Magyarország és a Nagyvilág, 1883 (19. évfolyam, 26-52. szám)
1883-07-01 / 26. szám
26. Szám, melyben elhatároztatott, hogy a magyar sereg mentse meg magát és ágyúit, ne tegye ki a várost a háború szerencsétlen eseményeinek, hanem vonuljon vissza Csúcsa felé. Midőn a Belső-Monostor utca közepe tájára értem, mely akkoriban, sőt talán most is, nagyobbára az erdélyi arisztokracia palotáinak hosszú sorát képezte: már a mi kedves hat ágyunkkal és azok podgyász-kocsival találkoztam, melyek a menekülőknek minden oldalról összetolult különböző járművei között igyekeztek maguknak utat törni. Épen a gróf Radó-palota kapujához értem, midőn annak egyik szárnya erőszakos rántás következtében kinyílott s a kapuból fiatal, szép leány rontott elő, könnyű öltözetben és halakkal, kiben azonnal az egész Erdélyben legszebbnek tartott Radó Sarolta grófhölgyre ismertem,zgatottságom dacára sem tudtam megállani, hogy lépteimet egy percre meg ne akasszam; annyival inkább, mivel a gyönyörű hölgyet, kinek nagyra nyíló szemei csaknem világitni látszottak az éjszakában, nyomon követte egy más idősebb hölgy, ki erőszakosan akaszkodott belé s elfojtott, de ingerült hangon kiáltott reá: — Sarolta az istenért mit akarsz? Várd meg legalább a reggelt, mikorra atyád és fivéred bizonyosan megérkeznek. — Nem és ezerszer nem! mond a szép leány, ha Kriska néni velem akar jönni, jól teszi ; de ha nem, elmegyek magam is, hogysem az ellenséget bevárjam! — De hát kivel, vagy minő alkalmatossággal megysz el boldogtalan leány? sziszegi a Kriska néninek szólított matróna, hiszen ilyenkor minden szekér terve van s e könnyű öltözetben a legközelebbi állomásig is megfagysz. — Nem bánom, feleli határozottan Sarolta grófnő, ha egyik szekér sem vesz fel, elmegyek gyalog. — Folyt. köv. — A titok dalaiból. .. (Nász-út.) Már ott van a hintó, már táncol a ló, Selyem-keszkenővel négy hóka-csikó. — Kit vissza sem isten, sem mennye nem ad : Viszik a menyasszonyt, szép angyalomat! Virág lesz a háza, selyem lesz az ágy, Beteljesül egyig, a mit szive vágy; Gyönyörök fakadnak a lába nyomán.. . Szenvedni fog mégis, s meghalni korán! Eh, úgyis a másé, többé nem enyém, Képét a szivemből kiszakgatom én ; Menjen, s vele a kín, mit tudva okoz Az álnok, a csalfa, a hűtlen, a rossz! Már gördül a hintó, már vágtat a ló, Selyem-keszkenővel négy hóka-csikó : — Kit vissza sem isten, sem mennye nem ad : Viszik a menyasszonyt, szép angyalomat ! Szeretni a sírig..! Ölelni soha..! S eltűnik előlem örökre tova Mint tengeri ködbe a röpke hajó Az édes, — a kedves, — a drága, — a jó ! III. Mikor már sirba téve A kedves, szép halott, A koporsóra még egy Virágot dobnak ott. Egy ír felkelés száz évvel ezelőtt. — Történeti rajz. Nemcsak egyeseknek, egész nemzeteknek is osztályrésze a nyomor. Ez volt állandó sorsa Izlandnak is, különösen azon idő óta, hogy egybe van kapcsolva Angliával. Véres felkelések s azoknak kegyetlen elnyomása, csaknem folytonos éhínség az alsóbb néposztályoknál, szörnytettek, melyeknek hasztalan keressük párját az emberiség évkönyveiben, ez volt a «zöld sziget» története Erzsébet, ez Cromwell alatt, ilyen manapság is .. . A számtalan felkelés közül, melyekkel Izland megkisérlette a testvérsziget gyűlölt, igájának lerázását, különösen három vonja magára figyelmünket nagy arányai által. Keletkezésük, lefolyásuk s következményeik oly szomorú egyformaságot, mutatnak, hogy minden elmúlt s csaknem azt mondhatnók, minden