették elő. Az 1847/48-ki pozsonyi országi ülés alatt ő is Pozsonyban tartózkodott s már ekkor megkedvelte a várost, melynek később lakosa, majd orszá képviselője lett. Az alkotmányos kormány megalakultával átlépett a magyar állami szolgálatba. Kossuth Lajos az oravicai bányaigazgatóság ügyeinek vezetésével bízta meg, mely állásában nemcsak kormányának elismerését vívta ki, hanem alattvalóinak szeretetét is teljes mértékben megszerezte. A császári csapatok birtokukba ejteévén a bánságot, Szívynak menekülnie kellett Oravicáról s 1849. elején Debrecenbe ment, hová akkor tudvalevőleg a magyar kormány vissza- vonult. De Bem megtisztítván Erdélylyel együtt a bánságot is, Kossuth 1849. május havában ismét leküüdte Szlávyt Oravicára, ezúttal mint kormánybiztost. A katasztrófa őt is menekülésre sürgette. A magyar sereg maradványaival török területre akart menni. A bányászok azonban addig kérték, hogy ne hagyja el őket, mig végre engedídett kérésüknek s ott maradt Oravicán. A nemzetizászló még a magyar sereg menekülése után is künn függött a bányaépületen. Szlávy József volt az utolsó magyar kormánybiztos, ki állásán megmaradt. E bátor magatartása, mint előre lehetett várni, az osztrákok részéről nem maradt megtorlatlanul. A temesvári haditörvényszék megidézte őt. Fogságba vetették s öt évi vasban töltendő börtönre ítélték. Két évig viselte a bilincset Olmützben s a súlyos láncoktól egyik lába ma is merev. Két év múlva kegyelmet kapván, visszaj jött Magyarországba s részint Pozsonyban, részint biharmegyei birtokain, Álmosdon és Okány-ban lakott. 1861-ben rövid időre újra ébredt a nemzzet reménye; visszaadták, bár csonkán, az alkotmányt. Szlávy sem maradhatott tétlen nézője az eseményeknek s elfogadta a helytartótanácsnál a tanácsosi állást. De e szép világ csak ideigóráig tartott. Rövid idő múlva ismét felfüggesztették az alkotmányt. Szlávy is visszatért Biharba. 1865-ben a Sennyey-Majláth regime alatt biharmegyei főispánná nevezték ki. 1867-ben megtörtént a kiegyezés és megalakult a második magyar minisztérium. Szlávyt Senckheim dr. akkori belügyminiszter államtitkárának hívta meg. Kilépett tehát a főrendiházból s a képviselőházba lépett át, miután Csongrádmegye tápéi kerülete képviselőjének választotta. 1869-ben Pozsony városa választotta meg képviselőjéül s később 1878-ban egész közös pénzügyminiszterré történt kinevezéséig ismét ő képviselte Pozsonyt. Mikor Gorove Mikó dr. lemondása után átvette a közlekedésügyi tárcát, Szlávy vállalta át a kereskedelemügyi tárcát s vezette úgy, hogy az ellenzék a legválságosabb budget-tárgyalások alatt is az ő tárcája ellen tett legkevesebb kifogást. 1872. decemberben miniszterelnökké nevezték ki. Az ellenzék folytonos erős támadásai azonban megingatták helyzetét s rövid idő múlva visszavonult a kormánytól. Hogy 1880-ban mily bonyodalmas viszonyok közt vette át a közös pénzügyminiszterséget s a boszniai közigazgatás ezzel egybefüggő vezetését, s hogy annak megtartását oly viszonyok közt, melyek megváltoztatását nem remélhette, nem egyeztethető össze meggyőződésével, az mindenki előtt ismeretes. A kitüntetés, mely koronaőrré való választása által érte, megérdemlett koronája buzgó, hazafias működésének. Egy kis leánykának.*) Pici kis leányka, valahányszor látlak." Eszembe jut mindig szép szeme anyádnak, Nyájas piros arca, édes hamis ajka, Fájó érezettel merengek el rajta. Gyermekül ismertem, tiz-tizenkét évvel. Akkor is oly bölcs volt, nagy, okos szemével. Ismertem felnőve , kész asszony-embernek. Akkor is olyan volt, mint egy játszi gyermek. Az ész a kedélylyel karöltve jár nála, Mintha felserdült lány kis húgával járna, Korra különböznek, arcuk oly testvéri, Ez amazt indítja, az emezt vezérli. S a mihez a földön fogható nincs semmi, Melynek egyszerre kell bölcs játszinak lenni, Föld gondjából, égnek mosolyából szőve, Ily csodás, magas lény: anya lett belőle. Te vagy a hajtása, pici kis leányka, Őt az ég azonnal vissza is kívánta; Rád lehelte lágyan a leghőbb szerelmet, S itt hagyott a földnek, téged, maga helyett. Istenem, ki látott viruló fa