Magyarország és a Nagyvilág, 1883 (19. évfolyam, 1-25. szám)

1883-06-10 / 23. szám

354 Magyarország és a Nagyvilág. A szikla alatt. — Elbeszélés. — Irta Szépfaludi Ö. Ferenc. — Vége. A gyermekek imádkoztak, hogy minél előbb nyíljék fel a nagy szikla és lépjen elő a jó mama. Eközben érkezett a rózsaszín levél, mely olyan volt, mintha kétszer ragasztották volna össze. György Bence felbontotta, elolvasta és aztán nézte meg csak figyelemmel, hogy mi le­hetett az, a­mit a szép asszony utólag írt­ bele. Nem találta,­­talán nem is bontotta fel, csak úgy látszik. Mindent tudni vél ilyenkor a szerelmes ember. Szerelmes ? Csakugyan szerelmes ? Egy férjes asszonyba? A levélben alig volt néhány sor: «Ha te­heti, jöjjön be Budapestre barátom. Akarom, hogy becsüljön, ha egyebet nem, legalább őszintesé­gemet, barátnője Ilona.» Mi lehet ez a levél? Olyan homályos, hogy az embernek fenn akad rajta az esze. György Bence úr akaratlanul arra a képre gondolt, mely annyiszor eszében volt. Mindjárt másnap megkérte a pénztárnokot, hogy egy napig helyettesítse állásában és aztán felült, hogy megtudja a szép asszonytól azt az őszinteséget, melyért oka lesz őt becsülnie. Rónainé úgy fogadta, mint még soha. — Kedves barátom! Várva vártam, pedig, amit mondani akarok, az nem lesz kedves sem nekem, sem önnek. — Ne mondjon ilyet asszonyom!­­— Meglehet, utoljára találkoztunk, szólt Rónainé és aztán megfogta karját a fiatal férfi­nak, megszorította kezét és oda ültette maga mellé. Sokáig szótlanul ültek egymás mellett. — Mit gondol ön felőlem? kérdé hirtelen a fiatal férfihoz fordulva. Meg sem várta a választ és tovább foly­tatta : — Olyan asszonynak tart-e engem, kibe bele lehet szeretni ? Bence úr megragadta a szép kezet, meg­csókolta és azután szemébe nézett Rónainénak. — Még kérdezheti? volt az egyedüli vá­lasz, melyet a kérdésre adott. — Ugy­e ön azt hiszi, férjes nő vagyok, ki nem szeretem férjemet, ki kalandok után vá­gyakozom. Csalódik uram, én nekem nincs férjem! Rónainé földre sütötte szemét, mert nem mert föltekinteni. —■ Nincs ? Ezt a kérdést úgy ejtette ki a fiatal­ember, mintha egy mázsás kő hullott volna le szívéről. — Nincs! — ismételte a nő tompán. — Hisz akkor kegyed szabad ? Akkor ne­kem szabad szeretnem, szabad előtte esdekel­­nem, hogy könyörgésemet, buzgó kérésemet meghallgassa és magához emeljen ? Rónainé fölkacagott. — Én emeljem magamhoz önt ? Én ? György Bence állomásfőnök úr megijedt e nevetéstől, hogy szinte a szivébe nyilallott. Leborult Rónainé lábához és epedve súgta: «Szeressen!» Ebben a percben felnyílott a szoba ajtaja és egy idegen férfi lépett a terembe s oda állott a fiatal pár elé. — Nos, asszonyom, volt-e jogom féltékeny­­kedni ? Az állomásfőnök azt az arcot látta maga előtt, melyet a kép aláírása után ismerni vá­gyott. Gr. Horkai Endre volt. Bence fölkelt. A gróf és a vasutas mezőn néztek egymásra. A grófnak zsebéből nem ál­lott ki az öt uradalma, azért nem is tűnt fel hó­dítónak, sőt e mellett a daliás fiatal férfi mel­lett, ki egész szépségében, férfiasságában, ne­mességében állott itt, valóban úgy tűnt föl, mint egy szánalomra méltó figura. A szép asszony a fiatal férfira nézett, anél­kül, hogy a grófot egy tekintetre is méltatná, s aztán megszólalt : — Önnek egyedül akartam elmondani tit­komat György ur!... De örvendek, hogy «vé­letlenül» a gróf úr is tanúja lehet. Ön előtt s nem a gróf úr előtt kell magamat igazolnom. Megcsaltam önt, mert azt hitte, tisztességes nő­vel ismerkedett meg. Pedig én nem vagyok az: én a gróf urnák szeretője, kitartott kedvese va­gyok. «Ilona, mit művelsz?» kiáltá a gróf és be akarta fogni a szép asszony száját tenyerével. — Csak őszinte akarok lenni, gróf úr, hisz az önnek nem árt, nem kompromittálja. Csak azt akarom megmondani e nemes férfinak, hogy ocsmány mocsárban lubickoltam eddig, de szi­vemet még sem pocsékoltam el, nem piszkoltam be. Megmentett Bence, ki megmentette a gróf gyermekét is. Hálával tartozhat érte ön is gróf úr! György Bence, az igénytelen vasúti főnök, ki ilyen scénákra nem volt elkészülve, mert sohsem volt módjában az életben efélékkel meg­ismerkedni, hallgatagon állott az ablakhoz tá­maszkodva. — Sokkal többre becsülöm önt Bence, hogy sem egészen el ne mondanám önnek azt a tör­ténetet, mely gyalázatomat, de mely némi ment­ségemet is magában foglalja. Atyám gazdatisztje volt Horkai gróf urnak, egyik bátyám töménte­len adóssága miatt csőd alá került volna, bá­tyám hivatalát és atyám is állását vesztette volna. A gróf ur nemes volt, megmentette őket, húsz ezer forintot fizetett ki érték és cserében csak az én ártatlanságomat követelte. Megkapta, ne­kem el kellett buknom, de atyám megmaradt állásában! Hálás lehetek érte a gróf úrnak, hisz még ráadásul minden pompával ellát. És én há­lás akarok érte lenni, mert ime itt ön előtt, egyetlen barátom előtt, kit­ az életben valaha be­csültem, szerettem, kimondom, hogy a gróf úr­ral leszámoltam és most már gyűlölöm. — Ilona! szólt a gróf kétségbeesetten.