jövendőr felkelés történetét ismerjük, ha leküzdve a rémes vérengzésektől való undorodásunkat, végig megyünk egyetlen egynek eseményein. A szóban forgó nagy felkelések két elsejéről elég legyen annyit megjegyeznünk, hogy az egyik Erzsébet királynénak idejére esett s ámbár II. Fülöp spanyol király is támogatta, egy évvel Erzsébet halála előtt gyászos véget ért, mig a másikat Cromwell vas kezei verték le. A harmadik s legveszélyesebb a múlt, század végén tört ki. Már az amerikai szabadságharc nagy izgatottságot keltett Izlandban. Addig nem ismert eszméi az emberi jogoknak szállongtak át az uj világból s találtak fogékony talajra a kelták lelkében. Ehhez járult az ország gyászos állapota s az angol kormány azon szűkkeblű rendszabálya, hogy a hadsereg olcsó élelmezése érdekében kereskedelmi zár alá vetette Izland fő kiviteli cikkeit, a sózott húst s a vajat. Angliát lekötötték a lázadó gyarmatok s hatalmas ellenségei; a fiatal Amerika megmutatta a szabadságnak útját, miért ne indulhatott volna példája után Izland is? Az úgy nevezett «ír eszmék » mindinkább visszhangot keltettek s felhangzott a gyűlölt «testvér-királyság»-tól való teljes függetlenségnek követelése. Egyszerre megrázta a világot a francia forradalomnak mennydörgő harsona-szava s a jobb jövő reményével tölté el a nyomorult, a leigázott íreket is. Csak tetterős férfiakra volt szükség, akik elvezessék a népet a szabadságnak útjára. Wolfe Tone játszta köztük a legkiválóbb szerepet, szavaiban tükröződött leghívebben viszsza az új mozgalom. Ő szerkesztő 1790-ben a nemzeti szabadító párt manifesztumát, melyben épen oly magasztos, mint nevetséges kifejezések fordulnak elő. A vége jellemzi az egészet. «Esküdjenek, hogy mint férfiak védeni fogják a nemzetnek, Izlandnak, mint független népnek jogait. «Dieu et mon droit» a királyok jelszava. «Dieu et la liberté» így kiáltott fel Voltaire, midőn először látta Franklint. «Dieu et nos droits» kiáltsák hangosan egymásnak az írek is.» Évek teltek el ily hangzatos nyilatkozatokkal, üres tüntetésekkel s a már megszokott, gyilkos cselekedetekkel, a nélkül, hogy előbbre haladt volna a szabadítás műve. A Wolfe Tone kétségbeesésében Amerikába költözött s békés szántóvető foglalkozásnak adta magát. Egyszerre hírét vette annak, hogy Izland készen áll a nyílt felkelésre; késedelem nélkül hajóra ült, Havreban kiszállott s Párisba ment, «a köztársasági ábránd paradicsomába», hogy fegyveres segélyt nyerjen Izland felszabadítására. Ismételt tanácskozások után Carnot-val s Hoche tábornokkal elhatározták a francia expedíciót, s hozzá is láttak megvalósításához. 17 sorhajóból, 11 fregattból s 15 fehérhajóból állott a flotta, 15.000 fegyveressel, kiknek Hoche maga volt a főparancsnoka. Természetesen velük ment Wolfe Tone is. A legtöbb hajóról megpillanthaták az ír partokat,, de a vihar s a köd nem engedte, hogy kikössenek s vissza kellett térniük a bresti kikötőbe a nélkül, hogy emberi ellentállással találkoztak volna. A következő évben sikerült Wolfe Tone fáradozásainak csaknem hasonló erejű hajóhadat szereltetni fel. Most azonban óvatosabbak vadának az angolok; flottájuk teljes diadalt aratott a franciák fölött, kora halál sírba döntő Hoche tábornokot, Izland lelkes barátját s Bonaparténál hideg udvariassággal s az írek roszszul palástolt megvetésével találkozott Wolfe Tone. Nem remélhetett többé idegen segítséget, Izland önmagára maradt utalva a megszabadítás