Magyarország és a Nagyvilág, 1882 (18. évfolyam, 27-53. szám)
1882-12-24 / 52. szám
822 Magyarország és a Nagyvilág. Szász Károly. Szász Károly, kinek összes kisebb költeményei most kerültek ki sajtó alól, 1829-ben született Nagy-Enyeden. Mint 19 éves ifjút érte a forradalom s ő mint honvéd szolgálta hazáját. A fegyverletétel után Gömörbe vonult egy magán uriházhoz nevelőnek s egyszersmind a papi pályára készült privát diligentiából. Rimaszombatban káplán, majd később tanár lett Kőrösön, Kecskeméten, még pedig a számtant tanította. Már ekkor kezdett neve lenni a nagy tehetségű ifjúnak, költeményei mind sűrűbben jelentek meg s kivált a reformátusok előtt, mert akkor erős váraink voltak nekünk a hitfelekezeteink, s egyedüli szigetei a nyilvános életnek. Szász Károly neve már is egyike volt a legkellemesebb hangzásuaknak. Innen az őt gyorsan ért sok bizalmi kitüntetés : a Kézdi-vásárhelyi ref. gyülekezet papjává választotta meg. 1857-ben pedig egyszerre két újabb meghívást is kapott, zágonba az egyiket, Kun-Szent-Miklósra a másikat s ezek közül Szász Károly az utóbbit fogadta el. Az alkotmányos aera elejével ő reá is fényesebb szerep várt; országos képviselővé választatott s a Deákpárthoz csatlakozott. Fényes szónoki tehetsége, nyílt tiszta logikus feje s szeretetreméltó modora, komoly és lankadatlan munkakedve csakhamar itt is az első helyek egyikét biztosították neki a parlament akkori kitűnőségei között. Pedig az még a „nagyok parlamentje“ volt. Ezekből az időkből való egy érdekes polémiája a házban Jókai Mórral, ki akkor a közös ügyet ostromolta hevesen a baloldalról. Ez elmérgesült polémia egy Kisfaludy-társasági lakomán ért véget, hol Szász Károly a következő verset rögtönözte: Ha összevesztünk a parlamentben, Megférhetünk itt a banketten, Jobb közösügy ez a mely itt van, A piros bor, poharainkban Hol minden érdek ügy kibékül, Kivált delegátió nélkül. Azóta már fordult a világ. Jókai védelmezi a közösügyeket s Szász Károly ott van a hol lennie kell, szolgálja a közoktatásügyet, mint a kultuszminisztérium egyik legtevékenyebb tanácsosa s üres idejében ott ül a múzsák társaságában, íróasztalánál örök jó kedvvel, fiatal frisességgel, tele hévvel, tűzzel. Működéséről nem kell sokat szólni, minden ember ismeri e tevékenységben gazdag élet sokoldalú érdemeit. Ha csak eredeti író lett volna is, a legkiválóbb helyek egyikét foglalná el a magyar Parnassuson, számos szép költeményével, eposzaival, melyekben a régi király mondakör egy részét dolgozta fel s melyeket akadémia megkoszorúzott. Ez eposzok közül a „Salamon“ irodalmunknak egyik ékessége. A dráma terén is sikerrel működött, ,,Herodes“-ét csak nem rég adták a nemzeti színpadon. Lyrai költeményeiben leginkább a szerelem és a családi élet dalnoka, meleg érzés, a bravourig vitt technika és közvetlenség jellemzik, így vált lehetővé, hogy föllépte óta — s annak már több mint negyven éve — egész a mai napig állandó kedvence a közönségnek; jöjjön bár uj divat s jöjjenek bár uj emberek, Szász Károly mindig legelős van és lesz. ... De ha soha sem irt volna egy sor eredetit se, neve nem veszne el közöttünk sohasem, s a nemzet hálája kisérné kitűnő műfordításaiért. Csak a Niebelung éneket, Shakspeare drámáit, Goethe lyrai költeményeit, Moore, Burns, Byron, Hugo Viktor, Lamartine, Heine műveinek átültetését — még pedig milyen átültetését! — kell