Magyarország és a Nagyvilág, 1883 (19. évfolyam, 1-25. szám)
1883-06-10 / 23. szám
23. Szám, részint az ott sem épen bátorságos helyzet miatt nem küldhettek neki segélyt, az anamiták pedig ismét magukhoz tértek. Tudük, az «anami császár», kinek székhelye Hité, felvilágosítást kért a franciáktól s meghatalmazottakat küldött, a kik aztán alkudozás ürügye mellett lázadásra izgatták a népet, úgy hogy a helyzet folyton komolyabb lett. Csak ekkor küldték Saigunból az első segítséget Riviére felszabadítására; a segítség azonban, mint az események utóbb beigazolták, nem volt elég. Riviére a hanoii fellegvár elfoglalása után csapatainak egy részével Nam-Dinh megszállására indult, ami sikerült is neki; tanúskodik erről Nam- Dinhben márc. 27-én kiadott napi parancsa, melyben megdicséri katonáit, hogy épen oly vitézül viselték magukat, mint Hanoi bevételekor. Hanoiba április 2-án tért vissza. Távolléte alatt itt hagyott csa-patai az anamiták egy újabb támadását verték viszsza. Nam-Dinhben a franciák jelentékeny zsákmányt leltek. Mondják azonban, hogy a namdinhi kirándulás volt fő oka a hanoi-i katasztrófának. Ezt egy kirohanás idézte elő közvetlenül, melyre Riviére afekete zászlósok» főnökének sértő kihivása miatt határozta el magát. A kirohanás május 19-én történt. A kirohanó csapatra, mely szűk hegyi uton haladt, a bambuszbokrok közt elrejtőzve volt ellenség 50 méternyi távolságról lődözött. A meglepett francia csapatok vitézül harcoltak s mikor már körül voltak kerítve, önfeláldozó bátorsággal vágták keresztül magukat s megmentették halottjaikat és sebesültjeiket. Riviére, ki valóságos halálmegvetéssel rohant előre, akkor esett el, mikor a kirohanó csapat élén vontatott ágyút akarta megmenteni. Ez utóbb sikerült is s a 400 főnyi francia csapat Marolles hajóhadnagy vezénylete alatt meglehetős rendben vonult vissza a fellegvárba, melyet azóta is erősen tart a «fekete zászlósok» ellenében. A franciák vesztesége a kirohanás alkalmával halottakban volt 4 tiszt és 21 tengerész katona, sebesültekben 7 tiszt és 44 katona. Az ellenség 113 embert vesztett. Riviére Henrik, az elesett hős, szellemes iró is volt. Egy-két beszélye magyar fordításban is megjelent. «Azon tűnődöm, — mondá egy ízben csöndes, mosolygó iróniával, — hogy a tengerészeti miniszter rá mer-e majd bízni egy hajót egy regényíróra. Pedig Louis de Dellamare, a ki égő hajóján utolsónak maradt s a lángok közé veszett, megmutatta, hogy a fantázia emberei tudnak bátrak is lenni.» E szavait Clarettehez intézte, kinek később ezt irta: «Higgye meg, nehezebb egy regényt írni, mint bevenni egy várat és puskalövésekkel csinálni történetet. Ugyan mit kockáztat az ember, ha verekszik? Azt, hogy meghal. De legalább nincs senki, aki kifütyöli.» E vitéz katona igen szellemes «causeur» is volt. Szava lassú, kimért, kissé gunyoros volt, de mindig szives mosoly kisérte. Arcán férfias jóság sugárzott, bátorsága nem volt zajos. Magas, elegáns termetű volt, hosszú hajat és angolos szakállt eresztett. Flegmatikusan szivarzott a golyózáporban és szelíd mosolylyal mondta tengerészeinek: «Csak előre!» Sarah grófnő. — Regény. — Irta Ohner György. Fordította Sziklay János. — Folytatás. — — Tervem semmiben sem változott, szólt Séverac halk hangon: a helyett hogy ma mennék el, holnap megyek, ez az egész; de arról, amit tegnap beszéltem, egy szót: se! Értesz?