­­— Mától fogva nem vagyok kedvese, sza­bad vagyok, névtelen vagyok, koldus vagyok. A­mi itt van, az mind a grófé, oda adhatja gyer­mekének !­­— Ilona! Grófnévá teszlek, hisz mindig téged szerettelek, te voltál nőm és nem az, a kit grófnénak neveznek, kit nem szeretek, kihez — mióta téged ismerlek —­ nem volt egyetlen nyájas szavam. Légy nőm Ilona, Horkai Endre grófné! — Újabb bűnnel tetézzem be eddigi éle­temet ? A grófnét foszszam meg elmétől, miután megfosztottam az ön szerelmétől ? Azt hiszi, mert pénzéért kedvese voltam önnek, pénzéért neje is leszek? Soha! — Bence­ barátom! Önhöz csak egy kérésem van: Tudom, becsült eddig, ne vonja meg tőlem legalább szánalmát. Hisz ez órától kezdve koldus vagyok! — Én szeretem önt Ilona! Jobban mint valaha! Gyermekeim szeretetére, a legszentebbre a világon esküszöm, hogy szívem egész szerelme az öné lesz a jövőben. Emeljen fel magához, tiszta lelkét megvédelmezem ezután, egy porsze­met sem engedek közelébe! Ilona megragadta György Bence kezét és akarata ellenére ajkához emelte, aztán reá­bo­rult­ a férfira és zokogott. — Álom, álom! Az nem lehet, hogy ön engem szeressen! Sírig ható vezekléssel, nem boldogsággal tisztíthatnám meg csak múltamat. Bence! Ez ölelés, e csak elég jutalom, hagyjon magamra, hagyjon elpusztulnom! — Gyermekeim mondták, hogy anyát hoz­zak nekik. Akar-e anyjuk lenni, egy helyett há­rom gyermeke lesz, akar-e gondoskodni, ügyelni rájuk velem együtt? Én mind a hármat egyfor­mán fogom szeretni! — Én is, én is! A szép asszony hamarjában azt sem tudta, mit beszél, Bence pedig megölelte, szivéhez szo­­rította, csókjaival elhalmozta és aztán moso­lyogva mondta neki: — Látod, hogy nem leszesz, látod, hogy szeretni fogod gyermekeimet is! Ez az elbukott nő ebben a percben ked­vese mellett, jövendőbeli férje oldala mellett olyan boldognak érezte magát, hogy majd össze­­roskadt a boldogság súlya alatt. A gróf, ki nem tartozott a rossz emberek közé és ezt a nőt talán egyedül szerette igazán az életben, meghatva fordult, a szegény állomás­főnökhöz. — Én csak kincsekkel halmoztam el e nőt, de mellettem koldus volt, adja meg ön neki a boldogságot. Ön sokkal gazdagabb nálamnál, mert bírhatja igaz szerelmét!.. Önre bízom Ti­bor fiamat, ki nélkül anyja nem lehetne meg; tudom, jó kezek fognak őrködni fölötte! A büszke Horkai Endre gróf kezét nyúj­totta az állomásfőnöknek és melegen megszorí­totta. Azután Ilonához fordult és érzékeny han­gon ennyit mondott: «Ne tagadjon meg tőlem egy búcsú-kézszorítást, ne tagadja meg bocsá­natát. Nem volt egyéb hibám, miért gyűlölhe­tett, mint hogy kegyedet jobban szerettem az egész világnál!» Ilona kezet nyújtott neki. Azután fiát elő­­vezette, hogy kezet csókoljon atyjának. —­­ Tiborka, szólott a gróf megcsókolva gyermekét; ezután György Bence úr lesz atyád. Szeresd őt is. — Oh nagyon szeretem, a mama is na­gyon szereti! A gróf örökre elbúcsúzott e körtől. A volt «Rónainé», a névtelen nő, ki nem tudta eddig, hogyan neveztesse magát, hogy ne pirulva emlegessék, két hét­ múlva György Bence állomásfőnök úrnak szerető és szeretett neje lett. Kemenes-Réten nem tudták, hova legyenek bámultokban, mikor a ragyogó szép nővel tért meg. A nótárius ur, ki régebben is mondta, hogy az úri dáma megcsalja az embert, egy ideig még feszegette ezt a themát; de mikor évek múltak és György Bencéné mintaképe lett a jó nőnek, a gondos anyának, a kedves, derék­­háziasszonynak, a nótárius úr is beismerte, hogy «No, ez a menyecske, úgy látom, nem csalja meg az urát. Meglehet, sokkal különb is a többi menyecskénél!» Mikor aztán úgy kedves estéken az egész család összeült, a szép asszony a férje vállára hajtotta fejét, mikor az igaz boldogság volt lát­ható minden arcon, a férj kitekintett az ablakon és oda mutatott a sziklára: «Egy-a nemes lélek ott a sírban nagyobb boldogságot már te sem kívánhattál férjednek?» — «De azért még sem feledheted ugy­e édesem?» kérdé Ilona. «Hogy feledném, hisz te vagy a folytatása. Neki kö­szönhetjük, ő mondta: «Bence! Anyára lesz szüksége a gyermekeknek, adj nekik anyát . . 23. Szám.

Next