említenünk, hogy az ember csodálkozva s tiszteletteljesen álljon meg e fényes, tevékenységben páratlan múlt előtt, melynek a jelen csak fokozott folytatása. Szász Károlylyal igazán még most is úgy kell tennünk, mintha fiatal lenne. Az ő életrajzát még nem szabad megírni, csak vázolni az elejét, mert még bizonyára igen sok történni való van hátra, a melylyel az, egész legyen. E néhány sort tehát csakis kíséretül irtuk arcképe mellé; őszt mutat már e rokonszenves fej, de hiszen épen az ősz a gyümölcsök évadja. A rossz kutya. — Karácsonyi elbeszélés. — Irta Györy Vilmos. — A rossz kutya ! ... Bocsánatot kérek, én nem mondója, hanem csupán leírója vagyok ennek az illetlen, nyers kifejezésnek. Az, aki lángoló haraggal kimondotta, tekintetes Bánki Péter úr volt, az meg, akit alatta értett, senki egyéb, mint a tulajdon édes tanuló fia, a Sándor. Nyers volt a szó, de Péter úr meggyőződése szerint nagy és aggodalmas az a hiba is, melyet a szigorú s nem kevéssé heves apa ezen kifejezésével elitélt. A városi iskolának egyik felsőbb osztályába járt már a gyerek. Tanulása ellen nem lehetett annak semmi kifogása erkölcsi magaviselete ellen sem eddig, hanem ime most, amikor már felcseperedett, egyszerre csak hire jön ám haza a falusi, szülei házhoz , hogy a Sándor egy újdonatúj egész öltözéket csináltatott magának fekete posztóból, apja-anyja tudta, beleegyezése nélkül, kontóra ! Kontóra ! Mi lesz a világból ? ! Csakugyan, nincsenek már gyermekek! Hát mikor a múlt őszszel az iskolára készítették, adta rossz kölykét, nem látták-e el tisztességesen mindennel a mi csak kellett ? Az áldott jó édes anyja nem foltozta-e meg minden viseltes ruháját ? Az édesapja meg nem csináltatott-e neki ráadásul a maga három esztendős szürke atillájából, nadrágjából olyan egész egy öltözéket a falubeli első szabóval, hogy akár a gróf fia is viselhette volna örömmel ? Mert a posztója is elég jó volt még , a zsinórozás meg egészen újdonatúj, s a Krajcsir mester úgy kisujtásozta, hogy a céh világ korában bátran elmehetett volna remek számba. S most az urfinak már ő se jó ! Neki fekete kell, kabát, mellény, pantalló ! És még hozzá kontóra! — Megállj, rossz kutya! Ezt nem viszed el szárazon! Csak egy szív volt, aki az apának haragjával szemben szelíden, nyájasan, békéltetőleg mentegetni merte a fiú nagy hibáját; kell-e mondanom, hogy az anyáé ? — De édesapa — mondá a szelid lelkű, áldott asszony, aki férjének fellobbanó, heves természetét oly jól ismerte már, — igaz, hogy Sándor rosszul cselekedett, de talán mink se cselekedtünk egészen helyesen. — Micsoda ? — förmedt rá Péter úr — tessék ezt kimagyarázni. Nem értem. — Csak azt akartam mondani — viszonzá az asszony — elfelejtettük, hogy a mi fiunk nem a kis iskolás diák többé. Lám, magunk engedtük meg neki, hogy az idén már táncolni is tanuljon. Ott pedig ifjak, serdülő leánykák jönnek össze, s mi tagadás, van annyi hiúság, de talán kell is hogy legyen minden fiatal emberben, hogy az ilyen helyen kissé csinosabban akar megjelenni. — ugy—é ? — mondá Péter úr, bizony nem minden gúny nélkül — hát elkezdjük már a gavallért játszani ? Csak védelmezd ! Tessék ! Az a legbiztosabb módja, hogy elrontsd egészen ! Hát nem láttuk mi el mindennel olyan tisztességesen, hogy más gyerek örökre hálás lenne érette ! De a mi fiunknak persze gavallérosabbnak kell lenni! Oha Bánki Sándor nem táncolhat abban a ruhában, aminek a posztóját az apja három esztendeig viselte becsülettel !1 .