— Ej, kedves barátom, mormoga a jegyző, tudom én, mit kell tennem, és ha elutazol, annak a jele lesz, hogy nincs módodban másképpen cselekedni, mondá La Livimére Séveracnak. — Különösen nagy szükséget kellett szenvednünk, viszontá Séverac. Az ivóvíz hiánya nagy kínokat okozott nekünk. A sivatagban minden stratégia abban áll, hogy kutakat és forrásokat ejtsünk hatalmunkba. Aki egy vizet adó pontot kezében tart, az ura a helyzetnek. Az arabok egyébiránt igen nagy előnyben vannak felettünk a háborúban, mert hihetetlenül bírják tűrni a szomjúságot s lovaik olyanok, mint ők. Ez emberek és állatok nagy utakat képesek megtenni, anélkül, hogy innának vagy ennének. Katonáink képtelenek ily fürtőztetésre és meghalnak a nyomor miatt. — És látta közelről azokat a rút majmokat? kérdé Pomperan. — Persze, kardvégről, felelt Pierre mosolyogva ... Nagyon vitézek... — Azt mondják, hogy rettenetesen megcsonkítják foglyaikat, mondá Pomperanné. Nagy szerencse, hogy ön nem esett kezeik közé, mikor megsebesítették. És mikor a férfiak mosolyogva néztek egymásra, az ifjú asszony nagyon elpirult és férje fölé hajolva, megölelő őt s így szólt hozzá súgva: — Talán valami balgaságot mondtam? — A mi katonáink ehhez hasonló harcot vívnak a vörösbőrűek ellen, jegyzé meg Smordenné, a kik erdeinkbe és a keleti prairiekre menekültek. A határokon folytonosan harcolnak. Most három éve férjemmel New-Yorkból San- Franciscoba utaztam. A vonaton katonák voltak s a pályaudvarban kényszeriték az utasokat, hogy fegyverkezzenek föl revolverekkel. De nem támadtak meg bennünket. Eleget bántam... Smorden a legügyesebb karabélylövő Chicagóban. Volt neki egy ismétlő Winchester puskája, csodákat művelhetett volna vele. Csakhogy megmondta nekem, hogy ha az indiánok felülkerekednének, agyonlőne, mielőtt a harc bevégződnék. Ebből láthattam, hogy mennyire szeret. — Miért akarta önt megölni ? kérdé Pomperanné csodálkozva.— Hát azért kedvesem, hogy ne legyek kitéve annak, hogy egy indiánus főnök neje legyek, akinek tollkoszorú van a fején, emberi fejbőr lógy övén. — Ez embereknek belső életükben nagyon bájos viszonyaik lehetnek, mondá Frossard. — Smordenné asszonyom, önt már látom egy sachem wigwamjában, szólt Pompejan. Ott is talált volna alkalmat, hogy Worthtól hozassa ruháit és apró tréfákat rendezzen. — A kínzódúc körül, téve hozzá La Livimére nevetve. Séverac kissé eltávozott a csoporttól. Planche és Madeleine a terrassz párkányáról nézték hallgatva a lenyugvó napot, mely a park fáinak sudarai mögött eltűnt. Az utolsó sugarak biborszinre festették a felhőket. Ugy tetszett, mintha rózsaszirmokat szórtak volna el az égen. Planche és Pierre egy ideig megzavarodva álltak. Annyi dolgot kellett volna egymásnak mondaniok s ezek mind olyanok voltak, melyekről nem mertek beszélni. Hallgattak tehát, de gyönyörködve élvezték a kéjt, hogy oly hosszú elválás után ismét találkozhattak. — Egy éve, kisasszony, szólt végre Séverac reszkető hangon, hogy utoljára volt szerencsém önt láthatni. Ott volt, folytató, az út mentében végig vonuló galagonya-sorra mutatva, és én mélyen emlékembe véstem az istenhozzádot, melyet oly teljes szívből mondott nekem. Nagyon szomorú voltam. Elhagytam anyámat s azt gondolom, hogy egy baráti arcot sem fogok láthatni. Az ismeretlen országba menve, azt hittem, örökre el vagyok választva enyéimtől. Ekkor láttam meg önt . . . Úgy tetszett, mintha újra föléledne a remény bennem . . . Visszanyertem bátorságomat. És bizonyára ön boldogságot hozott rám, mert ime, közel voltam a halálhoz s mégis visszakerültem. Az ifjú leány gyönyörködve hallgatá e beszédet. Angyali ártatlansággal fordult Pierrehez. — Önt oltalmazták uram, mondá, az ég felé fordítván tekintetét, mert mindennap imádkoztunk önért. Ez a két mondás annyira közel hozta lelküket, egymáshoz, hogy mind a ketten elhallgattak, a leányka meg volt zavarodva, a fiatal ember érezte, hogy nagyon hirtelen mondta azt, amit el kellett volna hallgatni. Ismét a mindennapi dolgokra tértek át, melyek megengedték nekik, hogy egész ártatlanul beszélgethessenek. — Még mindig megvan a lovam? kérdé Séverac Planchetól. Meg van vele elégedve? — Pompás egy állat, úgy