Magyarország és a Nagyvilág, 1883 (19. évfolyam, 1-25. szám)
1883-03-18 / 11. szám
162 Fest Imre. (1917-1S13.) Alig múlik el hét, hogy közéletünk egy-egy kiválóbb szereplőjét, aki érezhető űrt hagy maga után, ne ragadná el a halál. Ahogy ez az év indult, valóban aggodalommal kell néznünk a még hátralevő kilenc hó elé. Máskor egész évben alig jegyezhettük fel annyi érdemes férfiú halálát, mint az idén rövid negyed év alatt. Fest Imre azok közül volt, kiknek nincs zajos szereplésük, de működésük nem kevésbé áldáshozó, maradandó nyomokat hagyó és pedig nem is csak egy, de egyszerre több téren, mit a terhetlen buzgalom és munkaszeretet magyaráz meg. Március 11-én esti fél tízkor érte őt a halál városháztéri lakásán. Amint vacsorához ült, hirtelen rosszul lett s néhány pillanat múlva halott volt. Agyszélhűdés érte. Ily halált óhajtott mindig s még legutóbb, mikor Wagner Rikárd halálának körülményeiről olvasott,igy sóhajtott fel: «így szeretnék meghalni s ha isten szeret, igy is fogok meghalni.» S úgy lett. Hosszas betegség s minden haláltusa nélkül múlt ki. Noha — hatvanötéves létére, azzal a vidor kedélylyel s életerővel, milyen neki volt — még sokáig élhetett volna. Fest Imre 1817. nov. 3-án született Szepes- Váralján, hol első iskoláit is végezte. Később a késmárki, miskolci és eperjesi protestáns iskolákat látogatta s mindig az elsők egyike volt előmenetel és szorgalom dolgában. Jogtanulmányait Debrecenben és Pesten végezte s 1839-ben ügyvédi oklevelet nyert, ám az ügyvédség gyakorlatához nem érzett kedvet, hanem a bányaipar terén keresett hatáskört magának. Kiváló szakismerete és buzgalma hamar közelismerést vívtak ki számára e téren, úgy hogy mint a felsőmagyarországi bányapolgárság egyesületének küldöttje részt vett az 1843—44. évi pozsonyi országgyűlésen az uj bányatörvény kidolgozásában. Innét visszatérve, előbbi gyakorlati működését folytatta s felismerve a vastermelés és gyártás rendkívüli fontosságát s annak szükségét, hogy hazánk e téren a külfölddel versenyre keljen, vasgyári vállalatokban kezdett részt venni, egyszersmind az iparegylet szepesi képviselője volt. A szabadságharc idején a viszonyokhoz képest tevékenyebb részt vett ismét a politikai életben és közigazgatásban, de csak szűkebb hazája a Szepesség körében. 1849-től 61-ig azután kizárólag a bánya- s főleg a vasipar előmozdításának szentelte összes munkaerejét. Buzgólkodásának sikerült több, ez érdekben alakult egylet és szövetség egyesítésével megalapítani a felsőmagyarországi vasgyári egyletet. 1861-ben a politikai élet rövid időre ismét föllendülvén, Ő sem térhetett ki megyéje közbizalma elől, mely Szepes megye alispáni székébe szólította. Mikor a provizórium újra beállott, ismét előbbi munkaköréhez tért vissza, buzgólkodva kivált az egyesülési szellem előmozdítása körül. Ez a szellem adott létert a kassa-oderbergi vasút eszméjének, melyet Fest egész lelkesedéssel karolt fel, mert abban kereste Szepesmegye felvirágzásának eszközét s méltán úgy volt meggyőződve, hogy vele az éjszaki megyék egyik legfőbb érdekét mozdítja elő. Az 1866. dec. 10-ére összehívott, országgyűlésre a szepes-göllnici választókerület őt küldte fel képviselőjéül s ő Deák Ferenc elvei mellett foglalt állást, miért utóbb választói bizalmi