Magyarország és a Nagyvilág, 1883 (19. évfolyam, 1-25. szám)
1883-06-10 / 23. szám
354 Magyarország és a Nagyvilág. A szikla alatt. — Elbeszélés. — Irta Szépfaludi Ö. Ferenc. — Vége. A gyermekek imádkoztak, hogy minél előbb nyíljék fel a nagy szikla és lépjen elő a jó mama. Eközben érkezett a rózsaszín levél, mely olyan volt, mintha kétszer ragasztották volna össze. György Bence felbontotta, elolvasta és aztán nézte meg csak figyelemmel, hogy mi lehetett az, amit a szép asszony utólag írt bele. Nem találta,talán nem is bontotta fel, csak úgy látszik. Mindent tudni vél ilyenkor a szerelmes ember. Szerelmes ? Csakugyan szerelmes ? Egy férjes asszonyba? A levélben alig volt néhány sor: «Ha teheti, jöjjön be Budapestre barátom. Akarom, hogy becsüljön, ha egyebet nem, legalább őszinteségemet, barátnője Ilona.» Mi lehet ez a levél? Olyan homályos, hogy az embernek fenn akad rajta az esze. György Bence úr akaratlanul arra a képre gondolt, mely annyiszor eszében volt. Mindjárt másnap megkérte a pénztárnokot, hogy egy napig helyettesítse állásában és aztán felült, hogy megtudja a szép asszonytól azt az őszinteséget, melyért oka lesz őt becsülnie. Rónainé úgy fogadta, mint még soha. — Kedves barátom! Várva vártam, pedig, amit mondani akarok, az nem lesz kedves sem nekem, sem önnek. — Ne mondjon ilyet asszonyom!— Meglehet, utoljára találkoztunk, szólt Rónainé és aztán megfogta karját a fiatal férfinak, megszorította kezét és oda ültette maga mellé. Sokáig szótlanul ültek egymás mellett. — Mit gondol ön felőlem? kérdé hirtelen a fiatal férfihoz fordulva. Meg sem várta a választ és tovább folytatta : — Olyan asszonynak tart-e engem, kibe bele lehet szeretni ? Bence úr megragadta a szép kezet, megcsókolta és azután szemébe nézett Rónainénak. — Még kérdezheti? volt az egyedüli válasz, melyet a kérdésre adott. — Ugye ön azt hiszi, férjes nő vagyok, ki nem szeretem férjemet, ki kalandok után vágyakozom. Csalódik uram, én nekem nincs férjem! Rónainé földre sütötte szemét, mert nem mert föltekinteni. —■ Nincs ? Ezt a kérdést úgy ejtette ki a fiatalember, mintha egy mázsás kő hullott volna le szívéről. — Nincs! — ismételte a nő tompán. — Hisz akkor kegyed szabad ? Akkor nekem szabad szeretnem, szabad előtte esdekelnem, hogy könyörgésemet, buzgó kérésemet meghallgassa és magához emeljen ? Rónainé fölkacagott. — Én emeljem magamhoz önt ? Én ? György Bence állomásfőnök úr megijedt e nevetéstől, hogy szinte a szivébe nyilallott. Leborult Rónainé lábához és epedve súgta: «Szeressen!» Ebben a percben felnyílott a szoba ajtaja és egy idegen férfi lépett a terembe s oda állott a fiatal pár elé. — Nos, asszonyom, volt-e jogom féltékenykedni ? Az állomásfőnök azt az arcot látta maga előtt, melyet a kép aláírása után ismerni vágyott. Gr. Horkai Endre volt. Bence fölkelt. A gróf és a vasutas mezőn néztek egymásra. A grófnak zsebéből nem állott ki az öt uradalma, azért nem is tűnt fel hódítónak, sőt e mellett a daliás fiatal férfi mellett, ki egész szépségében, férfiasságában, nemességében állott itt, valóban úgy tűnt föl, mint egy szánalomra méltó figura. A szép asszony a fiatal férfira nézett, anélkül, hogy a grófot egy tekintetre is méltatná, s aztán megszólalt : — Önnek egyedül akartam elmondani titkomat György ur!... De örvendek, hogy «véletlenül» a gróf úr is tanúja lehet. Ön előtt s nem a gróf úr előtt kell magamat igazolnom. Megcsaltam önt, mert azt hitte, tisztességes nővel ismerkedett meg. Pedig én nem vagyok az: én a gróf urnák szeretője, kitartott kedvese vagyok. «Ilona, mit művelsz?» kiáltá a gróf és be akarta fogni a szép asszony száját tenyerével. — Csak őszinte akarok lenni, gróf úr, hisz az önnek nem árt, nem kompromittálja. Csak azt akarom megmondani e nemes férfinak, hogy ocsmány mocsárban lubickoltam eddig, de szivemet még sem pocsékoltam el, nem piszkoltam be. Megmentett Bence, ki megmentette a gróf gyermekét is. Hálával tartozhat érte ön is gróf úr! György Bence, az igénytelen vasúti főnök, ki ilyen scénákra nem volt elkészülve, mert sohsem volt módjában az életben efélékkel megismerkedni, hallgatagon állott az ablakhoz támaszkodva. — Sokkal többre becsülöm önt Bence, hogy sem egészen el ne mondanám önnek azt a történetet, mely gyalázatomat, de mely némi mentségemet is magában foglalja. Atyám gazdatisztje volt Horkai gróf urnak, egyik bátyám töméntelen adóssága miatt csőd alá került volna, bátyám hivatalát és atyám is állását vesztette volna. A gróf ur nemes volt, megmentette őket, húsz ezer forintot fizetett ki érték és cserében csak az én ártatlanságomat követelte. Megkapta, nekem el kellett buknom, de atyám megmaradt állásában! Hálás lehetek érte a gróf úrnak, hisz még ráadásul minden pompával ellát. És én hálás akarok érte lenni, mert ime itt ön előtt, egyetlen barátom előtt, kit az életben valaha becsültem, szerettem, kimondom, hogy a gróf úrral leszámoltam és most már gyűlölöm. — Ilona! szólt a gróf kétségbeesetten.