követ engem, amint egykor önt követte. Holnap majd megmutatom s ha akarja, kisétálhatunk a tábornokkal együtt. Séverac arca elkomorodott a «holnap» szóra, és Planche, heves nyugtalanságtól meglepve kérdé: — Nemde, egy ideig még Bois-le-Roiban marad ? — Egy ideig igen, kisasszony, felelt Séverac képmutatóan, csalárd módon használva e bizonytalan értelmű kifejezést. De színlelése nem oszlatá el Cygne kisaszszony ösztönszerű gyanúját, aki figyelemmel nyugtatá rajta tekintetét, míg Madeleinenel beszélt. — Az ön lovának jó lábai vannak, jegyzi meg Merlot kisasszony gúnyosan, de azért mégsem szalad sokkal jobban, mint ön. — Mit akar ezzel mondani, kisasszony ? nem értem, szólt Séverac elpirulva. — Ugyan ne titkolózzék! felelt Madeleine, és vallja meg, hogy nem ön leskelődött-e tegnapelőtt az erdőben, mikor reggeliztünk? Senkinek sem fogjuk megmondani, titkát jól megőrizzük. — Ha megígéri, hogy senkinek sem mondja el, akkor megvallom, viszont Séverac zavarodottan. De hát ki ismert rám? — Kutyám, szólt élénken Cygne kisasszony. De hát miért is szökött előlünk? — Mivel nem voltam olyan ruhában, hogy megjelenhettem volna. Ócska vadászkabátban mentem ki egy negyedórás sétára... Midőn az erdőn átmentem, észrevettem a gróf fogatát. Frossard egy ügyes oldalmozdulattal kisiklott az ezredes éber szemének felügyelete alól s az ifjú leányokhoz csatlakozott. Cygne kisasszony barátságos intéssel felszólitá, hogy kövesse. Mikor mintegy három lépésnyire elmentek, igy szólt hozzá: — Okosan tenné, ha ma este nem jönne a redőfák közé, hogy Madeleinenel beszélgessen. Lábának nyoma megmaradt a homokban s néhány körtét is levert. A sasszemü ezredes fölfedezte jártának nyomait s ma reggel rettenetes csetepatét csinált leányának. Az ifjú jegyző, aki másképen úgy sem találhatott rá módot, hogy hosszasabban beszélgessen kedvesével, mint éjjel, mikor már mindenki aludt, az ablak alatt, szinte kővé vált. Elnémulását felhasználta Cygne kisasszony, hogy megkérdje: — Úgy látszik, Séverac úr nemsokára elutazik? — Igen kisasszony, már holnap este, felelt Frossard szórakozottan. De alig mondá ki ez oktalan szavakat, már eszébe jutott, mily balgaságot követett el most. Félvén attól, hogy elárulta barátját, gyanús tekintetet vetett Cygne kisasszonyra. — Megmondta nekem, szólt Blanche bátran, szükségesnek gondolván a csacska Frossard felbátorítását. — Ah, sóhajtott Frossard, elgondolván, hogy a szeretett nő mellett a legszilárdabb akarat is úgy ellágyul, mint a viasz a napon. És Blanche, dobogó szívvel, nem gondolván arra, mily hazugságot mondott e pillanatban, szemrehányó tekintetet vetett Séveracra, mely nagyon megzavarta a fiatalembert. Azt mondá magában: ő el akar utazni. De miért? Ha elmegy, ki tudja, lesz-e szerencsénk ismét láthatni? Nagybátyámnak kell módot találnia itt marasztalására. Kereste a grófot. Merlotval sétált a terraszszon, vállát vonogatva hallgatá az ezredest, a ki tűzzel beszélt. A vén katonának kis feje még fenyegetőbben, keményebben merevedett az égfelé, mint egyébkor. — Nem tudod, mit beszélsz, mondá neki a tábornok. Láttál nyomokat a pavilion alatt, melyben leányod és unokahúgom laknak... Nos, vagy egy kertész volt, a ki valamit igazított, vagy egy az urak közül, aki rózsát szakított le. — Sirom-látom! viszonzá Merlot, ilyen vén rókát nem lehet oly könnyen rászedni. A kópé a redőfák mellett siklott el. Levert vagy tizenöt körtét. Kölyök! Semmirekellő! — Légy nyugton, mások is vannak itt! Tedd meg azt a szívességet öregem és ne kiabálj annyira. Olyan féktelen a nyelved, hogy igazán sokszor alkalmatlan. Aztán ne beszéld ki tele torokkal a világnak, amit most nekem mondtál. Később majd magad is nevetsz rajta? — Nevetek? És az ezredes dühre gerjedt. Nevetek ? Magyarország és a Nagyvilág. 359