szavazattal tisztelték meg. A kiegyezési tárgyalások Ausztriával megindulván, Fest igen tevékeny szerepet játszott az osztrák-magyar kereskedelmi- és vámszerződés megállapításában. A mellett sokat buzgólkodott az országos iparegyesület megalapításán, melynek később igazgatója is volt. Gorove István államtitkárnak hívta őt meg a kereskedelmi minisztériumba, melyet azután az akkor előfordult sok fontos tárgyaláson ritka szakértelemmel s elismert sikerrel képviselt. Mikor az újabb kiegyezés folytán az osztrák nemzeti bank is közös intézménynyé lett s osztrák-magyar bankká alakítva külön osztrák és külön magyar kormányzat alá helyeztetett, a magyar kormány ajánlatára ő választatott meg a bank magyarországi részének kormányzójává. Fényes állás, melyre azonban nála több érdeme alig volt másnak. De nemcsak kitűnő technikus és pénzügyi kapacitás volt Fest Imre, hanem hírlapíró sőt költő is. Már 1848 előtt a Pesti Hírlap és a Hetilapban, majd az ötvenes években budapesti és bécsi lapok hasábjain feltűnést keltő vezércikkei és szakközleményei jelentek meg. Továbbá német költő is volt, de mint ilyen inkább Petőfi és Arany költeményeinek kitűnő fordításával, sem mint saját szerzeményeivel tűnt fel. Magának nem volt családja, ám azok a családok, melyek körében otthonos volt, szeretetreméltó modora és sok jeles tulajdonai miatt annyira szerették, hogy mintegy gyászoló család gyanánt állották körül ravatalát, s a részvét a jeles férfiú halála felett általános. Magyarország és a Nagyvilág. Mikor az esküvőről jöttünk . .. I. Mikor az esküvőről jöttünk úgy ragyogott szelíd képed, Szemeidből kiolvashattam Az üdvöt, mit szived érzett. Fehér ruhádban olyan voltál, Mint egy fehér szárnyas angyal, A mennyország üdvét Ígérted Szép ragyogó mosolyoddal. II. Sohasem fogom elfeledni Azt a nevezetes napot, A násznépet, a templomot, A szent oltárt meg a papot. Minden olyan ünnepi volt, Szívem dobogott sebesen.. Egyedül te mosolyogtál, Üdvözülten én kedvesem! III. Fürtös fejed myrthusból Font koszom födte, Aranyfényü napsugár Dicsfényt szőtt körötte. Én ott ültem melletted Vőlegényed, férjed, S láttam a boldogságtól, Hogy sugárzott képed. S mint egy buzgó imádság Óhaj támadt bennem: Oh milyen jó volna most Józsuének lennem! A napot megállitnám Azonnal felettünk, Hadd ragyogna örökké Ily fénynyel felettünk! Hevesi József: Anthropologiai tanulmányok. Frankenburg Adolftól. Ha a különféle népek és nemzetek erkölcseit és szokásait saját életmódunkkal összehasonlítjuk, igen sok követésre méltót fogunk azok közt találni, anélkül, hogy az idegen hibák és gyarlóságok majmaivá legyünk, így, például, az angol és a portugál is illetlennek tartja a csókolódzást a férfiak közt; nálunk minduntalan lenyalják egymás barkóját, ami egyébiránt majdnem mindenkor az őszinte barátság és szeretet kifejezése: midőn, ha hölgyeink csókolják meg egymást, ezt csak azért teszik, mert a «kedves barátnő» közelebbről akar meggyőződni a brüszszeli csipkék valódiságáról, melyek a «szeretetreméltó vetélytársné» vállait fedik, s egyúttal arról is, vájjon ez utóbbiak oly természetes hófehérségűek-e, mint a minőknek távolról látszanak? Ilyenkor aztán a hölgyek csókja, mely, ha a férfi ajkán elcsattan, a legköltőibb idill, valóságos epigrammá