— Mától fogva nem vagyok kedvese, szabad vagyok, névtelen vagyok, koldus vagyok. Ami itt van, az mind a grófé, oda adhatja gyermekének !— Ilona! Grófnévá teszlek, hisz mindig téged szerettelek, te voltál nőm és nem az, a kit grófnénak neveznek, kit nem szeretek, kihez — mióta téged ismerlek — nem volt egyetlen nyájas szavam. Légy nőm Ilona, Horkai Endre grófné! — Újabb bűnnel tetézzem be eddigi életemet ? A grófnét foszszam meg elmétől, miután megfosztottam az ön szerelmétől ? Azt hiszi, mert pénzéért kedvese voltam önnek, pénzéért neje is leszek? Soha! — Bence barátom! Önhöz csak egy kérésem van: Tudom, becsült eddig, ne vonja meg tőlem legalább szánalmát. Hisz ez órától kezdve koldus vagyok! — Én szeretem önt Ilona! Jobban mint valaha! Gyermekeim szeretetére, a legszentebbre a világon esküszöm, hogy szívem egész szerelme az öné lesz a jövőben. Emeljen fel magához, tiszta lelkét megvédelmezem ezután, egy porszemet sem engedek közelébe! Ilona megragadta György Bence kezét és akarata ellenére ajkához emelte, aztán reáborult a férfira és zokogott. — Álom, álom! Az nem lehet, hogy ön engem szeressen! Sírig ható vezekléssel, nem boldogsággal tisztíthatnám meg csak múltamat. Bence! Ez ölelés, e csak elég jutalom, hagyjon magamra, hagyjon elpusztulnom! — Gyermekeim mondták, hogy anyát hozzak nekik. Akar-e anyjuk lenni, egy helyett három gyermeke lesz, akar-e gondoskodni, ügyelni rájuk velem együtt? Én mind a hármat egyformán fogom szeretni! — Én is, én is! A szép asszony hamarjában azt sem tudta, mit beszél, Bence pedig megölelte, szivéhez szorította, csókjaival elhalmozta és aztán mosolyogva mondta neki: — Látod, hogy nem leszesz, látod, hogy szeretni fogod gyermekeimet is! Ez az elbukott nő ebben a percben kedvese mellett, jövendőbeli férje oldala mellett olyan boldognak érezte magát, hogy majd összeroskadt a boldogság súlya alatt. A gróf, ki nem tartozott a rossz emberek közé és ezt a nőt talán egyedül szerette igazán az életben, meghatva fordult, a szegény állomásfőnökhöz. — Én csak kincsekkel halmoztam el e nőt, de mellettem koldus volt, adja meg ön neki a boldogságot. Ön sokkal gazdagabb nálamnál, mert bírhatja igaz szerelmét!.. Önre bízom Tibor fiamat, ki nélkül anyja nem lehetne meg; tudom, jó kezek fognak őrködni fölötte! A büszke Horkai Endre gróf kezét nyújtotta az állomásfőnöknek és melegen megszorította. Azután Ilonához fordult és érzékeny hangon ennyit mondott: «Ne tagadjon meg tőlem egy búcsú-kézszorítást, ne tagadja meg bocsánatát. Nem volt egyéb hibám, miért gyűlölhetett, mint hogy kegyedet jobban szerettem az egész világnál!» Ilona kezet nyújtott neki. Azután fiát elővezette, hogy kezet csókoljon atyjának. — Tiborka, szólott a gróf megcsókolva gyermekét; ezután György Bence úr lesz atyád. Szeresd őt is. — Oh nagyon szeretem, a mama is nagyon szereti! A gróf örökre elbúcsúzott e körtől. A volt «Rónainé», a névtelen nő, ki nem tudta eddig, hogyan neveztesse magát, hogy ne pirulva emlegessék, két hét múlva György Bence állomásfőnök úrnak szerető és szeretett neje lett. Kemenes-Réten nem tudták, hova legyenek bámultokban, mikor a ragyogó szép nővel tért meg. A nótárius ur, ki régebben is mondta, hogy az úri dáma megcsalja az embert, egy ideig még feszegette ezt a themát; de mikor évek múltak és György Bencéné mintaképe lett a jó nőnek, a gondos anyának, a kedves, derékháziasszonynak, a nótárius úr is beismerte, hogy «No, ez a menyecske, úgy látom, nem csalja meg az urát. Meglehet, sokkal különb is a többi menyecskénél!» Mikor aztán úgy kedves estéken az egész család összeült, a szép asszony a férje vállára hajtotta fejét, mikor az igaz boldogság volt látható minden arcon, a férj kitekintett az ablakon és oda mutatott a sziklára: «Egy-a nemes lélek ott a sírban nagyobb boldogságot már te sem kívánhattál férjednek?» — «De azért még sem feledheted ugye édesem?» kérdé Ilona. «Hogy feledném, hisz te vagy a folytatása. Neki köszönhetjük, ő mondta: «Bence! Anyára lesz szüksége a gyermekeknek, adj nekik anyát . . 23. Szám.