munkájában. Megindultak az előkészületek, mintegy 300,000 ember készen állott, az első jeladásra fegyvert fogni. Rémes kegyetlenségek előjátéka már évek óta az anarchia karjaiba vetette a szigetet. Lord Camden, az alkirály, látta, miként közeledik a vihar, de nem voltak eszközei kitörésének megakadályozására. Kevés számú katonaság volt a szigeten s az angol kormány szemet hunyt a veszély előtt, hogy mint egy ír történetíró mondja, annál rémesebben alkalmazhassa az elnyomatást. A köztársasági lelkesedésben előbb kezet fogtak egymással a közös ellenség leverésére a katholikusok és protestánsok; most a vallási fanatizmus volt a mozgalomnak egyedüli rugója. 1798 tavaszán egy John Murphy nevű pap és bandája gyújtogatva s öldökölve rontott a Wexford-grófságbeli protestánsokra. Csaknem egészen megsemmisítve egy ellenök küldött hadcsapatot, tábort ütöttek a felkelők, kiknek száma rövid idő alatt tízezerre emelkedett, egy magaslaton. Több mértföldnyi területen kirabolták a protestáns birtokokat, a pincékben talált bort felszállitották a táborba, a szőnyegekből s ablakfüggönyökből sátrakat készítettek s a fanatikus tömeg mulattatására naponként nyársra húztak egy tucat eretneket. Majd elhatározták, hogy három szakaszra oszolva megtisztítják az egész országot az eretnek idegenségtől. „John atya“, az egyik csapat vezetője, Rubimnak vette útját. Innét szétverte az ellene küldött katonaságot, másutt azonban a felkelőket, érte kudarc. Rettentő elkeseredéssel s kegyetlenséggel folyt a harc, nem kegyelmeztek meg senkinek, egyetlen ütközetben háromezer felkelő veszett el, a többi azután boszúból kétszáz protestánst egy csűrben égettetett meg. A wexfordi híd mellett egyetlen napon kilencvenhét eretneket húztak nyársra. Gondtalanul nézték egy ideig Angliában a dolgok folyását s csak akkor mozgósított a kabinet nagyobb haderői, midőn azt irta Camden lord, hogy Izland veszve van, ha gyors segély nem érkezik. Egyszerre megváltozott a mozgalom sora. Lake tábornok 13.000 főnyi rendes haderő élén megtámadta az ismét hegyi táborukba vonult felkelőket. Alig két órai tusa után vad futásnak eredtek; a felkelők fővezéreit, köztük „John atyát“ elfogták s felakasztották. Ám ez ütközettel még nem volt elfojtva, sőt csaknem veszélyesebb jelleget öltött a mozgalom. Kisebbcsapatokra oszolva, bebarangolták a vad hordák az egész országot s hajmeresztő kegyetlenséggel gyilkolták meg a protestánsokat. Ehhez járult, hogy 1798. nyarán Humbert tábornok vezetése alatt francia segédcsapat érkezett s érzékeny vereséget mért Lake tábornokra. Ha valaha, most lett volna ideje az ír „testvér frigy“-re nézve tettekben valósítani meg nagyhangú kiáltványait. Humbert tábornok azonban határozatlanul várakozott a sok ezer ír fegyveresnek kilátásba helyezett csatlakozására s a túlnyomó haderővel szemben csakhamar le kellett tennie fegyvereit. Egy másik francia expedíció ki sem köthetett az ír partokon. Egyik hajóján, amely hősies ellentállás után az angol flotta hatalmába esett, ott volt francia tiszti egyenruhában Wolfe Tone is. Dublinba vitték s kötél általi halálra ítélték a merész agitátort. Jobbnak látta torkának átmetszésével a börtönben önkezűleg vetni véget életének. Még évekig dúlták a szerencsétlen zöld szigetet az agrárius és politikai gyilkosságok. * Magyarország és a Nagyvilág. Te vagy az én halottam, Sírod menyasszony-ágy... Hadd legyen e síró dal A rád dobott virág! Csáktornyai Lajos: 40,3