változik. A török, és a keleti nép átalában sohasem szellőzteti lövegét, ha tiszteletét és hódolatát kívánja valakinek kifejezni: mi öt lépést sem mehetünk az utcán, hogy kalapunkat ne táncoltatnánk a levegőben, s néha kevésbé múlik, hogy a kalappal együtt nem rántjuk le a fejünket is. Egy török, aki egyszer szemtanúja volt nálunk, mint repül le az emberek kalapja minden fényesebb fogat s rendjeles kabát előtt, s mily földig érő hajlongásokkal kisérik ezt mindenkor, úgy hogy homlokukkal majdnem a kövezetre buknak, azt kívánta ellenségének, miszerint lelkének holta után szintoly kevés nyugta legyen, mint a magyar ember kalapjának. A khinaiak azt tartják, hogy ha két, egymástól idegenkedő szivet erővel együtt maradni kényszerítenének, ez annyi volna, mint egy holt tetemet élethossziglan egy eleven emberhez láncolni : nálunk ezt a képtelenséget egy oly vallásnak szabványai szentesítik, melykeresztény vallásnak nevezi magát. Néhány beduin törzsnél az a szokás uralkodik, hogy a vőlegény jó barátjai kíséretében fegyveres kézzel támadja meg arája sátorát, hogy azt erővel elrabolja. E szándékának a szinte fölfegyverkezett asszonyok hatalmasan ellenszegülvén, a dolog gyakran oly komoly fordulatot nyer, hogy a fiatal levente hetekig sem gyógyul meg sebeiből. A mivelt Európában ez kevesebb bajba kerül; itt a leányt, kivált ha négy van a háznál, örömest odaadják: a keserves harcok csak akkor kezdődnek, ha férje azon ismét túl adni szeretne. Indiában a hajadonokat csak bizonyos pénzösszeg lefizetése mellett engedik át a kérőknek, s még a leggazdagabb családoknál sincs a ruha- és fehérneműeken kívül egyéb hozománya a menyasszonynak. Nálunk csak az oly leányok kapósak, akik jövendő férjeiknek tisztességes (?) állást és jövedelmet biztosítanak. Sarkantyus csizmában táncolni joggal tartják illetlen dolognak; a mi vidéki táncmulatságainkon mód nélkül szerencsések a fiatal tércék, ha minél több huszártisztnek sarkantyúi akadnak meg sleppjeikben. Olaszországban a háziúr teljes gálában fogadja vendégét, s az asztalnál jobb oldalára ülteti. A mi vendégeink erre nem várnak, hanem egyenesen a gazda helyére ülnek, kinek több mint háromszáz évi prakszis által szerzett kvalifikációjánál fogva nagylelkűen átengedik az «Oberkellner» tisztjét. Arra, hogy valaki azok közül, akik a vendégszeretetben részesültek, azt valaha viszonozta volna, nincs példa, s ha Florenzben még néhány évtized előtt az utazónak átnyújtott számlában e tétel is előfordult: «per i‘incommodo», mi e helyett ékes szavakkal köszönjük meg a «Szerencsé»-t és a «megtisztelés»-t, mert hogy lehetnénk oly udvariatlanok, az ilyféle alkalmatlankodásokat istencsapásaként tekinteni s értek kárpótlást követelni? Különben a házigazda nem lehet elég szemes az oly ritka vendég irányában is, aki nagyon bőkezűnek mutatkozik, mert könnyen úgy járhat, mint az együgyü paraszt, aki fészket rakott a szarkának, mert csőrében aranygyűrűt látott, s azt gondolta, hogy több kincset fog még a házhoz hozni; a ravasz állat azonban égő szenet rakott a fészekbe s fölgyújtotta a házat. Tertulliánus hevesen kikelt a myrthuskoszoruk ellen a menyasszony fején, mert félt a régi pogányszokások meghonosításától. A mai időben e koszorúk szintoly szükséges ékszere az 11. Szám.