««fi Az asszony nem folytatta tovább a párbeszédet. Tudta, hogy most nem lehet. De szerető anyai szive meghozta azt az áldozatot, hogy férje szavait nyugodtan, csendesen tovább is végig hallgatta. Meg kellett tenni a különben oly jó, oly nemes szivü öregért; hadd pörölje ki magát, akkor aztán megcsillapszik. És Bánki Péter ur ajkai nem voltak fukarok a szavakban. Látszólagos szigorúsága védelmére újra elmondta az idei sanyarú termés százszor elmondott történetét. A búza megszorult, olyan vékony lett, mint a madárnyelv; az árpa megsárgult, a feleárát is alig adja meg a kereskedő; az a bolond kukorica meg a sok nyári eső után annyit termett, majd csak hogy nem telibe kellett töretni; még extra górét is kellett csináltatni, igy hát nincs ára, mikor mindenfelé annyi van, hogy még a kódus is azzal hizlalja a malacát: Miből csináltasson ő hát a fiának még egy másik új pantallót! ... Hej, de máskép is nevelték őt, de más móresre tanították az ő apja házánál! . . . S most újra fölmerült sírjából az ő hajdani száz galléros köpönyegének története, amely rendesen mindig feljárt kisérteni, valahányszor új ruha kellett a gyerekeknek. — Hanem hiszen majd megtanítom én uralkodni! — végzé be szavait Péter úr — nem viszi el szárazon, a rossz kutya ! Az lesz az első büntetése : nem jön haza karácsonyra! Nem jön haza karácsonyra ! A hosszú zsörtölődés ez utolsó kifejezése volt az, melylyel az anya szivén oly éles fájdalom nyilait keresztül. A többit megszokta, — de ez, — — ez uj, ez ismeretlen volt előtte ! Észre sem vette, hogy férje abba hagyta a beszédet, sőt ki is ment már a szobából. Az ő szivében csak az az egy szó csengett, az az egy mondás hangzott mindenfelől: — Nem jön haza karácsonyra! Az ő fia ne jöjjön haza! Az ő egyetlen, jó fia?! Szeme fénye, szive büszkesége, az ő kedves Sándorja! Hosszú, negyedfél havi távollét után, ne szoríthassa szivére, a szép, az áldott karácsony ünnepén, most se, legelőször ?! Ne halhassa kedves, eleven beszédét ? Ne vizsgálhassa megjöttekor édes szép orcáján, mennyit fogyott a városi koszton ? S ne örülhessen elmentekor annak, hogy édes anyja sültén-főztén mennyire fölszedte magát újólag?... Oh Istenem, mintha az idén karácsony ünnepe se lenne! Nem volt maradása a szobában. Kifordult a konyhába, ott voltak gyermekei. Az egyik egy szép, sugárhajadon leány, aki fehér köténynyel, felgyúrt ujjakkal, amik gömbölyű karjait szabadon hagyták, ott ügyeskedett kipirult arccal a takarék-tűzhely körül; a másik egy kedves, kékszemű szöszke leány, akivel nem bírtak addig, amig oda nem ültették egy nagy teremtette halom feltörött dió mellé, amit ő, de egyedül ő maga akart megtisztogatni a diós kalácshoz, amit Sándor olyan nagyon szeret ! Hogy dicsekszik majd neki, amikor először eszik belőle, hogy ezt ő, de egyedül ő maga tisztította egészen! Egy öreg sárkány, a Kézi szakácsné kormányozta a két fiatal leányt, akinek a szeme mindent meglátott, figyelme mindenre kiterjedt, nyelve mindig pergett. Sokat elnéztek neki, ritka madár volt, nagyon ragaszkodott a gazdáihoz. A Mari kisasszonyt is épen most utasította rendre, hogy ezt nem így kell, hanem amúgy, a Jolánkát is megleckéztette: úgy vigyázzon, mint a szeme világára, hogy a dió közé héjjá darabja ne keveredjék ám, mert a Sándor urfi nagyon 52. Szám.