Magyarország és a Nagyvilág, 1883 (19. évfolyam, 1-25. szám)
1883-04-08 / 14. szám
210 Magyarország és a Nagyvilág. Mailátt György. Székhelyi Mailáth György a szerencsétlen véget ért országbíró halála, nemcsak az országot döbbentette meg, hanem egész Európában is mély szenzációt okozott az erőszakos rémtett, melyhez fogható az újabb korban alig ért egy ilyen magas állású egyéniséget. Mailáth György még csak hatvanöt éves férfi volt, de java erejében, úgy hogy a ki látta erőteljes vállait, élénk mozdulatait, piros, egészségtől duzzadó kevély arcát (mert egész lénye visszatükröztette az arisztokrata méltóságot s hideg nyugalmat oly impozánsan, mint senki másban) nem ítélhette többnek ötvennél — s bizonyára még nem egy fényes szerep várt reá úgy a fejedelem kegyéből, mint a döntő körök soha meg nem rendülő bizalmából, — ha a borzasztó gyilkosság nem vet váratlanul véget a nagyérdemű életnek, mely szorosan összefűződik újabb történelmünk minden eseményeivel. Mailáth 1818-ban született Pozsonyban, hol atyja, szinte György, alispán volt. Mint legtöbben azon időkben, ő is aljegyző lett Baranyamegyénél. De már 1839-ben, tehát 21 éves korában másod alispánná és követté választatott. A diéta végével első alispán lett, de csak megint az 1843-iki országgyűlésig. Ez országgyűlésen emelkedett, ki országos hírűvé, éles ítélő tehetséges diplomáciai tapintata által. Minden új országgyűlés megnöveszté őt, tekintélyben és a közbecsülésben. A 43-iki diéta után Baranyamegye adminisztrátora lett, ez időpontra esik hosszabb európai útja, úgy hogy erről visszatérve, 1847-ben Baranyamegye főispáni állását foglalhatta el immár a még nem egészen 30 éves ifjú. Szorosabb államférfi pályája azonban csak 1860-ban kezdődik, mivel a korszakalkotó években mindenkor kifejezett konservativ elveihez híven Kossuth törekvései ellen foglalt állást —s e miatt tehetetlenségre volt kárhoztatva. Az úgynevezett «megerősített reichsrathban» foglalt 1860- ban helyet s a mennyire etestületben Magyarország történeti igényei szóba voltak hozhatók, Mailáth mindig érvényt igyekezett azoknak szerezni. A magyarok csoportja (Apponyi, Barkóczy, Szécsen, Andrássy György, Mailáth György) a reichsrathban, az egyesek kiváló tehetségei s politikai jelentősége folytán, csakhamar magához ragadta a vezérszerepet s e csoportban is a legkiválóbbak egyike volt Mailáth. Arra nézve, hogy az ő gondolkozásmódja szabadelvűbb volt, mint a reichsrath többi tagjaié, jellemző az a nyilatkozata, hogy ő szívesen megengedné a hírlaptudósítók bebocsátását a reichsrath tárgyalásaira, «csak — úgymond —magunknak is oly szűken ne volna kimérve a tér, idő és világosság.» Az októberi diploma létrejövetelében is nagy része volt; az ő politikai eszméi nyertek abban konkrét kifejezést. Talán a viszonyok látszólagos reménytelensége okozta, tény, hogy oly hazafiak, mint Mailáth, Széchen. Dessewffy az októberi diploma tartalmát vívmánynak tekintették Ma- gyarországra nézve, míg Magyarország közvéleménye tudvalevőleg megsemmisítő erővel támadt e mű ellen, melyet nemsokára részben szerzői is cserben hagytak; csak Mailáthnak volt bátorsága az 1861-ki országgyűlésen kiváló szónoki erővel tartott beszédében annak védelmére kelni. Az 1861—65-iki provizórium alatt Mailáth az úgynevezett ó konzervativokkel serényen működött a politikai állapotok s kivált a kormányzási viszonyok átalakításán. Hogy mily sikerrel járt ez akció, ismeretes. Schmerlinget úgyszólván egy éjen át buktatták meg. Mailáthnak udvari kancellárrá történt kineveztetése képezi sajátképen ama fordulópontot, mely Magyarország alkotmányának visszaállítására vezetett. A königgrätzi csata után ő tanácsolta az uralkodónak, hogy a kiegyezés érdekében hívja Bécsbe Deák Ferencet . Az alkotmányosság visszaállításával egyidejűleg az országbírói méltóságot nyerte el s a főrendiház elnökévé neveztetett ki, mely állásban egész haláláig közéletünk e nevezetes faktorának minden tekintetben méltó képviselője volt. A bíróságok újjászervezésével nagy fontosságú feladat várt rá. Az 1868-ik évi perrendtartás által életbeléptetett bírói szervezet legfelső fórumává a semmitőszék létetett, melynek elnökévé 1869-ben neveztetett ki. E legfőbb bíróság szervezésében s annak működésében kiváló része volt. Mailáthról annyit írtak és írnak a lapok még most, hogy mi csak vázlatosan kívánjuk képét adni sokoldalú, messze kiható, tettdús életének. E száraz adatok csak azt bizonyítják, hogy mi volt a politikában s mennyire vitte fokrólfokra a király kegyeiből, de a saját tehetséges erejével is. De ő nem csak politikus volt. Dísze volt modorban, karakterben a