ágát Elhervadni, mihelyt meghozta virágát ? S a szegény virágot, leszakadva róla, Ki látta még szebben mosolygva, virulva , Fáj nekem rád nézni, ha mosolygni látlak, Mig porladni tudom szép ajku anyádnak; Gondtalan játékod benyilall szivembe, Fáj, hogy nem is érzed, mit vesztettél benne! S mégis jó, hogy ezt te nem érted, nem érzed : Soha sem lehetne az örömben részed, Egy nevető szód, egy mosolyod se lenne... Oh, soha se tudd meg, mit vesztettél benne! — 1868. — Kereszt az útfélen. Ott a szántóföld lábában, Egy Krisztus búsul magában. Tört fejét vállára hajtván, Kiterjesztett karral a fán, Mintha átölelni vágyna, Mindnyájunkat nagy kínjába ! Fölötte egy a kápolna. Födele nincs, fala romba’; Benne szent kép, agg ereklye, Zápor, idő megviselte, Hozzá hívek sokasága Nem jó már, mint hajdanába ! A magasból alánézve, Egy bérc tart őtt az egészre, Mint agg templom kupolája, — Vízesés az orgonája, S ég s föld közt le- s fölfutkosva: Madárének a zsolozsma, így, hol embermű leomlott, A természet vona boltot, Dicsőbbet a leomlottnál; Mert a természet egy oltár, Melyen örök lángok égnek Szeng szünetlenül dicsének, A teremtő szent nevének ! — 1875. — Szász Károly. * Arany János unokája, Széll Piroska. A hazátlan. — A nemzeti ujjáébredés napjaiból. — Irta Borostyánt Nándor. — Vége. — A beteg hálásan emelte rá szemeit. Gondolkozni kezdett, kereste az összefüggést az események között, de nem találta meg. Rettenetes álomnak tűnt föl neki az egész. Napok sora múlva aztán, midőn az orvos megengedte neki a szólást, megtudott mindent. Az öreg takarítónő pergő nyelve elmondta neki, mit köszönhet az özvegy leányának. Cserkövi szemei kényekkel teltek meg. Föltekinett a gyászfátyolos képhez s halkan mormogta: — Te küldted ... Te kölcsönözted neki oda a jóságodat. A leány pedig csak járt-kelt, ritkábban ugyan mint azelőtt, de nem szűlt meg gondoskodni az üdülőről. — Soha se fogom én azt önnek meghálálhatni kisasszony, amit én értem, az idegenért tett — rebegő egy nap a beteg. — Nem is érdemelném meg a hálát, Cserkövi úr. Anyám jó szivének köszönhetem, hogy ezt az emberbaráti kötelességet teljesíthetem. Pirulva, majdnem zavartan mondá ezt. — És nem jutott eszébe, hogy oly ember életét menti meg, akit mindenki gyűlöl? — kérdő keserű mosolylyal a férfi. — Én nem gyűlölök senkit, csak szánom azokat, kiknek nincs hazájuk. Szelíden mondá ezt, de mégis határozottsság volt a hangjában. Cserkövi nem tudott válaszolni neki. Minden eszébe jutott megint: a szabadságharc, melyben nem vett részt; az udvari levegőben megőszült I apa, a ki a föltétlen loyalitás elvei szerint nevelte gyermekeit; a nő, ki teljes, lángoló sze- I relmét bírta és kit a lőporraktár fölrobbanása- I kor megölt a gyilkos golyó. Látta képzelmében I önmagát, a mint odament a győzőkhöz és fölajánlotta nekik szolgálatait, mintha csak boszut akart volna állani ezzel a legyőzötteken, kik pedig ártatlanok voltak neje halálában. ■— Haza, haza! — mondá végre keserűen — tudom, hogy ez most nagyon fölkapott szó. A ki nem úszik az árral, azt önök gyűlölik.... bocsánat, szánják. Pedig az ég mindenütt kék, a fű mindenütt zöld. A természet nem állított határsorompókat. Higgye meg, kisasszony, nem az a szánalomraméltó, akinek — mint önök mondják — nincs hazája, hanem az, kinek nincs kit szeretni. Milliók között ez az egyedül álló idegen széles e földön; milliók között ő az egyedüli hazátlan. Fölpillantott a képhez, mintha attól várta volna, hogy megerősítse szavait. De a vászonra festett vonások mozdulatlanok maradtak, az arckép nem tudott beszélni. — Én nem értek ahhoz, mit tett, mit nem tett a természet, Cserkövi úr — mondá kissé élénken a leány s orcái kipirultak, — de azt gondolom, hogy aki nem szereti hazáját, az nem is szerethet senkit. Ezzel gyorsan kiment a szobából, megijedve önbátorságától. Az üdülő szomorúan mosolygott: — Mondd Flórám, egyetlen szerelmem, igaza van-e a bohó lánynak? Hisz’ te tudod legjobban, mily forrón és híven szeret ez a szív. Ugye, hogy én mondtam igazat ? ... S megint föltekintett rég meghalt neje arcképéhez .... 50. szám.