magyar arisztokráciának, tiszteleti tagja volt a magyar akadémiának és a Kisfaludy társaságnak, pártfogója az irodalomnak, művészeteknek s mindennek, a mi magyar közügy. Igazságszeretete példányszerü és rendíthetetlen s a mellett hogy leyális volt, a hazáját is szerette, igaz, hogy más módon, mint a legtöbben, de szerette. Egész életén nincsen árnyék, jellemében nincs egy makula. A ki igy élt, az nem érdemelte, hogy úgy haljon meg. De megérdemli, hogy emléke hosszú ideig tartó legyen azon országban, melynek nemcsak egyik legelőkelőbb, de a legmunkásabb fia volt. Csángó népdalok. (Moldva.) I. Hegyes földön járogatok vala, Virágokat szedegetek vala. Csincsecskékbe csincselgetem vala, Bokrétába kötögetem vala. Jó lány barátimnak osztogatom vala, Kik itt hozzám este járnak guzsalyosba. Lányok, lányok, jó lány barátim, Ne járjatok guzsalyosba. Korcsomákon rossz legények hevernek, Ezektől tűk erősen megijedtek. Üljetek honn jó apátok házában, Nem kerültök bé asszonyok szájába. II. Kapum alatt vagyon egy szép kerek tó, Közepiben van egy szomorú fűzfa. Hajtogassa, fújja, szellő ágait Rég hogy vettem rózsám levelét. Kapum alatt menene alá a posta, Levelemet jaj még vissza nem hozta. Hozdd el posta, hozdd el levelemet, Vigasztald meg én szomorú szivemet. Kapum előtt van egy rongyos korcsma, Igyál rózsám, igyál itt utójára. Hidd meg rózsám, hogy én katona vagyok, Immár innet harmadnapra indulok Ha nem hiszed, hogy én katona vagyok, Majd meghiszed, mikor útnak indulok. László Mihály. 1 Ti. 2 Nagyon. 3 Megyen. 14. Szám. Mácsik, a nagyerejü. Irta Mikszáth Kálmán. — Folytatás. — — Hát itt vagy szép mákvirág mi? süvíti gúnyosan, úgy hogy a nyála szétfrecscsent a levegőben. Kígyót melengettünk a kebelünkön! Nem szégyelted magad ide jönni mi? Lesütöd ugye a fejedet? Gábor sápadtan hanyatlott hátra az egyszerű deszkaszékre. — Néni, néni... csititja szelíd kérlelő hangon, legyen elnéző, legyen kíméletes... — Micsoda? Én legyek elnéző? Te irántad, aki koldusbotra juttattál mindnyájunkat ? Te, te? Mit bámulsz rám olyan ártatlan mafla képpel? A legutolsó gézengúz is istenes jámbor ember melletted. Ne félj, oda érsz ahová elindultál, az akasztófa alá. Jókor érsz oda. De nem,... nem hagylak a hóhérnak, én fojtlak meg pokol fajzatra. Én, én, ha ezer lelked van is... Szemei szikráztak s rémletesen forogtak üregeikben, korhadt fogait kivicsoritotta s felemelt ökleivel rárohant a fiatal emberre. Az felemelkedett helyéről, olyan méltóságos volt, mint egy cédrusfa, karját elháritón tette arca elé, mely most már vérvörösben égett, de tekintete még most is erdő maradt. — Néném, néném... az isten szerelméért, mit csinál? Ne kiabáljon úgy! Hiszen vétkeztem, beismerem, mindent belátok, mindent jóvá akarok tenni... hanem tekintse, hogy odabent... S szeme félénken, zavarral fordult a mellékszoba felé. Hanem ugyan jónak beszélt, ha Mácsiknét akarta csillapítani. — Hát ott van a drágalátás, hahaha? No nem irigylem a férje urát, hahaha. De bizony nem is csodálom, mert a légy is meglehet azt hiszi a cserebogárról, hogy püspök. Hanem másról van itt a szó uracskám! Adja ide most az ur de rögtön a nyolcezer forintunkat, amit elköltöttünk az úrra, a mióta fölszedtük a szemétből, meg a piszokból. Adja ide most az úr azt a pénzt, mert ha nem, majd meglátja.... Aztán teremtse elő az úr az ezüst gombjaimat a mentémről, mert addig ki nem eresztem innen s letépem az úrról az utolsó rongyokat is, amik rajta vannak. Nem tudom kitől csalta azokat is. .. Gábor összeszorította az ajkait, melle kínosan hörgött, amint ott állt egy ócska szekrénybe fogózva az ablaknál, de csak mégis türtőztette magát. Feje zúgott, talán már nem is hallott semmit a gyalázó szitkokból, de azoknak a szegény asszonyoknak odabent, be kellett lélekzeni azt az egész csatorna piszkot, melyet a feldühödött embernőstény szája okádott. — Nincs most szavad ugye ? Tiz éve rabolsz már bennünket. A tolvaj elveszi az ember pénzét egyszerre s aztán elfut; de te tiz éve tartod kezedet a zsebünkön s még ide szemtelenkedel a szemünk elé. Csalsz, ámítasz a hátunk mögött a gaz cinkosaiddal... de csak itt volna az a vén csavargó gazember, megérezte a pecsenyeszagot és elillant. Uram én istenem! Hogy is hihettünk benne ? Hol volt, hol volt a fejünk ? Mácsikné dühe most fuldokló, kétségbeesett siránkozásba csapott át: — Ember! Ember! Mit tettél? De így van. Mondtam mindég. Az apád is olyan! Benne volt a véredben. Anyád is szült volna bár inkább farkaskölyköt. — Asszony, csend ! ordított fel Gábor s öklével olyan retteneteset csapott az asztalra, hogy minden csörömpölve hullott le arról a földre.